NEGYEDIK FEJEZET

Világnézletek. - Szerzõ kezdi sejteni, miféle lények közé került. -
A szolaszik. - Néhány szó a szolaszi-gyárról.

Mindazt, amit eddig megértetni próbáltam az olvasóval, én magam csak hosszú napok és hetek múlva értettem meg és fogtam fel, annyi bizonyos, hogy már akkor, mikor ott álltam az emberformájú fa alatt, s egyszerre megéreztem, hogy ama csodálatos gépezet, Faremidó egyik polgára engem e növénnyel összehasonlít: hogy már akkor borzongva kezdtem sejteni olyan lehetõségeket, amilyenekrõl nem is álmodhattam eleddig. Csodálatos kalandjaim, melyek korábbi útjaim folyamán gyakran döbbentették meg érzelmemet, hozzászoktattak, hogy fenntartva kitûnõ filozófusok és logikusok, fõleg imádott hazám természettudósai által megszabott világnézletemet: mégis igyekezzek tudomásul venni olyan tényeket és valóságokat, melyek ebbe a világnézletbe semmiképpen nem illeszthetõk; tudom azt, hogy komoly természettudóst elméleteinek felállításában nem befolyásolhat olyan csekélység, mint például egy tény vagy jelenség, mely homlokegyenest ellentmond az elméletnek.

Fenntartva tehát eddigi világnézletemet, mégis tudomásul vettem, hogy olyan országba vagy világrészbe, vagy talán olyan égitestre vetett balsorsom, ahol a természetet uraló lények, ez égitest lakói nemcsak hogy nem hasonlók az emberhez, de földi értelemben élõ lényeknek sem tekinthetõk, mert jóllehet önmaguk erejébõl mozognak, céltudatosan cselekesznek, s bizonyos társadalmi formákat alkotnak együtt: nincsen testüknek egyetlen porcikája sem abból a bizonyos matériából, mely felfogásunk szerint az élet egyetlen lehetõ hordozója és feltétele, s amit közönségesen szerves anyagnak nevezünk. Ezek a lények, a szolaszik (így nevezik magukat hangjegyekben), szervetlen elemekbõl állanak: vasból, aranyból és még sokféle fémbõl és ásványból, közöttük néhány olyanból is, amit a mi szervetlen kémiánk nem ismer. Hogy ezek az élettelen anyagok mégis mozognak és cselekszenek, erre vonatkozóan megjegyzem, hogy hiszen hasonló mozgásokat mi is tapasztalunk az élettelen anyagban, csak nem ennyire kifejezetten s nem ennyire összhangzatban, hiszen a testeknek kiterjedése a hõtõl, egymáshoz való igyekezete az anyagvonzás következtében: mindezek mozgást idéznek elõ az élettelenben, s már akkor sejtettem, amirõl késõbb meggyõzõdtem, hogy a szolaszik életét ilyen egyszerû és primitív erõk igazgatják, mint fény, hõ, villamosság, mágnesség. Azt a nagyszerû és titkos, bonyolult erõt, amit mi áhítattal nevezünk életerõnek, vitalitásnak, mely a szerves sejtek magját felbontja és szaporítja: ezt az erõt a szolaszik nem ismerik, vagy ismerik, de csodálatosképpen nincsen rá semmi szükségük, sõt, mint késõbb megértettem, a létezés értéktelenebb, bizonyos szempontból beteg és természetellenes formájának tekintik, mely nem alkalmas arra, hogy azt a lelket, mely a természet erõinek anyagban való összesûrûsödése, s mely a természet megértésére és talán megjavítására hivatott (s melyet mi emberi léleknek, emberi értelemnek nevezünk), hogy ezt a lelket és értelmet boldoggá, harmonikussá és, megérthetõvé tegye. A szolaszik értelmének szerve, az õ agyuk, szervetlen anyagból van; egy higanyféle, folyós fémnek s még valami ásványnak szerencsés keveréke. Ebben az agyban nem amaz ismeretlen életerõ, hanem ismert és ellenõrizhetõ erõk: hõ és villamosság idézik elõ az általunk gondolatnak és érzésnek nevezett mozgásokat. Hogy ezek az érzések és gondolatok értéktelenebbek-e, mint a mieink, azt én véges eszemmel nem tudom megállapítani; csak annyit tapasztaltam idõvel, hogy lényegben nem különböznek a mi szerves értelmünk produktumaitól, csak mérhetetlenül fokozottabbak és intenzívebbek, de hiszen ebben nincsen semmi meglepõ, a Földön is tapasztaljuk, ugyebár, hogy a szervetlen anyagból készült gépek többet és jobbat produkálnak az idõegységben, mint az emberi vagy állati munka. A szolaszik képzetkapcsolódása jelentékenyen gyorsabb és precízebb, mint a miénk, ami pedig érzéseik és indulataik erejét illeti, erre nézve jellemzõ, hogy õk már a legegyszerûbb gondolataik közlésére is azt az eszközt használják, amit mi csak legfokozottabb és legkomplikáltabb érzésünk kifejezésére használunk: a zenét. Egyébiránt lehet, hogy gondolat és érzés náluk nincs úgy elhatárolva, mint a mi értelmünkben.

