HATODIK FEJEZET

Szerzõ megtudja, hogy került Faremidóba. - A doszire, vagyis
a világ betegsége. - Szerzõ méltatlankodása az emberi faj nevében.

Az elsõ dolog, amit gazdámtól, Midorétól megkérdeztem, mihelyt egy kicsit - hamisan és tökéletlenül - meg tudtam értetni magam az õ nyelvükön, természetesen az volt: milyen különös véletlennek köszönhetem, hogy Faremidóba kerültem, hol akadtak rám, és hogy találtak meg?

Gazdám elmondta, hogy villamos sugaraktól hajtott tüdõvel (így nevezem azt a motort, melyet törzsük felsõ részében viselnek) gyakran bekalandozzák a Teret, tisztább és tágabb harmóniákat keresve, és útjokban érintik idegen bolygók és csillagrendszerek légkörét. Az õ barátja, Szidó, egy alkalommal a Laszomi bolygó légkörét horzsolva (így nevezik a Földet), csodálkozva fedezett fel a légkörben egy csaknem értelmes lénynek látszó alakot lebegni, olyan magasságban, ahol az õ Laszomiról való tudomásuk szerint, semmiféle anyag nem szokott jelentkezni. Megszólította, de a lény nem válaszolt. Fölébe repülve, két doszirét vett észre az értelmesnek látszó lény belsejében: az egyik már nem mozgott, nem volt fertõzõ, a másik azonban még igen. A doszire formája érdekes és újszerû lévén, Szidó kiemelte a lény belsejébõl, hogy mikroszkóp vizsgálat szempontjából elhozza Faremidóba. Ez a doszire volnék én, ugyebár, akiben sajátságos, értelmes jeleket fedeztek fel, s most mint fami-doszirét, élõ vagy értelmes betegséget tanulmányoznak.

A legnagyobb meglepetéssel hallgatva ezeket a szavakat, tisztelettel megkérdeztem gazdámtól, mit értenek õk doszire alatt, s mennyiben hiszik, hogy én is az volnék, vagy honnan lehet fogalmuk eddig hozzám hasonló lényekrõl, tekintve, hogy az õ lényük annyira elüt az enyémtõl? Másrészt mit ért az alatt, hogy fertõzõ, mert, ha jól vettem ki szavaiból, az õ barátja tévedésbõl a repülõgépet nézte értelmes lénynek és engem, aki benne voltam, valami egyébnek tekintett.

Gazdám elmondta, hogy Laszomit, a Földet, õk már régen és jól ismerik, nagyítóüvegekkel régen és igen tüzetesen megvizsgálták felületét, és aligha van ott valami, ami figyelmüket kikerülte. (Meg kell állapítanom, hogy ez alkalommal színtiszta valóságot beszélt; késõbb egyszer megmutattak nekem egy ilyen teleszkópot, s a Földgolyó felé irányítva, különbözõ beállításban, mondhatom, hogy nemcsak a házakat, de az embereket és azok minden dolgát pontosan kivehettem az üvegen keresztül.) Megállapították, hogy a Laszomin értelmes lények faremidói értelemben nincsenek; annál meglepõbb ez, mert az értelmes lényekhez való néhány anyag, mint vas, arany, higany s még sok más ásvány, Laszomiban is felfedezhetõ spektrál-analízis segélyével. Ezzel szemben feltûnõen sok mozgó, tehát fertõzõ doszirét látnak már régóta a Földön, különbözõ formákban és sokféle fajtát; feltehetõ, hogy ezek a betegségokozó csírák pusztították el a földi szolaszik életlehetõségét, ez valószínû is, mert mindenütt, ahol valami értelmesnek látszó lényt felfedeznek, olyat, amelyik vasból vagy acélból van, s amit villamosság vagy hõ mozgat: mindig ott lebzsel benne, vagy körülötte az egész sereg doszire vagyis élõsdi.

