ÖTÖDIK FEJEZET

Szerzõ megtanulja a szolaszik nyelvét. - Egy kis kitérés a külsõ és belsõ szemléletrõl. -
Az ismerettan. - Beteg szolaszik. - Néhány szó a „szférák zenéjé”-rõl.

Hosszadalmas volna idõrendben részletezni annak a néhány hónapnak történetét, mely Faremidóba való érkezésem s ama nap közt eltelt, amikor elmondhattam, hogy törve és ügyetlenül bár, de már ki tudom magam fejezni a szolaszik nyelvén, s nagyjából megértettem azt, amit õk beszéltek. Különben lehet, hogy ez a tanulmány maga is hosszabb idõt vett igénybe, mintsem akkor hittem: a rengeteg új benyomás oly lázas sietséggel torlódott értelmembe, hogy eszembe se jutott mérni az idõt, melynek mérése ott különben is más törvények szerint történik. (Faremidóban kétszer-háromszor huszonnégy óráig tart egy nap.) Másrészt éppen ezek a benyomások annyira lefoglalták minden érdeklõdésemet, hogy ami velem egyénileg történt ott- tartózkodásom ez elsõ korszakában: csak futólag és homályosan fogtam fel, s így emlékeimben is inkább az a sok tanulság maradt meg, amit felszedtem, s elmosódott minden, ami testi életemre vonatkozott. Mintegy megérteni véltem, s tapasztaltam magamon is, hogy az értelem, mely hitünk szerint a dolgok megismerésére hivatott, e munkájának legmagasabb és legbehatóbb fokát akkor éri el, mikor teljesen megfeledkezik önmagáról, hogy összegyûjtse és rendberakja a külsõ világ jelenségeit. Gazdámmal, Midoréval, sokat beszéltünk errõl késõbb: abból az alkalomból, hogy minden erõfeszítésemmel igyekeztem elmagyarázni neki, mit értünk mi az emberi agy szó alatt, ezt a fogalmat ugyanis képtelen volt megérteni, „lehetetlen lévén” - úgymond -, „hogy olyan mûszer, mely az ön testéhez hasonló romlott és felbomlott anyagokból készült (így nevezte a húst és vért, e fogalmakra nem lévén szavuk), elvégezhesse az agy munkáját: megértését a dolgok összefüggésének”. Midõn tévedését helyreigazítandó felvilágosítottam, hogy a mi gondolkodóink is tisztában vannak vele, hogy az emberi értelem célja a világ megértése, csak hitetlenkedve rázta a fejét, és megkérdezte, hogyan csinálják ezt a mi állítólagos gondolkodóink.

Örömmel és boldogan ragadtam meg az alkalmat, hogy a távol idegenben dicsõséget szerezzek emberi fajunk s fõleg imádott hazám nagy filozófusainak. Hamarjában négy vagy öt tudós gondolkodó mûvét említettem fel, s röviden vázoltam ezek tartalmát. Elmondtam, hogy milyen örvendetes fejlõdésnek indul az ismerettan, mely az emberi agy törvényeivel foglalkozik, s megállapítja, milyen sorrendben s milyen alapon jön létre a gondolat. Beszéltem a nagy biológusokról, akik szerveink munkáját vizsgálják, s kutatják, milyen módon hatnak agyunkra a jelenségek. Felemlítettem azokat, akik az emberi agy munkáját tisztára szervi mûködésnek állítják, s azokat, akik felteszik, hogy valami anyaggal meg nem mérhetõ erõnek tulajdonítandó a szellem mûködése. Idéztem néhány nagy logikus nézetét, akik matematikai alapon vezetik le az érzés és gondolat létrejöttét, s másokat, akik metafizikai szimbólumokban beszélnek. Röviden vázoltam a filozófia mai állását, s diadalmasan jegyeztem meg a végén, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz az idõhöz, mikor tudni fogjuk, mit kell érteni szellemi mûködés alatt.

