Így írtok ti
(Versek, 1907-1934)

ADY ENDRE

Moslék-ország

Jött értem a fekete hajó,
Jött értem a fekete vizen.
Álom-királyfit, vitt, tova vitt
Moslék-országnak mentiben -
Fekete hajó, fekete vizen.

Moslék-ország, hajh cudar ország,
Hajh, Hortobágy, zsír-szívü rém; -
Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?
Fekete vizeken jöttem én.

Vagyok a nyugati sirály -:
De magyarnak köpött ki a föld.
Moslék-ország a nyakamon ül,
Engemet Moslék-ország örökölt:
Nyöszörög a hájszagu föld.

Már nem megyek el, fekete hajó,
Moslék-ország hagy’ örülj szegény!
Hadd ugassanak, hadd ugassanak,
Fekete vizen, fekete legény,
Hajh, kutyafáját szomorú legény.

Törpe fejűek

Nem dolgozni jöttem ide
Nem dolgozni jöttem ide
Törpe-fejû mit akarsz tõlem?

Nehéz munka az enyém
Nehéz munka az enyém
Mi vagyunk az Új Undokak.

De jött hozzám egy törpe
De jött hozzám egy törpe
S kérdezte, mit akarok?

„Ti vagytok az Új Undokak
Ti vagytok az Új Undokak
Menjetek dolgozni ti is.”

Felgerjedt szittya vérem
Felgerjedt szittya vérem
S rászóltam Törpe-fejûre:

„Hát maga megbolondult,
Hát maga megbolondult,
Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?”

Zápolya úr vallatása

Biztatva hüvelyzem már másnak
Estjét a Minden-birásnak.
Hûhós, nagy estveledések,
Beh, én mindenrõl lekések!
Beh kallóznak már simó tenyerek,
Beh félvén-félek, beh mervén-merek!
Szent jóízét bõvizû imáknak
Hagyom már mái Zápolyáknak,
Biztatva hüvelyzem már másnak
Estjét a Minden-birásnak.

Leköpöm a multat

Leköpöm a multat
A lélek-pókot, a cudart,
Leköpöm a lelkemet is,
Mert visszanyihog a multba.
Én vagyok Máté király.
Én vagyok Máté király.
Holdfényes, szelíd arcom.
Belelobog a nagy éjbe.

BABITS MIHÁLY

Futurum Exactum

Plutó e torzót márványból szoborta
Ó torzók torza, bõrzõ Dunakorzó
Ó korzók korza, õrzõ dunnaorzó
Mint ferde torta és megint retorta.

De Afrikában fú az antipasszát
És négerek masszálnak pántlimasszát
És ott az ég oly régi, égi méla.

S tán pápuákok pengetnek poros fát
S nem lesz Nyugat már, sem Fenyõ, sem Osvát
S még él Balázs, még él a méla Béla.

Antik szerelem

                 „S megint elõlrõl”

A szeretõm fiús, görög leány,
Lányos török fiú, ki egykor élt,
Ahol tajtékot Aagis öble hány.

És Athénben született auzgewélt,
De most közöttünk jár, bár õ egy antik,
Kihez ma lelkem esdve így beszélt:

„Ó, kancsók kincse, ó, görög romantik,
Orsók korsója, drágamívû borsó,
Akit szeretnek Bélák és a Bandik.

„Te tarfejû, tritóni, tarka torzó,
Dús, dõre dátum és dalos dativusz,
Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

„Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,
Beteg bolyongó, béna bink balán ...
És szólt a lány, gradus genitivusszal:

„Mi, hát nekem bajuszom van talán?”
S én szólék: „Ó, kegyed mély mívû marha,
Ezt mondtam csak a széphangzás mián.

„De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,
Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,
Kegyed nem készült, aztán hol az irka?

„Az ember végre még sincs csupa fábul,
Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?
Eriggyen, mert rúgok beléje hátul.” -
S megint elõlrõl.

BRÓDY LILI

Fiatal pesti lány Pünkösd reggel

Én nem tudom, szoktál te is ugye, fiatal pesti lány
úgy sétálni fiúddal a liget szélén
És lóbálni olcsó filtex-ruhában a kézzel
És kérdezni, nade, igazán, ugye szeret Bélus,
Csak, mert tudod, hogy a bélusok szokták szeretni
A fiatal pesti lányt, akivel sétálnak a liget szélén,
De a Bélusok aztán elmennek a hivatalba
És ottan mondja a főnök, kivel sétál maga
A liget szélén Csekélyfizetésű Béla úr?
És Csekélyfizetésű Béla úr azt mondja:
Ó, semmi, főnök úr, nehogy azt higyje,
Hogy házasodni akar csekély fizetésre
És mire a hivatal-csengő hat órát csenget, háromszor
Megtagad téged Filtex Manci
És te mész és ábráncsolsz, és eszedbe jut édesanyád.

ERDÉLYI JÓZSEF

Piros Pünkösd

Kecskerágó piroslik
Márgagödör alján,
Verem itt a rigmust, mint egy
Cölöpverő talján.

Pünkösdnapra meglesz,
Barna kislány várja,
Ha megkapja, csecsebimbós
Kebelére zárja.

Talpra barna kislányt
Tenyeremen vittem,
Rabok legyünk vagy szabadok,
Ez a kérdés itten.

Volt valami Sándor,
Nem lehet ezt bírni,
Nem olvastam, ‘sz nem is tudok
Olvasni, csak írni.