Arra a kérdésre, hogy miért tartanak engem is doszirének, gazdám mosolyogva utalt azokra a különös növényekre, melyek ideérkezésem napján annyira megleptek, s melyeket ember formájú fáknak neveztem. Elmondta, hogy ezek a fák a doszirék egyik fajtája, már régen tengõdnek és élõsködnek Faremidó különben egészséges talajában, s megmérgezik a szolaszi-gyártáshoz való egyszerû és tiszta elemeket. Különös összetétel ez, amelynek természetét az õ vegyészeik még nem ismerik, csak romboló és beteges hatását; ahol egy ilyen doszire megjelenik, az anyag felbomlik, rossz szagú nedvek keletkeznek és formátlan viszketõ daganat. A doszire szó alatt általában mérget, fertõzõ anyagot, élõsdit értenek Faremidóban; ha egy ilyen lény bejut a szolaszi részei közé, ott zavart és betegséget támaszt: hála Istennek, igen könnyen pusztítható és eltávolítható, néhány sav segítségével, különben maga is romlandó anyag, beteg betegség, mely önmagát teszi tönkre azokkal a maró és romboló anyagokkal, melyeket termel és felbomlaszt. Mikor én, Gulliver, idekerültem: elsõ dolguk volt, hogy mikroszkópon tüzetesebben megvizsgáljanak, mint ahogy teleszkópon tehették, mikor még a Földön éltem, és sajnálattal állapították meg, hogy lényegben ugyanolyan doszire vagyok, mint amilyen elvétve az õ talajukban is akad s mint amilyen oly sokféle hemzseg a Földön. A faremidói tudósok már meg is állapították helyemet a betegségokozó baktériumok sorrendiében, és Szidó, akinek felfedeztetésemet köszönni lehet: remiszolami-szidorénak nevezett el, ami megközelítõ fordításban emberutánzó-bacillust jelent, olyan betegségcsírát, mely mint élõsdi, az élõ, szervetlen lényekéhez hasonló tulajdonságokat vesz fel, hogy közelebb férkõzhessen hozzájuk; így hangokat is ad és fej alakú felsõ részében egy olyan anyagot termel, melynek váladéka, a gondolat, külsõleg hasonlít az õ szellemi termékeikhez. Hogy azonban ettõl eltekintve ugyanolyan doszire vagyok, mint más, az bizonyítja, hogy összetételemben semmiféle értékes anyag, fém vagy ásvány nem található, s hogy ennek következtében szükségszerûen betegség, vagyis mulandó jelenség vagyok (érdekes, hogy a szolaszik nyelvében ez a két szó egyet jelent), önmagát megemésztõ kóranyag. Különben, hogy feltevésük mennyire helyes volt, azt magam is bizonyítottam azóta: megfigyelték, hogy a nap bizonyos részében nyugtalanság fog el, s ilyenkor felkeresek egy ilyen faremidói doszirét, s annak néhány daganatát letépem (gyümölcsöt értett), s felhabzsolva azt, elpusztítom, nyilvánvaló tehát, hogy ama másodlagos lények közé tartozom, melyek rövid ideig tartó életüket úgy tarthatják csak fenn, ha elpusztítanak valami önmagukhoz hasonló szervezetet, hogy aztán õket is elpusztítsa egy következõ generáció.

Mindezeket gazdám egészen nyugodtan és hidegen mondta el, érdekes, hogy különös véletlen folytán az elzenélt szavak, eltekintve értelmüktõl, oly csodálatos melódiává olvadtak össze, hogy miután a „generáció” szóval, mint egy elhaló akkorddal, befejezte elõadását: percekig elbûvölve és szótlanul álltam, elzsongított és édes izgalomba ringatott lélekkel. Csak lassan oszlott el ez a varázs, hogy aztán elszörnyedve és méltatlankodva, eszembe jusson a szavak értelme s az egész tudatlan és gonosz felfogás, amellyel emberi fajtám, tehát imádott hazám polgárainak a természetben való helyét beállította. Egyben örömet éreztem, hogy íme, alkalmam lehet a rólunk terjesztett valótlan és lealázó híreket megcáfolni, s fajtánk dicsõ és mindenek fölött való szuverenitását kinyilatkozatni. Mik ezek a gépek, ezek a csavarnyakú és csigafejû harapófogók és fonográfok, gondoltam magamban gõgösen, az élet nagyszerû rejtélyéhez képest?

