NYOLCADIK FEJEZET

Szerzõ mentegeti magát, amiért nagyjelentõségû útjából csak
vázlatszerû képet adhatott. - Gazdája felviszi a szerzõt egy hegyre,
ahol csodálatos megismerések döbbentik meg a szerzõt. -
Szerzõ visszatér hazájába, és családját jó egészségben találja.

Köteteket tölthettem volna meg és száz zenemûvet írhattam volna arról, amit Faremidóban tanultam, de csak egy rövid vázlat lett belõle, amihez aligha nyúlok már hozzá. Azt a tanulságot, amit ott szélben és viharban, a hõ és villamosság testetlen zenéjében felfogtam, végleges igazságában el nem magyarázhatom itt a Földön, mert amaz egyetlen nyelv, amelyen kifejezhetném, nálunk idegen és érthetetlen dadogás csak, amit úgy nevezünk: a zene misztikuma, s ami alatt olyasvalamit s annyit sejtünk csak, mint az alvó azoknak beszédjébõl, akik ágya mellett állanak. Maradjon hát faremidói utazásom emléke szavakban elmondva, egy zavaros és kusza töredék, szerény jelecske, kormos csillagszilánk a múzeumban, hirdetni annak, aki el meri hinni, hogy volt ember, aki járt ama csillag partjain.

Néhány szóval, inkább magamnak, hadd jegyzem hát le utolsó napomat Faremidóban, s hogyan kerültem vissza a Földre.

Egy napon gazdám, Midore, magas hegyre vitt fel magával, s leültetett maga mellé. Bárhová néztem, végtelen tenger terült el a messzeségben: tenger, aminek nincs horizontja, hanem körös-körül az égbe olvad el, mintha ama hegy, amelyen ültünk, a végtelen térbõl, emelkedne ki egymagában.

Ekkor, ott ülve gazdám mellett, ismét éreztem azt, amit elõször, mikor Faremidó földjén megpillantottam õt: a végtelen Szépség gyönyörét, azt, amit mûvész érez, midõn szerelmesét, a húsból és vérbõl valót, húsnál és vérnél maradandóbb s az õ szépségéhez méltóbb márványba faragja. Ekkor különös, nem kínzó, inkább jólesõ szomorúság fogott el. Végiggondoltam mindazt, amit nekem a Szerves Életrõl mint betegségrõl Midore elmondott, s többé nem akartam vitázni vele. Eszembe jutott a nyomorúságnak, szenvedésnek, betegségnek, gyilkolásnak, halálhörgésnek és halálnak, vérnek és sziszegésnek, rémületnek és homálynak, bujkálásnak és hazugságnak, ellentmondó és baljós vágyaknak az a zûrzavaros, képtelen panorámája, amit az Élet történetének nevezett nálunk minden tudomány. S ha mindezek után Midore arcába néztem, mely a mi földi tudásunk szerint halott és élettelen anyagból, aranyból és hideg kövekbõl volt s amelybõl, íme, a legszebb ritmus, a legcélszerûbb mozgás, a legragyogóbb fény, a legtisztább meleg, a legédesebb hang sugárzott felém: világosan éreznem kellett, hogy én tévedtem, s velem együtt az egész emberi értelem. Ekkor zokogni kezdtem s dadogva és hebegve mondtam el kétségeimet és megtérésemet Midorénak, térden állva könyörögtem neki, hogy váltson meg értéktelen és ostoba életemtõl, mely csak betegség és teher, másoknak és magamnak.

Kétségbeesetten kiáltoztam, hogy nem akarok hasonlóvá válni azokhoz a fájdalmas, kiszikkadt fákhoz, itt az országútja mentén, midõn majd elpusztul a beteg élet a földön, s átveszi uralmát a Lét igazi törvénye: a hõ és erõ, delej és fény. Emlékeztettem rá, hogy hiszen az én nyomorult és beteg testem is tiszta, nemes anyagokat tartalmaz: szervetlen anyagokat, kvarcot és szenet és vizet, pusztítson hát el, égessen meg, szûrjön le retortában, vonja ki belõlem azt, ami ér valamit s használja fel, ahogy tudja, egy szolaszi szeméhez, vagy szájához, vagy füléhez, a többit szórja szét a szélbe, hogy össze ne állhasson többé. Vagy ha ezt nem teszi, adjon valamit hozzám, fürdessen meg valamiben, amitõl kõvé válok és megmerevedek (hiszen õk mindent tudnak, és mindent értenek: sok millió éve élnek immár, s a természetnek nincs titka többé elõttük), s nem kell meghalnom kínok kínjával, büntetésül azért, hogy a világra jöttem.