FÜST MILÁN

Epigramm

1. sor.   Jaj Uram, engem bántanak.
2. sor.   Nekem hideg nyállal kenik homlokom is.
3. sor.   És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.
4. sor.   Jaj, roppant hideg hagymákat eszek.
5. sor.   És nekem kezeim ragadnak.
6. sor.   Jaj, tele van a föld bévülrõl kukacokkal.
7. sor.   És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.
8. sor.   Jaj Istenem, szerkesztõ úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.
9. sor.   És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva.
10. sor. Jaj keserû így az élet azér’ mondom szerkesztõ úr kérem, borzasztó nehéz
             az ember élete itt ezen a földön, bizony, s a súlyos angyal letorpad.
11. sor. S fáklyáját lefelé fordítja.

GELLÉRT OSZKÁR

Amint a karod fölemeled

Amint a karod fölemeled
Mennyi bidres-bodros szövet
Hull vissza, mint egy zuhatag
És milyen finom kis pihék
Pelyhedzenek a könyöködbe
A könyököd kinyögöd
És szívembekönyökölsz - au!
Au - vau! Miau!
És milyen fehér vonal emelkedik,
Amint karod fölemeled
Emelkedik, csavarog, terjed
A könyöködtől a kisujjad körméig
A kisujjad körmétől megint vissza
A kisujjad körmétől visszáig
Amint a karod fölemeled
A könyöködtől a kisujjad utolsó percéig
Tizenöt centiméter
A kisujjadtól a könyöködig tizenöt centiméter
Összesen harminc centiméter.
És hogy rezegnek a szálak
És kicsi pelyhek szurkálnak szíven.
Amint a karod fölemeled
Hogy fejemhez vágd a levesestálat.

A puceráj

Hogy nyitod szét a két hideg ajkad
Amint kimondod: „puceráj.”
Puceráj, puceráj,
Puc is, meg áj is.
De ha puc, miért nem áj?
Áj, váj.
„Megint itt van a puceráj”
Mondod. „Megint itt van.”
És kis fogad kétfelé nyitod,
De miért nem csukod kicsit kisebbre az alsó ajakad
És miért látszik ki zápfogad
És miért nem emeled orrocskád
És miért nem képzõdik egy kis vonal
Az orrod és a szád közt,
Amit szétlapítanék, gyömöszölnék,
Kiteregetnék, bekennék.
Miért nem emeled, csavarod, fordítod, ragadod,
Miért hullt két szál haj arcodba?
És miért mondod: puc is, meg áj is.
És most mit nézel olyan haragosan
Berzenkedõ kis strucc-madaram.
Mondd, miért nedves most egy kicsit
A balszéle a szájadnak, jobbról?
Mit mondasz?
Hogy menjek a sóhivatalba
És kérdezzem meg ott?
Elmegyek, elfutok, elrohanok
A sóhivatalba és megkérdezem.
És megkérdezem, miért.
Mi - ért. M...  mi... miért.

GYÓNI GÉZA

Harctér

Ágyuk ugattak és a golyók fügyültek,
Fejünk fölött hollók, varjuk összegyûltek,
Véres magyar virtus a nagy eget vívta,
Elõre, elõre!... lelkünk a kürt hívta,
Imádságos lelkem rebegte e szókat:
Verje meg az isten a pesti írókat!

Hej, te cudar muszka, az anyád csodáját!
Megemlegeted ám szittya-istenfáját!
Véres fejjel szaladsz az anyádho’ vissza,
Testedet, lelkedet aszu-föld felissza,
Szemem vérbeborul, puska-ágyú ugat...
Hej, gaz Fenyõ Miksa, Ignotus és Nyugat!

Nyim-nyám embereknek nincsen itten helye
Csakha helyén szíve és szívén a feje,
Száz lelke ha volna a cudar muszkának,
Agyba veri aztat agya a puskának,
Édes szép hazámat nem hagyom elveszni,
Kéne má’ a versem Új Idõknek? Ezt ni!

Rohamot fuvatnak... Szívem nagyot dobban...
Rohanó katonák... csak elõre, jobban...
Ott a muszka... ott... ott... csak neki... elõre...
Kiugrom hát én is... megbotlom egy kõbe,
Agyam elsötétül... kardot rántok... hörgök...
Nesze... nesze... nesztek...

Nesze Ady... Nesze Babits... nesztek, nyavalyás
Pesti ujságírók, kritikusok,
Vigyen el az ördög!

1914...

Mégis huncut az orosz,
Megvan benne minden rossz,
Mégis huncut az angol,
Gonosz úton csatangol,
Mégis huncut a talján,
Ott a nagy hegye alján,
Mégis huncut a francia,
Nincs benne garanica,
Mégis huncut a román,
Béka terem a nyomán,
Csinom Palkó, Csinom Jankó,
Csontos mündungszdeklim,
Szép, selymes gázbombám.
Dali Hubitz-ágyúm,
Nosza rajta, jó katonák,
Igyunk egészséggel,
Menjen haza kiki gyorsan
Szép Urlaubscheinjével.
Hej, Ocskay, Bercsényi,
Kurucok híres vezéri,
Pflanzer-Baltin!

Azon az éjjel

Azon az éjjel
Az ágyúk össze-vissza vertek,
Azon az éjjel
Lángfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Dörgött a harc egész világon
Azon az éjjel
Reád gondoltam, szép virágom,
Azon az éjjel
Lángolt Homonna és Verseg,
Azon az éjjel
Olvastam és írtam egy Kosztolányi-verset.

Talpra magyar

Talpra magyar, hí a haza,
Itt az idő most vagy soha.
Rabok legyünk vagy szabadok.
Ez a kérdés: válasszatok.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.
És most jön a vicc:
Hallgassatok ide, Panni, Jóska, Róza -
Fenti verset nem Petőfi Sándor írta,
Hanem Petőfi Géza.