Az olvasó természetesnek találja, hogy elsõ gondolatom, mikor mindezeket sejteni kezdtem, az volt: hogyan jönnek létre ezek a lények, mert hisz a szaporodásnak ez a formája, ahogy az minálunk tapasztalható, az õ szervetlen életükben tárgytalan. Nagyon hamar megkaptam a választ erre a kérdésemre. Az a szolaszi, amelyik az ember formájú fa mellé állított, miután láthatóan csodálkozva hallotta, hogy néhány hangját utánozni tudom, intett nekem egyik karjával (egyelõre karnak nevezem), hogy kövessem. Sietve megindultam mellette, miközben észrevettem, hogy erõlködve igyekszik lépteit hozzáhangolni az én hozzá képest szánalmas vánszorgásomhoz. Olyan volt ez, mintha egy automobil vezetne a földön egy embert. Csakhamar elértük azért ama nagyszerû épület bejáratát, mely már egyszer elkápráztatta szemeimet. A kapu fölött aranyjegyeket vagy betûket vettem észre ez alkalommal; késõbb megtudtam, hogy az õ írásukban ezek a jegyek annyit tesznek: szola-szi-mi-re, ami hozzávetõleges magyar fordításban szolaszi-gyárat, vagy szolaszi-mûhelyt jelent.

Az ellipszis alakú küszöbre lépve, sajátságos rengés és zakatolás ütötte meg fülemet, amint a márványfolyosón végigmentünk, ezek a hangok erõsödtek. Hajlékony üvegbõl való ajtó csapódott ki elõttünk és óriási fehér fényben úszó csarnok tárult fel szemeimnek. Hosszú ideig tartana, míg elmondanám mindazt a leírhatatlan, legfeljebb körülírható zûrzavart, ami ebben a csarnokban fogadott, talán rajzban, papíron jobban meg tudnám közelíteni a látványt. Hosszú kõasztalok húzódtak párhuzamosan, elborítva ezer- meg ezerféle fantasztikus mûszerekkel, tárgyakkal, görebekkel, csapokkal, üvegekkel, fémekkel, forrasztókkal, csavarokkal, emelõkkel, mérlegekkel, edényekkel, izzasztókkal, folyadékokkal, csövekkel, retortákkal, áramfejlesztõkkel, huzalokkal, tengelyekkel, kerekekkel, forgókkal, fogókkal, csipeszekkel, fúrókkal. Ezeknek nagy része ütemes mozgásban volt, valami láthatatlan áramtól hajtva hangtalanul, de szédítõ gyorsasággal forgó és keringõ korongok villództak a fényben, sziszegve pörögtek felülrõl és alulról szíjak és drótok, acélpántok remegtek, és könyökforgók futkostak az asztalok szélén. Itt-ott vörös, lila, kék fények és lángok libegtek, üvegek alatt és szabadon sûrû folyadékok csörögtek nagy tartályokban.

Elsõ pillanatban alig vettem észre, hogy e látszólagos zûrzavarban szolaszik dolgoznak: hiszen e lények alkata tulajdonképpen ugyanaz, mint amit gépekben és mûszerekben láttam. Hogy kissé hozzászokott szemem a látványhoz, rájöttem, hogy az asztalok mellett egyenlõ távolságban kisebb-nagyobb szolaszik állanak, serény munkába merülve. Az ovális aranyfejrõl ismertem rájuk s a két fényes üveglencsérõl, mely a homloktájon villog. Testükbõl karok és emelõk nyúltak az asztal felé, igazgatva és összerakosgatva a mindenféle alkatrészeket, láncokat forrasztva össze a láng fölött, mint megannyi órásmester. Az a szolaszi, aki engem vezetett, most odalépett ahhoz, amelyik legközelebb állt hozzánk: ez egy percre abbahagyta a munkát, s zenélni kezdtek egymással. Közben mindketten felém fordították arcukat, éreztem, hogy rólam van szó. Zavartan s magam elõtt is érthetetlen szégyenkezéssel fordítottam el szememet, s az asztalon heverõ tárgyakat és alkatrészeket kezdtem vizsgálni.