Kértem gazdámat, hallgatna meg nyugodtan, míg néhány dologgal tisztába jövünk. Röviden összefoglaltam mindazt, amit e kérdésrõl tudok: Ádám és Évával kezdtem, de mértéket tartva, igyekeztem tartózkodni a hosszadalmasságtól: mindenütt a modern természettudományok útmutatása szerint. Elmondtam, milyen sivár és kihalt volt a golyó, míg azon meg nem jelent az Élet - leírtam egy prehisztorikus tájat - a kihûlõ gõzökben villódzó fényekkel, gomolygó, kialakulatlan fémek és ásványok tarkán hömpölyögnek a rézszínû égbolt alatt, vulkánok ontják a tüzet és fehér füstgomolyok lökõdnek a magasba. Aztán mindez megnyugszik, kék vizek borítják a talajt, mosolyogva süt le az izzó nap s a vizek sekélyesében lassan mozgolódni kezd valami. Különös, új formák mutatkoznak, az Élet megjelent a Földön. Évezredeken keresztül száz és száz különbözõ formában próbálkozik érvényesülni: halnak alakját veszi fel, majd szárnyakat ragaszt magának s a levegõbe emelkedik, néha tíz lába van és sok szája, néha megnöveszti nyakát, hogy a pálmák gyümölcsét elérje, néha éles ásót növeszt szája elé, hogy a föld porából kitúrja magának a táplálékot. Óriási testet növeszt, hogy rengeteg utódot hozhasson létre, néha borotvaéles fogakat, hogy védekezhessék és fenntartsa faját. Végre, hosszas kísérletezés után, gondolkodóba esik az egyik forma elõtt: négykezû, ráncosképû állat ez, bozontos szemöldök alatt nyugtalanul forgó szemgolyók. Fejének hátsó részében a velõ, az ösztön szerve, mely tagjait mozgatja, s mindent elvégez, ami szükséges, hogy életben maradjon a mi õsünk, a majom; ha szeméhez kap a fenevad, behunyja a szemét, anélkül, hogy akarná. Ezt az állatot választja ki az élet, hogy belõle tökéletest alkosson. Az ösztön szervét kell fejleszteni, hogy ami eddig öntudatlan és mechanikus volt, tudatossá váljék s önmagát megismerõvé. Néhány ezer év s a munka sikerül, a koponya üregében lassan fejlõdni kezd az új szerv: a Tudat szerve, mely a külsõ és belsõ jelenségeket megérti, s azokhoz nem álomszerû tudatlanságban alkalmazkodik, de a belátás és akarat világító fáklyája mellett. S íme, elõttünk áll az Ember, a Tudatos Élet, átérezve a lét minden örömét és igájába hajtva a nyers és ostoba anyagban rejlõ erõket, hogy az egyén életét minél szebbé és boldogabbá tegye és ujjonghasson a kék és távoli ég s a felkelõ nap felé!

Gazdám figyelmesen hallgatott végig; úgy vettem észre, hogy elõadásomnak fõleg elsõ fele érdekelte, holott én a hatást inkább a végére készítettem elõ. Attól tartva, hogy talán nem értett meg jól, a részletekre akartam rátérni, de õ intett, és szavaiból csodálkozva láttam utóbb, hogy a legmélyrehatóbb értelemben felfogta szavaim lényegét s néhány perc alatt tisztában volt az egész kérdéssel, aminek megértéséhez nekünk jó pár ezer év kellett. Válaszát a következõ fejezetben próbálom röviden összefoglalni.