HETEDIK FEJEZET

A Földgolyó mint szolaszi. - A beteg világ. - Midore aggódik
a Föld életéért. - A tudat és az ösztön, kétfejû torzszülött.

Az a fölény és biztonság, amivel Midore, szavaimra válaszolva, az Emberiség történetérõl beszélt, csak az elsõ szavaknál lepett meg. Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ezt a történetet õk külsõ megjelenéseibõl éppen oly jól ismerik, mint magam, sõt, úgy látszik, még nálam is jobban. Röviden szeretném összefoglalni azt a káprázatos megismerést, amit közlései kinyilatkoztattak bámuló elmémnek.

Már említettem, hogy a szolaszik olyan nagyítószerkezetekkel rendelkeznek, amelyeknek segítségével néhány tízezer esztendeje a legaprólékosabb részletekig oly módon vizsgálják bolygómnak, a Földnek életét, mint ahogy mi mikroszkópjainkkal a vízcseppet vizsgáljuk. Midore szavaiból most aztán ámulva tudtam meg, hogy a földbolygót õk egyszerûen egy primitív és elcsökevényesedett, visszafejlõdött, beteg szolaszinak tekintik, magukhoz hasonló, szervetlenül élõ lénynek, akibõl ugyanolyan szolaszik lettek volna, mint õk, de akit mintegy hatvanezer évvel ezelõtt doszifera nevû betegség támadott meg, a doszire nevû élõsdiek, akiket én embernek és állatnak nevezek, s aminõek elvétve, szórványosan náluk is akadnak. De a szegény Föld nevû szolaszit úgy ellepték, hogy egészen elnyomorodott, és gyógyulása hosszabb idõkig tarthat még. Õ, Midore, aki ebben az összeállításban már hetvenezer éve él Faremidóban, elejétõl fogva figyelemmel kísérte az egész folyamatot, látta, hogy keletkezett a betegség, s hogyan fejlõdött idáig. Mivel látja, hogy engem az eset érdekel, s szavaimból azt veszi ki, hogy valami halvány fogalmam is van a történtekrõl, szívesen elmondja nekem tapasztalatait, mert az, hogy magam is egyszerû doszire voltam, nem zárja ki, hogy a dolgokat bizonyos fokig megérthessem, hiszen sikerült már az elsõ hónapokban bizonyos szervetlen anyagokat elhelyezni agyamban, amik azt máris nagymértékben meggyógyították. Ez különben kísérleti kérdés, amit majd késõbb megértek.

Azután elmondta Midore, hogy a Föld nevû szolaszit tényleg mintegy hatvanezer éve vizsgálja õ maga, mert ez a kérdés érdekelte, és sejtette, hogy ott valami baj van. A Föld szervei: hegyek, tüzek, vizek egy ideig szépen fejlõdtek. Egy idõben aztán sajnálkozva vette észre, hogy nagy mennyiségû, egészen apró doszire támadt egyik hajlásában. (Mikor kérdezõsködtem, pontosan meghatározta Midore ezt a helyet, s én a Gangesz és Eufrát vidékét ismertem meg szavaiból.) Valószínûleg kevés hõ- és villamosság volt azon a helyen. (Mert tudnom kell, hogy a hõ és villamosság, fény és hang ugyanaz a szolaszinak, ami nekünk a vér.) A betegség rohamosan terjedt és lassanként ellepte azt az egész területet, amit én Ázsiának, õ a Föld hasának nevez. Abban az idõben a Föld nevû szolaszi még elég egészséges volt ahhoz, hogy hangokban érintkezhetett vele: panaszkodott is betegsége miatt, és õ, Midore, azt a tanácsot adta neki, hogy a beteg helyre bocsásson egy kis meleget, mert csakhamar felismerték mind a ketten, hogy a doszire igen nyomorult és tehetetlen élõsdi, akit néhány foknyi hõemelkedés, alig nyolcvan-száz fok, megöl, elpusztít.