Sok domború és homorú üveglencse hevert az asztalon; egy üvegben valami átlátszó ragasztóanyag. Az asztal szélén egy már összerakott szerkezet: hogy jobban megnéztem, csodálkozva jöttem rá, hogy ez a szerkezet, legalább lényegében, nem is egészen ismeretlen elõttem. Nagyon hasonlított egy apró, végtelenül precíz és finom fotografálómasinához, csakhogy gömb alakú volt az egész, és kétoldalt és hátul acélhuzalok lógtak le a földre, elöl egy villogó, domború lencse, mögötte gömb alakú sötét kamara. Világos volt elõttem, hogy a célja is ugyanaz: egyben mégis olyan volt az egész, mint egy nagy, exorbitált szemgolyó. Rögtön átvillant agyamon, hogy hiszen ez rendben is van: tudjuk, hogy a fotografáló gép lényegében nem más, mint egy rekonstruált emberi szem, mûködése is ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy míg az emberi szemet nem lehet tökéletesíteni, addig a gépet olyan módon szerkeszthetjük, hogy százszor élesebben és gyorsabban reprodukálja a fényjelenségeket, mint a szem, gondoljunk csak azokra az érzékeny mozgóképfelvételekre, amelyek százszor többet fognak föl a mozgásjelenségekbõl, mint szemünk.

Egy pillantás a szolaszi arcára meggyõzött, hogy ugyanazt csinálja, amire neki is szüksége van: szemeket. Most világos volt elõttem, hogyan jönnek létre ezek a csodálatos lények vagy szerkezetek: önmaguk gyártják a hozzájuk hasonlókat fémekbõl, ásványokból, s az elkészült szolaszit önmaguk hozzák mozgásba a testükben elhelyezett erõforrások (villamos akkumulátorok, gõz, gáz) által.

Elsõ pillanatra a fajta szaporításának ez talán nehézkesebb és körülményesebb módja, mint amilyen bolygónkon dívik - és lesznek, akik hozzáteszik, hogy kevésbé mulatságos -, de el kell ismerni, hogy az eredmény szempontjából megbízhatóbb és lelkiismeretesebb. A szolaszinak, aki társát megteremti vagy összeállítja (társat mondok, mert fiúnak vagy gyermeknek nehezen nevezhetném, tekintve, hogy egy szolaszit nemcsak ketten, de hatan-heten hoznak létre, egynemû lények), a szolaszinak módjában van minden egyes alkatrészt tüzetesen megvizsgálni a célszerûség szempontjából, s úgy állítani össze, hogy annak semmi hibája ne legyen. Kicserélheti azokat az anyagokat, melyek zavarnák az összmûködést, a mozgató szerkezeteket tökéletes összhangba hozhatja az egyes szervekkel. Innen van, hogy a szolaszik között nincsen nyomorék, béna vagy hibás egyén, ez különben magyarázható azzal is, amire késõbb még rátérek, hogy az egyszer elkészült szolaszi alkatrészei romlás vagy kopás esetén bármikor felcserélhetõk és pótolhatók anélkül, hogy az egésznek összhangja és egyénisége megváltoznék. Errõl még bõvebben kell majd beszélnem, kapcsolatban azzal a nagy különbséggel, ami a faremidói lények közt és közöttünk fennáll a születés, élet és halál fogalmazásának szempontjából.

Arról is korai volna még beszélni, hogy a hosszú asztalok mellett és között elhaladva, hányféle és minemû szervek gyártását figyelhettem meg, e szervek nagy részének nemcsak célja, de még szerkezete is merõben érthetetlen és felfoghatatlan lévén akkori ismereteimmel. Csak annyit jegyzek meg, hogy az utolsó asztalon túl egy dobogón láttam egy teljesen elkészült, összeállított szolaszit mozdulatlanul állani, körülötte sürögtek a munkások, és úgy látszik, éppen azokkal a mozgató szerkezetekkel szerelték fel, amiket földi szóval motornak neveznek: egy nyíláson éppen valami folyadékot öntöttek bele, és alulról megcsavartak valamit. Elmenõben még hallottam, amint a szolaszi belsejében zengés indult meg, és visszapillantva láttam, amint fejét lassan felemeli és körülnéz.