ILLYÉS GYULA

Költő pünkösdi éneke

Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
Lepte jó Föld szuszog, ballag velem, lép
Nagyokat öreg paraszt, botjára is támaszkod-
Va, integet felém, ahogy járok rajta
Kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
Járok, dunántúli magyar föld,
Ráncosarcú, nagy-bajuszú, csipásszemű
Öreg, hümmög és krákog és köp
És ahogy ballagunk, billegünk,
Megállok, nem veszi észre
És kiballag ballagó lábam alól
És továbbsétál és én a levegőbe maradok.
És nézek utána, nyetenye, riska hé,
Hová szaladsz, de nem fordul meg,
Igy vádolok, kaszálva a légben,
Pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

JÓZSEF ATTILA

Pünkösdi kolbász

Mennyei kolbászok
Döfölődtek szívesen,
Gyémántlencsét rágott
Két fúrása szívemen

Hóttig heverészek,
Egyszer se hibázok,
Hótom után angyalokkal
Vígan parolázok.

KAFFKA MARGIT

Charles

[Putriban lakik a Sári,
 De jó volna véle cicázni,
 Van még egy rongyos krajcárom
 Azt is a Sárinak adom.]

A lelkem, ó, furcsa lelkem,
Feléd kitermelődik, kimindegységesedik
S bár finom és differenciált a poutri,
Amelyben lakol.
Charles, te enségességem érzője,
S mély asszonyiságom alatt;
Ó, jó volna veled differenciálódni,
A poutriban
Keresni legalantlappangóságok türkizét
Keresni meglátásokat
És megérzéseket
És ritkán kiválthatóságokat -
Ó, van még, van még,
Van még egy régi rezem,
Répi japán, csontszínű krajc,
Japánkodó, kicsi-bicsi, furcsa japán,
Amit japám adott,
Charles, eljapánkodásaimat
És kicsi, fehérszélű, ékszermívű dobozom
Néked adom, néked adom,
Néked adom. -

KEMÉNY SIMON

Karperec

A szeretőmnek arca kék legyen
És kétoldalt csurogjon lefelé.
Hideg barackot egyék véresen.
Meztelenül egy kémény tetején.
Két lábujja közt tartson egy topázt
És a fején öt darab smaragd.
Szájába régi, drága türkizek
S röhögjön sírva s szóljon így: harapd.
Langyos teában üljön homlokig
És énekeljen régi éneket
És zongorázzon régi hegedűn,
Amíg a türkisz-serleg szétreped.
Hajába főtt gyémántok üljenek,
Egyik füléből lógjon két agát,
Másik füléből lógjon öt narancs
S ha megúnja, akassza föl magát.

Napos délelőtt a dunaparton

        (Impresszionizmus)

Mily szép foltok a budai hegyek!
Egy asszony jön: a fején nagy kalap.
Két kislány és egy kutya játszanak,
Távolabb két kis kutya csak.
Az ég, mint egy fehér opál,
Egy kis asszony megszólal: Ó, Pál,
Egy tábornok agg lábán a vörös stráf
Ifjan, szépen a Világba nevet.
Egy angol-flastrom jön, mögötte
Ráragasztva egy ember lépeget.
Menjek talán a borbélyhoz, igen?
S szakállamról, e kék foltról, íziben
Leborotváltatnám magam most?
Ni, látok egy sárga villamost.
A Duna mily szép, kék szalag
S egy sötét nyílás az út, az alag
S mily friss, lila nyakkendõje van annak az urnak, ott
Ki most a hídról a Dunába ugrott.
S mily szép az a kékhajú nõ
Ki után, mint fekete folt futok.
Mily sárga, szép folt az a nõ
S mily szép, kék folt a képemen az a folt
A pofontól, mit férjétõl e percben kaptam volt.

Lábaim

Mily vörösek, mint égõ rubinok
És sárgák néha; harsogó topáz.
Hidegbe félve, kéken kéklenek
És a halál háttérben orgonáz.

A rémület most zöld opál-szoba,
Rohadt agyamban szûköl és gütyög
Fekte sávok közt a sárga hold
S kacag a zöldszemû Rém: a Bütyök.

Néha emelem, néha leteszem,
Néha leveszem, néha ráhúzom,
De többször leteszem, mint emelem
És többször rajthagyom, mint lehúzom.

Szegény, nehéz, bús lábak néha
Borzadva révedek felétek
Ha föllázadnátok egy éjjel
S amikor alszom: megfürdenétek.

Vásárfia

Aggyisten deresre
Pirosból veresre
Hóka lovam hosszát
Minden jónak rosszát

Minden rossznak jóját
Lelkem subájának
Cifra kamrájának
Nyekergõ ajtóját

Asztagot keresztbe
Jégcsapot ereszre
Isten szérûjére
Nagy szemet meresztve.

Voltam életgazda
Holtiglan adósa
Leszek halálispán
Kiscseléd dedósa

Voltam béles bendõ
Komáromi kendõ
Szekér rúdján billog
Égi réten csillag

Voltam kapufélfa
Kerítéstõl rácsig
Voltam túrósrétes
Voltam mákosmácsik.

Voltam erdõk hársa
Kemencéknek nyársa
Hej, csak egy nem voltam:
Budapesti lakos
Az Est munkatársa!

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

„A szegény kis trombitás szimbolista
klapec nyöszörgései” című ciklusból

                 I

Mint aki halkan belelépett,

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett,
Valamibe... s most tüszköl s fintorog;
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet -

Mint aki halkan belelépett.

                 VIII

A kis edény.
  Oly furcsa és merev.
Aranyhabos tó, emléktemetõ
Emlékek ágya, ágyak ápolója,
Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
Emléket emtet, engem temet õ
Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe -
És távoli, mély országokba int be
Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
Oly bús, fehér, olyan igénytelen,
Becéz, reámnéz és tréfál velem.