Midore mosolygott, s az õ jóságos és nyugodt modorában figyelmeztetett, hogy milyen hibásan fejeztem ki magam, midõn arról beszéltem, hogy õk a természet minden titkát megfejtették. A szolaszinak erre nincsen szüksége, mert a szolaszi maga a természet titka, a szolaszi maga a természet. Az igazság az, hogy ennek megértéséhez tényleg az õ értelmükre volna szükségem, mely tiszta és átlátszó, változatlan anyagból van, s melyet közvetlen erõk mozgatnak, s nem az én gõzölgõ, vértõl hajtott s minden rothadásra és pusztulásra megérett agyamra. Ami abbeli kívánságomat illeti, hogy testemet gyógyítsa meg s használja fel valamire: ez a kívánság nagyon logikus és helyes, s azt látja belõle, hogy kezdek sejteni valamit a Lét lényegébõl. Lehetne is beszélni a dologról, hiszen egyszerû kémiai folyamatról volna szó; reagenseket kellene alkalmazni, szûrõket és izzasztókályhákat, melyekben az oxidáció folyamatba lép. Csakhogy az én testem mai formájában még nem érett meg erre, ha most végezné el velem ezt a munkát, fölösleges fájdalmakat okozna nekem, s erre semmi szükség, tekintve, hogy rövid idõ múlva, amit mi tíz-húsz évnek nevezünk, ez a folyamat úgyis magától megindul bennem, s nem kell majd szenvednem miatta. Hogy ez a folyamat most milyen zavarokkal és kínokkal járna, azt hamarosan bebizonyíthatja nekem: van nála egy folyadék, amit, ha nyúltagyamba injektál, néhány percre kevéssé megtisztul az értelmem, s érzékszerveim valamivel világosabban fogják fel a tüneményeket.

Midore üvegfecskendõt vett elõ, s megszúrta a nyakamat, éreztem, amint a hûvös folyadék ereimbe nyomul. Néhány pillanatra elsötétült elõttem a világ, egyre hangosabb és diadalmasabb muzsikára ébredtem aztán. Amit e pár perc alatt érzésekben átéltem, arról igazán nagyon zavaros képet tudok csak adni, szavakban: Sokféle, egymástól élesen különbözõ s mégis egymásba folyó hangszer muzsikája volt ez; Midore aztán meg is mutatta nekem a hangszereket, egyenként, és én e néhány perc alatt láttam is azt, amit látni emberi szemnek eddig még meg nem adatott. A hõt láttam, amint színes és hullámzó patakban körülfolyt, s elborította testemet: a fényt láttam, amint ugrálva közeledett, egyik tárgyról a másikra; a vonzást láttam, amint csápokat és hegyeket lövelltek magukból a testek, tapogatták, megfogták egymást, megindultak egymás felé. De mindennél fontosabb volt, amit akkor érzésemen keresztül megértettem: hogy mindez, amit most szememmel láttam, bennem élt eddig is, bennem és minden emberben, évezredeken át, hogy ez a kézzelfogható és egyszerû világ volt az, amit kifejezhetetlennek és Földöntúlinak és Emberfölöttinek neveztünk, holott bennünk volt és körülöttünk, csak érzékeink, a tompa és tökéletlen mûszerek nem adtak képet róla a mi elménknek. Mint aki a sötétben tapogatózott, s meglátván a napot, leborul elõtte, s istennek nevezi, úgy neveztük mi istennek azt a lényt, aki íme, itt állott elõttem s aki nem más, mint aminek nekem lennem kellene, ha jó kezekbe kerülök vala, mint amivé lennem kell, ha helyesen fogom fel magamat s megtisztítom testem a romlandó anyagtól. Midore szemébe néztem, s ekkor rájöttem, hogy ez a szem volt az, amit a Földrõl láttam, és Csillagnak neveztem, egy tökéletes, értelem alkotta mûszer, és megfogtam a kezét, s ekkor úgy éreztem, mint egyszer, gyermekkoromban, mikor éjszaka ordítva ébredtem fel, mert egy hideg és nedves és idegen kéz fogta a karomat, s mikor odafutottak hozzám, nevetve csitítottak el, és mutatták, hogy az én kezem volt az, amelyre álmomban ráfeküdtem és elzsibbasztottam.