De a Föld elhanyagolta a dolgot s az általam Életnek nevezett betegség egyre terjedt. Érdekes, hogy egyszer õ, Midore, akart rajta segíteni, s egy e célra szolgáló szerkezetbõl sugarakat bocsátott a Föld testére, hogy meggyógyítsa, a sugarak forró vizet váltottak ki a beteg testbõl, s ebben a vízben milliószámra pusztultak a doszirék, a baktériumok. Már-már úgy volt, hogy sikerül egészen kipusztítani õket, s a szegény szolaszi-társ meggyógyul. Abban az idõben igen komolyan foglalkozott ezzel a kérdéssel, s bizonyos üvegek segítségével figyelte a doszirék természetét és viselkedését s életfeltételeiket: mert csak így lehetett szó arról, hogy végleg kipusztítsa az egész betegségokozó fajtát. Mikor a forró víz bugyogni kezdett, a doszirék rémülten menekültek, futkostak a Föld felszínén; ebben az idõben lehettek fejlõdésüknek azon a fokán, amit én Õsembernek vagy Õsmajomnak, szóval Ösztönlénynek neveztem. Nos, ezek az õsemberek - mondta gúnyosan Midore - nagyon furcsán viselkedtek a forró víz hatása alatt: amelyik nem pusztult el rögtön, elfutott a mezõkre - jól emlékszik még rájuk - s ott jajongva és rémülten gomolyogtak. Még tisztán áll elõtte az egész kép, úgy, ahogy a mikroszkópon keresztül megfigyelte: a doszirék kavargó, levegõ után kapkodó csomójából kivált egy erõsen fejlett példány, oldalt futott, aztán hirtelen felkapta csápjait vagy karjait, és felfelé mutogatott, arrafelé, ahonnan õ, Midore, a pusztító sugarakat bocsátotta feléjük, s ahonnan a mikroszkópon át lenézett rájuk. Igen, egyenesen a szemébe mutatott neki, Midorénak, s erre a többi is odafordult, majd lerogytak a Földön s felfelé emelgetett karokkal, térdepelve kiáltoztak feléje valamit. Ekkor kitört alattuk a forró víz, és õk mind elpusztultak. Azóta gyakran figyelte meg a dosziréknak ezt a sajátságát, hogy néha, pusztulásuk elõtt néhány perccel, hirtelen felfelé fordítják arcukat, arrafelé, ahol a szolaszik laknak, mintha onnan várnának segítséget, ahonnan e pusztulás ered.

Midore aztán megjegyezte, hogy a gyógykezelésnek ezt a módját idõvel abbahagyta. Rájött ugyanis, hogy nincsen rá semmi szükség: a doszire, ismétli, beteg betegség lévén, mely önmagát pusztítja annak a szervnek segítségével, ami rendesen az állat felsõ részében, fejében székel, s amit én ösztönnek neveztem. Legjobb tehát, ha bevárjuk, míg a betegség önmagától lefolyik: bevárjuk, míg a doszirék elborítják az egész Földet, s testi értelemben, teljesen kifejlõdnek; ekkor, tapasztalás szerint, az ösztön szerve úgyis elvégzi a többit: a doszirék megtámadják egymást, egymásban önmagukat, s megindul a pusztulás, kezdõdik a betegség halála. Kiderült, hogy a doszirék életüket úgy akarják fenntartani, hogy egymást megeszik, százféle alakban; ebbõl nyilvánvaló, hogy az egész dolog nem tarthat soká, valamint el kell pusztulnia minden szerkezetnek, mely az életéhez szükséges anyagot nem kívülrõl, egy nem hozzá hasonló világból veszi s alakítja át céljainak, hanem belülrõl, önmagában emészti fel, újra és újra. Csónakot, ugye, nem lehet belülrõl elõremozgatni, csak ha kívül, evezõk segítségével, megkapaszkodom a vízben, az élet csónaka is megáll, ha nincs hozzá evezõ, ami a valódi létbe ereszti gyökerét. Más szóval: Midore aggodalma, hogy az élõsdi doszirék a szegény Földet pusztítják el, eszik meg s így diadalmaskodnak rajta, túlzottnak bizonyult: a doszirék éppen csak arra használták a Földet, hogy kibújjanak belõle, s aztán, hála az ösztön szervének, egymásnak estek.