Mint egy kis fehér legyezõ,
Csak rátekintek s így szólok: ez õ.
A jó, szelíd, a kedves, pici teknõ -
De néha megnõ -
És néha horpad s néha szétreped
És szertezökken szörnyû fergeteg
És a homályban bõszen harsonáz
És akkora már, mint a ház
És ordítunk és sírunk: diadal
És ilyen fiatal.

S mint kürtök öble s vérzõ trombiták
És néha vág,
És néha vég,
És néha olyan, mint az ég,
S mint longa, linga, lunga, lenge lég
(Még, még.)
És borzadunk az égbe, nyögve, sirva
És néha néz ránk -

És néha olyan, mintha verset írna.

                 XIII

Én nyafogok
Az életben, mint kevesek
Én nyifegek
Távol mezõkön bõrzõ levesek
Én nyühögök
Valami van, valami nincs
Én szepegek
Valami kósza, kótya kincs
Én szüpögök
Az éjbe, késõn és korán
Én szipogok
Az orromon, e roppant trombitán

Petőfi-féle

Szólék magamhoz: Nos, mi lesz? Felelj!
A kérdésre, mely át és áthevít
Valóban érzed-é a lángsugárt
Amely pezsgésbe hozza véredet?

Valóban érzed homlokod felett
A szellemajkak érintéseit
Elbírod-é viselni a világ
Legborzasztóbb fájdalmát, legnagyobb
Szörnyüségét, mely e szóban van

Mind összeforrva: „Költõ?!” Óh e név
Nem azt jelenti, hogy talán csupán
A rythmusérzék bennek megfogant
Nem költõ még, ki verset írni tud
S lehet költõ, ki nem tud írni azt.

Õ a legtisztább emberszeretet
A legnemesebb ember-érzemény
Világ lelkének indulatja õ
Mely lángra gyújt és elragad mikép
Az egri bor, avagy Vezúv heve
Elég nemesnek érzed-é magad
Elég szeplõtlen-é ahhoz szived
Hogy érdemesnek tartsd magad e nagy
E véghetetlen névre, mely eget
Földet hasítva, mint egy égi fény
Keresztül zúg az éj sötétiben.

Elég magasra száll-e szellemed
Hol ég és föld egy lángfelhõbe fúl
Vagy csillagoknak szende fényei
Utad szelíden meghatárolák?
Ha úgy vagyon: elõre! Mit törõdsz
E földi zajjal, mely körüldonog
Röpülj a napba s fördjél benne meg
És burkolózz a felhõk árnyival
Aztán dalolj magadnak lángolón
Ahogy szivedbõl, lelkedbõl telik
S ne várd az élet szebb jutalmait.

De hogyha szíved csak a vágy viszi
E szentelt csarnok oltárképihez
Hogy a dicsõség myrtus ágait
Rakják fejedre embertársaid
Akkor maradj közöttük és alant
Akkor dalolj vakondokéneket
Kimérve és tökéletes rimek
Igája mellett és dalold nekik
Üres szívvel álérzeményeid,
De jól vigyázz, - ne közelíts a nap
Lángfényihez, mert megbosszulja az
A méltatlan merészséget s lesujt
A föld porába, honnan feljövél
S ne közelíts hitvány lantod megül
A költõ lelke égi trónusát
Körülvevõ dicsfénynek lángihoz.

Maradj e földön, hogyha nem tudod
Megérezni szivednek lángjait
És hadd viruljon kikelet virány
Ne gondolj azzal, élj, s nyugodt lehetsz
„Dicsõségedre írnak költeményt”,

S aranybetükkel följegyezve lész
Történelemnek órjás lapjain
Mig fönt az aether költõlelkei
Kiket nem ért, nem lát a nagyvilág
Lenéznek rád a megvetés sulyos
Tekintetével... Oh felelj szivem
Mit érzel ettõl, óh mit érezel
E pillanat nagyságát érezed
Költõ vagy-é? felelj tehát... Ne még
Majd megfelel rá a jövõ. Elég.

MÉCS LÁSZLÓ

Ószeres

Álmomba eljött a Nagy Ószeres,
Aki vesz és elad és veszt és keres.
És rongyot és régi ruhát hajagál
S az udvarban hangosan kajabál.

Kajabál, mint egy zsidó, Fodor vagy Radó
És azt énekli: mi van eladó?
S lehet az áru Kovácsé vagy Mandlé,
Ő egyre mondja csak, handlé, handlé handlé.

És vesz régi szívet, ha ütött vagy kopott,
Mely valaha ugrált és táncot ropott
S most billentyűjén a nyomor kalapál,
Mindegy neki megveszi és csak kajabál.

És vesz régi reményt, mely nem teljesült
És száraz kenyeret és vesz tejbesült
Pogácsát, mit anyánk útra adott,
De kővévált és tarisznyánkba maradott.

És vesz álmot, mely ragyogó és fiatal
S mit be nem váltott az álomhivatal
S váltót, melyen nincs forgató és kezes
S számlát, melyen ez a szó áll csak: fizess.

Abbahagyott tervet és jószándékot
És el nem küldött újévi ajándékot
És ki nem költött húsvéti tojást,
Elfecsérelt időt és vízfolyást.

Mindezt tömi-rakja nagy batyuba,
Mert ő egy jó és gondoskodó atyuka.
S ha véget ér egykor a földi fogház,
Vár ránk odafönn egy mennyei zálogház

S ott ki-ki megkapja magáét ingyen
S makula nem lesz sok rongyon és ringyen
Álmomba eljött a Nagy-Ószeres,
Ó, hát ne gyűlölj, ó szeress, ó szeress!