S hogy mindezt ekként felfogtam, nagy zavar és nyugtalanság keletkezett a szívemben, s hangosan kiáltoztam: „de hát miért? miért?” így kiáltottam „miért kellett ennek így történnie, miért nem értettük meg mindjárt a szféráknak ezt a világos és egyszerû szavát?” De senki sem válaszolt, s a bûvös folyadék hatása lassan oszlani kezdett, egyre halkult körülöttem az elemek muzsikája, és szemem elé homályos ködfátyol függönye ereszkedett.

Ekkor igazat adtam Midorénak, hogy testem és elmém még nem elég érett arra, hogy fájdalom s szomorúság nélkül tudjak megválni tõlük, egy jobb cél, tisztább harmónia érdekében. Megkérdeztem tõle, mit tegyek hát, s õ azt ajánlotta, térjek vissza a földre, s éljem az emberek életét addig, míg alkalmasnak ítélnek idefent arra, hogy az említett kémiai folyamatnak alávessenek. Ígérte, hogy addig, amíg a Földön leszek, nagyszerû mûszereik segítségével állandóan figyelni fognak, szolgáljon ez megnyugtatásomul, ha azok után, amiket itt láttam, elcsüggedek majd. Ezt azért tette hozzá Midore, mert szorongva és kishitûen panaszkodtam neki, hogyan viselem majd el ezek után az emberek és állatok társaságát: az egész doszirét, amit az õ mûszereiken át szemlélve, annyira megutáltam. Arra a kérdésre, hogy hazautazásom hogyan történjék, gazdám mosolygott, s azt mondta, hogy ezt teljesen rábízhatom.

Aznap fájó szívvel s reménytelen bánattal lelkemben, elbúcsúztam azoktól a szolasziktól, akiket megismerni szerencsém lehetett. Gazdám egy gép hátára ültetett, s valami port adott be nekem, hogy elaludjak s ne érezzem a hosszú út fáradalmait. Mikor mély álmomból magamhoz tértem, sziklás parton feküdtem magamban, s gazdám már nem volt mellettem. Körülnéztem s megértettem, hogy ismét a Földön vagyok s a Faremidóban eltöltött idõ emléke mint egy távoli, gyönyörû álom lebegett az idõben és a térben. A kemény porba hajtottam fejemet, és keservesen sírtam.

Ugyanaznap este egy norvég paraszt akadt rám: megtudtam, hogy Helsingforshoz közel, semleges területen vagyok, s nem kell tartanom semmitõl, míg a határig érek; hogy onnan útlevéllel eljutok-e hazámba, az nagyon kétséges, mert Hollandia semlegességét rossz szemmel nézi a Németországgal hadban álló Anglia.

A paraszt nagyon csodálkozott azon, hogy engem egy cseppet sem érdekelt, vajon a másfél év alatt hová fejlõdött a világháború, mekkora területeket foglaltak el egymástól az ellenfelek, hány embert vesztettek, hányat fûztek rabszíjra, hány pusztult el járványos betegségben, hány repülõgépet lõttek le, hány várost bombáztak, hány hadvezért tüntettek ki, és hányat mozdítottak el állásából.

Nem untatom az olvasót hazatérésem részleteivel, azzal se, milyen nehezen szoktam hozzá a doszirékkal való érintkezés rám nézve tûrhetetlen formáihoz. Eleinte bolondnak néztek rémült és ijedezõ visszahõköléseim miatt, amivel felém nyújtott kezek, vagy testemhez közeledõ élõlények elõl védekeztem, az orvosok idioszinkráziát állapítottak meg, honnan tudhatták, hogy hozzászoktam az életet fertõzõ és bûzös betegségnek tekinteni, melynek minden érintése halálos veszélyt rejt magában? Nem vitatkoztam velük, békével és türelmesen várom a felszabadulás napját, bízva jó gazdám ígéretében, aki megmondta nekem, hogy magához vesz, ha testemet érettnek ítéli majd e megtiszteltetésre. Addig is bizalommal s belsõ titkos örömmel nézek néha a kék ég felé, és az õ jóságos, meleg szemében, amit az emberek Napnak neveznek, néha mintha biztatást olvasnék, mely csak nekem szól: hogy még emlékszik rám, és nem fog megfeledkezni rólam.

Faremidói utam, földi mértékkel mérve, összesen közel másfél évig tartott: 1916. január tizennyolcadikán szálltam le Helsingforsba és két hét múlva, február másodikán értem Redriffbe, ahol nõmet és gyermekeimet jó egészségben találtam.

.oOo.