Midore udvariasan hallgatott végig, s aztán megjegyezte, hogy mindenre válaszoltam, csak arra nem, amit kérdezett. Mert hiszen, a cél szempontjából egészen közönyös az az eszköz vagy mûszer, amivel a célt elérjük. Mert ugyebár, aki egy mûszert vizsgál, nem azért teszi ezt, hogy megtudja, mire való ez a mûszer (ez a legelsõ, amit tudni kell, ez magától értetõdik, hiszen ha nem tudom, mire való, nem is érdekel a mûszer), hanem egyszerûen azért, hogy megállapítsa: van-e valami hibája, vagy hibátlan és használható, ezután pedig használni kezdi a mûszert. Õ azt kérdezte, tudjuk-e mi használni agyunkat arra, amire való, én pedig hosszan és lelkesen azt feleltem, hogy mi ismerjük a mûszert, és szét is tudjuk szedni. Szavaimból azt látja, hogy mi évszázadokon át egyebet se tettünk, mint egyre csak szétszedtük és újból összeraktuk értelmünket, és a legnagyobb gondolkodóknak azokat neveztem, akik azt a legalantasabb és legkisebb munkát végzik, amit náluk esztergályosok csinálnak. Õ azt kérdezte, mire használjuk az eszünket, mirõl gondolkodunk, feleletembõl pedig kiderült, hogy mi egyebet se teszünk, mint egyre feltesszük ezt a kérdést és azon törjük a fejünket, hogy min törjük a fejünket. Mert ha jól értette, ezt akarom mondani az ismerettanról szóló magyarázatommal. Mindez rendben volna, mert hiszen hasonló betegség náluk is elõfordul, s a szolaszi-gyárban erre külön reparáló mûhelyt állítottak fel: megtörténik ugyanis, hogy a koponya tiszta és helyesen összeállított folyadéka, a szolaszi agyveleje (mint ahogy mi mondanók) elromlik. Láthattam, hogy a tiszta földön sok helyen található az a romlott és bomlófélben levõ anyag, amit én szerves vegyületnek szoktam nevezni, ez a romlott, mérges anyag valahogyan belekerül a szolaszi fejébe, és megmérgezi a gondolkodás szervét. Ilyenkor sûrû, nyálkaszerû salak csapódik le a koponya aranyfalára, és megzavarja a szemlencse tisztaságát, a kívülrõl jövõ sugarak nem hatolnak keresztül az agyon, hanem a sötét salakban megtörve, elváltoztatják a dolgok valódi képét, s hamis fogalmakat hoznak létre. Az ilyen beteg szolaszit onnan lehet megismerni, hogy a szeme befelé fordul; zavart és lázas szavaiból kiderül, hogy a saját agyát látja a világ helyett, amit látni kellene, s úgy beszél agyáról, errõl az egyszerû és jelentéktelen mûszerrõl, mely csak használata révén ér valamit, mintha az volna maga a világ. Mindenféle badar és nevetséges kijelentést tesz, azt mondja például, hogy az égen zöld pettyek vannak és hogy az élet egy folyadék; azon vitatkozik, hogy a tér, az tulajdonképpen idõ, és hogy az anyagban benne van az erõ, de az erõben nincs anyag; fontos és eldöntendõ kérdésnek állítja, hogy én akarom-e, amit akarok, vagy a természet akarja, hogy lehet-e akarni szabadon, vagy lehet-e akarni, hogy akarjon az ember; hogy tudom-e, amit gondolok, vagy gondolom-e, amit tudok, hogy a tudatot én hoztam-e a világra, vagy a tudat hozott engem s már megvolt, mikor én nem voltam; hogy van‑e anyag nélkül erõ és elképzelhetõ-e egy felsõbb anyagnélküli intelligencia; hogy képekben gondolkodunk-e, vagy gondolatunkban képzelõdünk stb. Érdekes, hogy ennél a betegségnél a hangszálak is elromlanak, a tiszta és kellemes rezgõhangok helyett kellemetlen, súrlódó zörejek törnek elõ a szolaszi torkából, olyan hangok, amik különben nagyon hasonlítanak ahhoz, amit beszédnek szoktam nevezni, s ami olyan kínosan karcolja a fülkagylót. Õ, Midore, egyszer tanulmányozott egy ilyen beteg szolaszit, s föl is jegyzett egy ilyen artikulátlan zörejt, rájött, hogy ha ólmot és zsírkövet bizonyos módon dörzsöl az ember, akkor ad ilyen hangot. E szavaknál Midore utánozni próbálta ezt a beteges zörejt, és legnagyobb meglepetésemre, eléggé érthetõen, két, elõttem ismerõs szót ejtett ki, ezeket: „történelmi materializmus”.