MEGYERY SÁRI

Ma azt hitted, boldog vagy

                 Sacy von Blondel

Ma lementem reggel
Könnyû ruha volt a derekamon
Libegett és fölfelé fújta a szél
Alulról,
Mentem és azt hittem, nagyon boldogtalan vagyok,
Nagyon boldogtalan,
Mert mindenkitõl mindent el kell vennem,
A gazdagtól a pénzt, a széptõl a szépséget,
A koldustól az alamizsnát
És elszedni és harcolni
És nem bánni, dögöljenek meg
És haljanak meg értem
És jött a szõke fiú
És köszönt és elpirult
És egyszerre úgy éreztem, hogy nagyon boldog vagyok,
Nagyon boldog.
S mindenkinek mindent odaadok,
A ruhámat a derekamról,
Odaadom a szélnek, mert úgy akarja letépni.
A pénzt a szegénynek,
A csúnyának a szépet
És mindent, amim van
És aztán meghalok érte.

PETŐFI SÁNDOR

Barna kislány szemének a...

Barna kislány szemének a lángja
Idetűzött szívem pitvarába,
Kis halacska szőke Tisza vizén,
Örömében akrát ugrok biz én.

Olyan az ő lelke, mint a rózsa,
De mint a fehér, tiszta rózsa,
Fehér rózsa az én babám lelke,
Fehér galamb az ő nagy szerelme.

Barna kislány, mikor megláttalak,
Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt,
Megláttalak New York kávéházban,
Mint harmat kökörcsin-virágban.

Kacsintottam, barna kislány, neked,
De te ültél zordon férjed mellett.
Barna kislány, te a fényes hajnal,
Férjed pedig a fekete éjjal.

Színmûvészet a te hivatásod,
Barna kislány, magyar vagy te, látom,
Magyar az a fényes lelked neked,
Az isten is magyarnak teremtett.

Zordon férjed tojást evett, hármat,
Így titokban megcsípte a vállad.
Hej, titokban, te is mosolyogtál,
De hej, bizony, énreám gondoltál.

Beültetek aztán kocsikába,
S elmentetek egy nagy szállodába.
Igaz magyar szálloda volt az is,
Igaz magyar a lelked neked is.

Kiskapunál, hej, megálltam ottan,
Reszketett a szívem, rád gondoltam,
Rád gondoltam, remegõ szívedre,
Fehér galamb, magyar szép lelkedre.

Rád gondoltam gondolsz-e most énrám,
Kis kezedet összeteszed mélán,
Megértetted-e az én lelkemet,
Mint a szellõ a fényes felleget.

Fehér rózsa az én babám lelke,
Fehér galamb az õ nagy szerelme,
Barna kislány, ha te szeretsz végre,
Felrepülök a csillagos égbe.

SÉRTŐ KÁLMÁN

Tanyai mozikép pünkösdre

Puliszkahámozó nénike mozgatja lefcses térgyit
legénytriasztó szoknya-búbja alatt,
Mászik a falon rózsalángszínû poloskaszuka,
Édeset nyáladzik torkában a finom vérfalat.

Istensajtér köpül lelkembül írósvajat,
Felhõcsimbókot ellett a bozontos, szõrös ég,
Nem bírom tovább, megöl ez az átkozott
Cikornyátlan paraszti tõrülmetszett egyszerûség.

SOMLYÓ ZOLTÁN

A „Miszgelungener Életsors” ciklusból

Meákon és négy levegőn át

Most négy levegőn érzem át ruhád
Mea, te abroncs életem fölött,
Te színes abroncs, mit vásott kölök
Egy őszi estén símogat puhán.

Most szemeim, e kóbor négerek
Kilép, a lelkem ablakán kering
És két kezemen úsznak kék erek,
Mea, te csont, te gáz, te kék hering.

Mea, te görbe cérna egy ruhán,
Két lomha ló lihegve átölel.
Mea, te régi kence egy vason,
Mea, te sors, te csõ, mely nem dõl el.

Mea, te görbe cérna egy ruhán,
Mea, te régi, fáradt rézkapocs,
Mea, te gépalkatrész, te bélyeg,
Mea, te Porzsolt, Mea, te Pakots.

Mea, te húszfilléres perzsa pénz,
Mea, te csészén rajtmaradt tea,
Mea, te tölgyfamívü vaskerék,
Mea, te Antal, Mea, Te Mea.

Mea, te Mia, Mia, te Mea,
Te Remea, te kontra és pagát. -
Így szólt a költõ, az elátkozott.
S egy verssorára felköté magát.

Szilveszter estén a kávéházban

És hazamentem és nem volt vacsor
S szóltam a szívemnek: Te beteg fasor,
Min régi, mázas emlékek csorognak,
Emlékei kihamvadt vacsoroknak.

Vacsor, vacsor, te rokokó ficsur,
Mea szobáján porló régi csür,
Emlékeim kútján ugy ülsz le mostan,
Mint ferde luk egy eldobott hatosban.

A hold, e négyszögû vas, énekel,
Oly messze a közel, nem érem el,
Jöjj gallérom, te fekete madár,
Mea, keringõ úton szent batár.

Mea, te bég, leggazdagabb nyomor,
Most az agyam szorong, mint egy gyomor,
Ó, lábam, te szörnyü ferde kar,
Nadrágom rongyos... De nemes szivet takar.

SZABÓ LŐRINC

Pünkösdi versike az esőcskéről

Egy kicsit esett ma délután,
Mentem a körúton át,
Jött szembe egy masamódlány,
Egy polgár és két kalmár,

„Jót tesz a termésnek a zápor”,
Mondta valaki ezt
S lelkemben e szóra kinyílott
Egy mélység s több Mount Everest.

Vérzápor és gennyzivatar volt
Az egész történelem,
Harcolt Ég és Pokol és Dögvész,
Tûz és Víz és a többi elem,

Anyag és Erõ és Elektron,
Rádium, és tatai brikett,
Lent a Mélyben Másodfokú Egyenletek
Nyaldosták véres sebeiket.