Így hát egészen nyugodt volt szenvedõ szolaszi-társának, a Földnek sorsában; elõre tudta, hogy a doszirék, bárhogy ellepik is testét egy ideig, bizonyosan elpusztulnak a végén, s a Föld meggyógyul. Igaz - ezt be kell vallania -, hogy volt egy idõ, amikor komolyan megrémült, s azt hitte, a betegség komoly és végzetes fordulatot vesz: abban az idõben lehetett ez, mikor az én szavaim szerint az általam embernek nevezett doszire agyában hirtelen új szerv indult fejlõdésnek, az a szerv, amit én a tudat szervének neveztem. Ez a szerv valóban veszélyes lehetett volna a Földre, mert segítségével az ember nevû doszire rájött, hogy az életbenmaradás módja nem az, hogy az élet önmagát pusztítsa, hanem az, hogy az élethez szükséges anyagot, minden képességével, erejével és akaratával, a szervetlen Földbõl dolgozza fel, s belõle tökéletest alkosson. Ez a szerv az agyban indult fejlõdésnek, az ösztön szervén belül: félni lehetett, hogy teljesen kifejlõdik, elnyomja és fölöslegessé téve, végleg kiszorítja az ösztön szervét, annak helyébe lép, megismeri a lét lényegét s megértvén a szerves test tökéletlenségét, romlandóságát, a szolaszi szervetlen, maradandó, pusztulásnak ki nem tett anyagával, arannyal és ásványokkal pótolja azt, s végre legyõzi a halált, más szóval megszûnik betegség, azaz mulandó jelenség lenni.

Ettõl komolyan tartani kellett: a tudat segítségével megindult ez a munka, fúrni, faragni kezdték a Földet: annak vérét, hõt és villamosságot használni kezdték, s a doszire egyre erõsödött. Lám, a kemény anyagból már szárnyakat is tudott csinálni magának végül, úgyhogy veszedelmesen kezdett hasonlítani, apró kis féreg, ami volt, a halhatatlan szolaszikhoz. „Mondom, - tette hozzá Midore - egy ideig komolyan aggódtam, hogy a tudat segítségével diadalmaskodik anyagon és halálon, de egyszer aztán tüzetes vizsgálat alá vettem a doszire piciny testét, felbontottam csipeszek segítségével, s nagyítón megvizsgáltam a veszedelmes kis agyvelõt; s ekkor megnyugodtam. Az a feltevésem, hogy a tudat szerve kipusztította az ösztönét, hamisnak bizonyult. A piciny lény tökéletlen agyában gyógyíthatatlan szervi hiba van: gyógyíthatatlan szervi betegség. Ez a fajta nem élhet meg, el kell pusztulnia, halálos, szervi betegségben szenved, mely elõbb-utóbb véget vet az egész fajtának. Tudja, mi történt? A tudat szerve, mely az ösztönbõl sarjadt, s melynek szerepe az lett volna, hogy kifejlõdve, az ösztön helyét foglalja el: ez a szerv, valami ostoba véletlen révén, kicsúszott az ösztönbõl, az agy elülsõ részében külön kezdett növekedni, s vele szemben, az agy hátsó tekéjében, zavartalanul és nyugodtan tovább fejlõdött az ösztön is. Tudja, mi ez? Az orvosok úgy hívják: méhen kívüli terhesség, amitõl az anya is elpusztul, meg a gyerek is. Két szerv, homlokegyenest ellenkezõ célnak szolgálatában, az egyik az életet keresi, a másik a halált. E hiba révén kétfejû torzszülött minden ember, el kell pusztulnia, mihelyt a két félteke, az ösztöné és a tudaté, egy bizonyos fejlõdési fokon összeszorul, s megfojtja egymást, mint a közös barázdába került két mag. Két kéz, az egyik épít, a másik rombol; az egyik megkapaszkodik, hogy ne ragadja el a vihar, a másik eltépi a horgony kötelét; az egyik befedi a testét, hogy meg ne fagyjon, a másik föltakarja!”

Midore e szavaknál különös, ovális alakú tárgyat tett elém, üveg alatt zöldeslila fény villant fel. A fényen keresztül elõször csak valami felhõs derengést láttam, aztán egy tág, mély mezõt pillantottam meg, végtelen távolságban, de tisztán és világosan. Percek teltek el, míg megismerhettem: a Balti-tenger volt, ahonnan hidroplánon indultam el egy éve. Angol és német hajókat láttam, ütközet folyt. A magasból a tenger fenekéig láthattam: éppen egy nagy hajónk süllyedt el, torpedótól találva, lassan tûnt el a zöld szõnyeg mögött, és ringatózva, csendben szállott alá, mint valami nehéz buborék, aztán eltûnt a csillogó fövenyen.