Ezután Midore elmondta még, hogy ennek a betegségnek okát már régen ismerik, és nagyon könnyen lehet segíteni rajta - a szolaszi-gyárban kiöntik a beteg egyén agyát, és bizonyos reagensekkel keverve keresztülszûrik egy bizonyos vegyületen. Ez alkalommal a bomlott anyagok kiválnak, és a szem visszakapja eredeti tisztaságát: - ha nagyon fertõzött már a folyadék, akkor egyszerûen kiöntik, és frisset alkalmaznak.

- Mindezt - fejezte be Midore - csak azért mondtam el, hogy bizonyítsam, mennyire megértettem azt, amit ön elõadott; hasonló elmezavarok elõfordulhatnak, s elõ is fordulnak. Csak az lepett meg, hogy ön az emberiség legnagyobb gondolkodóinak éppen ezeket a beteg elméket nevezte meg, melyek önmagukba zavarodtak. Hiszen megengedem, hogy az emberi agy, melyet ismeretlen gépész gyárt és szállít, mégpedig tökéletlen, kezdetleges állapotban, úgyhogy (ha jól értettem) hosszú évekig kell várnia, míg legalább annyira fejlõdik, hogy használni lehessen: éppen e csodálatos tulajdonsága folytán szükségképpen keresztülmegy olyan fejlõdési korszakokon, amikor maga is tökéletlen lévén még, az is tökéletlen, amit kigondol és produkál. Ez esetben, ha feltesszük, hogy igazat mondott ön, mikor azt állította, hogy önök is a külsõ világ megértésére törekszenek: az emberi agyat holmi nyers üvegnek kell tekintenem, amibõl nagyítóüveget akarnak csinálni. Ahhoz, hogy ezt elérjük, addig kell szûrni és tisztítani az üveg folyékony anyagát, míg tökéletesen átlátszó lesz, hogy rajta keresztül megláthassuk a megnagyítandó tárgyat. Önök azonban nem ezt teszik, hanem éppen ellenkezõleg, mindenféle átlátszatlan, nyers dolgot raknak a folyadékba, ilyeneket, mint öntudat, önismeret, én-fogalom, hogy sötétebb és tömörebb legyen, attól való félelmükben, hogy a teljesen átlátszó agy keresztülbocsátván a sugarakat, önmaga eltûnik, mert nem látható, mint az üveg. Holott e félelem egészen alaptalan, mert hiszen a nagyítóüveg jelenlétét és tökéletességét éppen abból ismerem fel, hogy tisztán és világosan láthatóvá teszi nekem a külvilágot.

Még mielõtt ezekrõl szó lett volna, egy alkalommal megkérdezte tõlem Midore, honnan van az, hogy én, mint szerves, földi ember, meg tudtam tanulni az õ nyelvüket. Elmondtam neki, hogy a zenét mi is ismerjük, de arról nem is álmodtunk soha, hogy zenei hangokkal konkrét gondolatokat is ki lehessen fejezni. Arra a kérdésre, hogy mire használjuk mi a zenét, elmondtam, hogy mi érzéseinket fejezzük ki zenével, és hosszasan beszéltem arról a különbségrõl, ami nálunk az érzést és a gondolatot elválasztja egymástól.

Csodálkozott ezen, mert náluk érzés és gondolat egy lévén, nem értette, hogy lehet az, hogy mi a kifejezett érzésen keresztül nem vesszük észre a gondolatot is, ami ezt az érzést létrehozta és viszont. Elmondtam, hogy mi is összeolvasztjuk néha ezt a két dolgot, gondolatainkat érzéssel mondva el, s beszéltem dalokról, amelyek úgy jönnek létre, hogy a beszélt szöveget zenei kísérettel, melódiával párosítjuk. Ezen nagyon csodálkozott, hogy lehetne - úgymond - a zene világos és mindent tökéletesen kifejezõ szavait úgy tenni érthetõvé, hogy artikulátlan zörejekkel kísérem, hiszen ez csak zavarja a megértést. Megjegyeztem, hogy voltak nálunk is, akik a zenét önmagában is kifejezõ közléseszköznek hitték, mire Midorénak az a gondolata támadt, hogy ezek talán megsejtettek valamit az õ létezésükrõl, vagy talán valahogy fülükbe jutott néhány szó, amit Faremidóban kiejtett valaki. Azon voltam, hogy ellentmondjak e képtelen feltevésnek, de hirtelen eszembe jutott a sokszor kigúnyolt és sokszor megcáfolt „szférák zenéje”, amirõl a középkor néhány rajongó csillagásza beszélt és elhallgattam.