Pünkösdkor tüzes nyelvek
Zuhogtak az égbõl alá,
Naprendszerek pofozták egymást,
Két rostélyos egymást falá.

Így dudolásztam magamban
S gondoltam, meglepem Erzsikét,
De nem volt nálam elég pénz
S inkább írtam egy versikét.

SZABOLCSKA MIHÁLY

Egyszerűség

Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szivem.
Egyszerûség lakik benne
Mosolyogva szeliden.

Egyszerû, de tiszta nóták
Amiket én dalolok -
Mert a szívem súgja õket,
Nem is olyan nagy dolog.

Úgy csicsereg az én szívem
Egyszerûen, szabadon,
Mint a pintyõke madárka
Fönt a lombos ágakon.

Ami a szívemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelõ, kicsiny birkáktól
Tanultam a versirást.

Egyszerû és tiszta nóta,
Gólyafészek, háztetõ -
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthetõ.

A jó Isten egyszerûnek
Alkotta az eszemet,
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet.

Kicsi kunyhó, szeretõ szív,
Messze égbolt, tiszta, kék -
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetõleg máma még.

A mi falunkból...

A mi falunkból jött az üzenet
Áll még a gólya eszterág felett,
Nõ még a fû a zöld domboldalon
És bent az udvaron.

Kertünkben még virul a sok virág
És még rügyeznek tavasszal a fák
És egyre folyik a mezõn a munka
A mi falunkba.

A mi falunkba ákácfák alatt
Fehérremeszelt házak állanak
És estefelé, ha a nap lehull,
Bealkonyul.

A mi falunkba nyáron nõ a zab
És éjszaka van, ha nem süt a nap;
Forgácsot vág ki fábul a gyalu,
Csodálatos, csodálatos a falu.

Hit, remény, szeretet

     (Karácsonyi mellékletre féláron)

Szivünk felett, az éjszakából
Csupán a hit mécse világol.
Tartson hát össze titeket,
A hit, remény s a szeretet.

Legyen a szíved egyszerû,
Ború után jön a derû.
A nyár jön a tavasz után,
S viszont az õsz a nyár után.

Akárhogy van, s akármikép’
A vers csak akkor szép, ha szép:
Piros fedél, fehér tanya,
És ha nem szép, akkor csunya.

Mert a szívben érzés lakik,
Az Isten tudja, hányadik,
S az érzés tiszta dalt kiván
Bizony, szép, tiszta dalt kiván.

Kicsiny kunyhóban szeretet,
Szeressétek a gyermeket,
E szent karácsony ünnepén
Önöknek ezt kivánom én.

Mert bibor-bársony vendégség-
Nél jobb egy napi egészség
Opasno je van se nagnuti
Kéretik nem dohányozni.

SZÉP ERNŐ

Az „Ajaj, nehéz ez a neo-primitizmus” ciklusból

Dal

Mint egy szép, aj, szűz-kisasszony,
Ajaj, szép fehér kisasszony,
Fehérkisasszony, szép kisasszony,
Kisasszonyka, kisasszonyka,
Olyan az én éltem dolga.

Én kérem szépen, nem vagyok már
Kicsi fiúka, nem vagyok már
Pedig, de jó volna
De jó volna, de jó volna.
Ha én kicsi fiú volna.

Ha én kicsi fiú volna
Csilingelne, lovagolna.
Ujságokba sose írna,
Sose írna, sose írna,
Télen-nyáron csilingolna,

Gyermekkorom, fehér bárány,
Jaj, mint tiszta, havas márvány,
Csilingelve elment messze,
Elment messze, elment messze,
És már nem tér soha vissze.

Csilingelne gyermekkorom
Kicsi kocsim, kis vasutom
Kicsi lábam csilingolna
Csilingolna, csilingolna
Volt réz-halom, réz-angolna.

És már mostan ám nem játszom
Én már nagy fiúnak látszom
Mostan nekem nincs játékom
Nincs játékom, nincs játékom
De még akkor volt játékom.

Mostan már nincsen játékom
De még akkor volt játékom.
Volt játékom, csilingeltem
Csilingeltem, csilingeltem
De most nincs játékom nekem.

Nincs játékom, isten bácsi
Azért mondom: bácsi, bácsi.
Ajaj, kicsi fiú voltam
Fiú voltam, fiú voltam
Csilingeltem, csilingoltam
Nincs játékom nekem mostan.

Megjegyzés: Aki ennél még naivabbat ajánl uraságodnak, mint
értéktelen hamisítványt, tessék erélyesen visszautasítani.

TÓTH ÁRPÁD

Ady Endrének

Mester, egy ifjú agg, setétlő béna, sánta
Szól félszegen feléd, motyogva és szelíden:
Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
Olvasva énekeid a vénhedt utcasárba...
S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
Málé kis inasod én szörnyü Mesterem.

Alázattal szelíden, ki ünnepelni jöttem
Könnyes, fakó szívemmel és trottyos térdemen;
Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,
Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.
Mert isten vagy, csekélység és két isten és három
Oly bús, kietlen mindegy... s eszembe jut a tantim,
Ki egyszer látott téged a pályaudvaron kinn,
S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.

MADÁCH IMRE

Az emberke tragédiája

[Madách Imrike után Istenkéről, Ádámkáról és
Luci Ferkóról a versikéket irta KARINTHY FRICIKE]

Bevezetés

Toncsi, Fercsi, Jancsi, Náncsi.
Csupa kandi, meg kiváncsi
Kisgyerek.
Amit Imre bácsi néktek
Elmesél most - attól égtek
Ifjak, öregek.
Egyik izzad, másik fázik,
Egyik vigan hahotázik,
Másik pityereg.
Ha így nézed, domború,
Ha így nézed, homorú.
Egynek szörnyû mulatságos,
Másnak szomorú.

Elsõ szín

Utcu Lajcsi, hopsza Lenke,
Volt egyszer egy jó Istenke,
Azt gondolja magában:
Mit ülök itt hiában?

Megteremtem a világot,
Hogy olyat még kend nem látott.
Hogyha látod, szádat tátod,
Mesterségem megcsodálod.

Amint mondta, úgy is tett,
Dolgozott egy keveset,
Hat nap alatt úgy, ahogy
Összecsapta valahogy,
Rajta nem is másitott,
Csak egy nagyot ásitott.

Rafael, Miska, meg Gábor.
Ebbõl állt az angyaltábor.
Rafi mondta: halihó,
Ez a világ jaj be jó!
Miska mondta: gyerekek!
Ez a világ de remek!
Gabi mondta: mi lesz még,
Ha meglátjuk az eszmét?

Luci Ferkó azomba’
Irígy volt és goromba.
Meee, mondta, szebb is akad,
Nekem nem kell, edd meg magad.

Ilyen volt a Luci Feri,
De Istenke meg is veri,
Nem kell szárny, repülj gyalog,
Dobjátok ki, angyalok!

Második szín

Ádámka, meg Évike
Édenkertnek végibe
Hancuroztak, ittak, ettek,
Állatokkal verekedtek.

Ádámka nem akart menni
Évikével almát enni.
Évi mondta: ne légy fád,
Láttam két szép almafát.

Angyalka jött, nagyon mérges,
Vigyázz, az az alma férges!
Istenke se akarja,
Hasacskátok csikarja.

Luci Ferkó rossz kölök,
Éppen arra lõdörög,
Juszt is, mondta: egyetek,
Tömjétek meg begyetek.

No most tele van a bendõ,
Itt a bûn, az eredendõ.
Mars ki innen, istenvertek!
Bezárjuk az Édenkertet.

Harmadik szín

Vége lett a jó életnek,
Éviék szegények lettek,
Mert elkövették a rosszat,
Dolgozhatnak most naphosszat.

Mi lesz ebbõl, Évikém?
Nem bírom egy évig én.
Csak tudnám, mi lesz belõlem,
Mit akar Istenke tõlem.

Luci Ferkó majd megmondja,
Annak ez a legfõbb gondja,
Mióta büntetés végbõl
Õt is kidobták az égbõl.

Feküdjetek a bokorba,
Kimondom most nektek sorba,
Évi, Ádám,
Kibontom a meseládám.
De elõbb módját megadni,
Van szerencsém bemutatni,
Ha nem tetszik a regény,
Vagy az ágyacska kemény,
Ez a kislány megpuhítja,
Úgy hívják, hogy zöld remény.

Negyedik szín

Ádámkából azon nyomba
Fáraó lett Egyiptomba.
Nagyon finom volt a dolga:
Mint a pelyva, annyi szolga,
Dolgozott egy kõhegyen,
Csak hogy neki jó legyen.

Gile-gula, tarka-barka,
Rabszolgának fáj a marka,
Férfiszolga, nõcseléd
Liheg-lohog, csõcselék!

Ha kilóg a nyelvecskéd,
Megverünk, mint kis kecskét,
Csihi-puhi, mertek-gyertek,
És egy szolgát agyonvertek.

Évike, hogy látja ezt,
Nosza pityeregni kezd.
- Mit pityeregsz, te gyerek?
Évi tovább pityereg.
- Na megállj csak, az apád!
Eltörtétek a babát!
- No majd veszek frisset, másat,
Finomat és elegánsat!
- Ez már úgyis régi, ócska,
Így szólt a jó Fáraócska.

Égszakadás, földindulás,
A fejemen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!

Ötödik szín

Görög hazát akkor éppen
Megtámadták, kérem szépen
Miltiades fõvezér
A csatába ment ezér!

Hát ahogy ott csatázott,
Mint valódi hellén,
Arra ment egy ellenség,
Megszúrta a mellén.

No ez mégis hallatlan,
Hogy a nép ily hálátlan.
Nincs hálátlanabb a népnél,
Otthagyták õt a faképnél.

Királynak, ha nincs szószéke,
Hatalmának bezzeg vége.
Igyuk meg a tejecskét,
Csapjuk le a fejecskét.

Égszakadás, földindulás,
A nyakamon egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!

Hatodik szín

Hü, ezek de rosszak lettek,
Énekeltek, ittak, ettek,
Évi, Ádi gonoszcsontok,
Elvetettek minden gondot.
Évi röhög, mintha ráznák,
Csintalanok és paráznák,
Nincsen benne semmi könyör,
Azt mondja, hogy fõ a gyönyör,
Fõ a gyönyör, meg a gyomor,
Persze, lett is szörnyü nyomor.

Ádi, Évi rossz is, rest is,
Hát egyszer csak jött a pestis,
Jött a csunya dögvészecske,
Hullt a nép, mint a legyecske,
Kézzel, lábbal kalimpált
És aztán meghalukált.

Ekkor jött a szent Peti,
Ki a rosszat megveti.
- Ádi, Évi, nézd meg eztet,
S megmutatta a keresztet.

Égszakadás, földindulás,
A szívemen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!

Hetedik szín

Tankréd bácsi énekel,
Azt mondja, hogy hinni kell.
Egyik hiszi eztet, aztat,
Másik hiszi aztat, eztet.
Egymás kezébõl kitépik,
Rongyolják a szent keresztet.
Ejnye, csípje meg a macska!
Hol az exact fogalmacska?

Évi a zárdába ment,
Nem szép tõle, annyi szent.
Lett belõle Izidóra,
Nem hallgatott okos szóra.
Ádi mondja: csip, csip, csip,
Gyere már ki egy kicsit.
Évi, Évi, gyere ki,
Ég a házad ideki.
Évi mondja: nem, nem, nem.
Nem enged a korszellem.
Feri mondja: a kereszt!
Megfogtad, de nem ereszt!

Égszakadás, földindulás,
A hátamon egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!

Nyolcadik szín

Ádi, Évi, ácsi, pácsi,
Ez meg itt a Kepler bácsi,
Nem ám holmi fecske-locska
Kenyere a csillagocska,
A nagy bolygó náció, Meg a gravitáció.
Egyedem-begyedem,
Meg a világegyetem.

Közben Évi: juj, juj, juj,
Egy fiúval összebúj,
Hogy majd vesznek, éljen, vivát,
Ádámkának vásárfiát.
Nem fügét és nem narancsot,
Icipici kis agancsot,
Felteszik a fejére,
Jól fog állni nekie.

Csakhogy ahhoz pénz kell ám.
Adjál nékem, Ádikám.
Ádi mondja: no, mi lesz még?
Nem szeretem ezt az eszmét,
Unció-smunció,
Szebb a revolució.

Égszakadás, földindulás,
A szememen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!

Kilencedik szín

Játsszunk fej vagy írást mostan,
Mondta Ádám a magosban.
Hogyha írás, semmi sírás,
Mindennapra egy tojás.
Hogyha fej lesz, de sok hely lesz,
Minden bögre csupa tej lesz.
Megisszuk a tejecskét,
Lecsapjuk a fejecskét.

Utolsó pár legelõre,
Kimegyünk a legelõre,
Mienk a föld, rontom-bontom,
Az én nevem Kukorica,
Kukorica, Kukorica Danton.

Utcu bizony megérett a meggy,
Danton bácsi ki a rétre megy.
Kint a réten a fûbe harap,
Hiányzik belõle egy darab.

Égszakadás, földindulás,
Könyökömön egy koppanás,
Gyerünk vissza, pajtás!

Tizedik szín

Ádámkának mi nem jut eszébe,
Hogy õ mostan beleül a székbe.
A tudományt onnan magyarázza,
Hû tanitványt a hideg kirázza.

- Tudós bácsi, mondd meg nékem,
Mi legyen a mesterségem?
- Vegyél könyvet, tollat, irkát,
Mindenféle irka-firkát!

- Tudós bácsi, vettem, hoztam,
Mit csináljak vele mostan?
- Dobd a tûzbe hamarjába,
Jó meleg lesz a szobába!
- Beledobtam, lángol, ég is,
Mit csináljak mostan mégis?

- Mostan hányjál egy bukfencet,
Mert a tanító csak henceg,
Nem tud õ se jobbat ennél,
Amitõl okosabb lennél!

Égszakadás, földindulás,
Az agyamban egy pattanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!

Tizenegyedik szín

Hálaisten, nem kell
Iskolába menni,
Ádámnak, Ferkónak
Nincsen dolga semmi.
Kimennek sétálni
A piacra ketten,
Azt mondja az Ádám:
- Jaj, de éhes lettem!

Ferkó mondja - Addig ehetsz,
Mig a zsírtól meg nem repedsz,
Amíg tele van az erszény,
Te maradsz a polgáreszmény!
Pénzért mindent megkapunk,
Vedd elõ a bukszát,
Vendéglõben sört iszunk,
Megesszük a buktát!

Arra megy az Évike,
Figyeli, hogy nézik-e?
Játékot kér Ádámtól
Szereti is hálából.

De a gonosz Luci Feri,
A játékot összetöri,
- Nem kellesz már nékem Ádám,
Tanuld meg a versen:
Akad, aki többet ád ám,
Ez a szabad verseny.

Égszakadás, földindulás,
A zsebemben egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!

Tizenkettedik szín

Hát ez meg már micsoda?
Gõzmalom vagy mosoda?
Akár gyár, akár malom,
Benne nagy az unalom.
Olyan tiszta, olyan csendes,
Olyan sima, olyan rendes.

Nem lehet bent hajkurászni,
Henteregni, falramászni.
Nem csinálnak benne ácsok
Kardot, csákót, kalapácsot,
Csak gépet, meg kereket,
Csupa rendes gyerekek.

Gyerünk Ferkó, lássuk,
Itt fogunk ma hálni!
Hadd lám, tudnak-e valóban
Mint mi tudtunk, fûben, hóban
Olyan édes, kicsi, kedves
Kereket csinálni?

Ez ló, kutya, macska, virág;
Ilyen volt a régi világ.
- Hát ma nincs belõle már!
- Egy maradt csak: a szamár.

Égszakadás, földindulás,
Csak a ketyegés és kopogás,
Fel az égbe, pajtás!

Tizenharmadik szín

Jancsi, Pista, Marcsa, Lenke,
Ez itten a végtelenke!
Ferkó mondja: hallga, csitt,
Itt elbújunk egy kicsit!

Ádi fél, remeg, gyanakszik,
- Földtanár úr megharagszik,
Hogyha jön és nem talál.
Ferkó röhög: - Oh, te gyáva,
Szebb a pulyka, mint a páva,
Mit nekem föld és halál?
Ádi mondja: - Ecki-becki,
Engem ugyan nem nevetsz ki,
Vagyok én is, idenézz,
Nekem semmi az egész!

Földtanár úr dúl-fúl, dörög,
Hol van az a komisz kölök?
Meg kell írni, ecke-becke,
Még mindig nincs meg a lecke!

Égszakadás, földindulás,
A léghajón egy robbanás,
Le a földre, pajtás!

Tizennegyedik szín

Ejnye, csípje meg a csóka,
Több az ember, mint a fóka.
Ez már nem vicc, nem is móka,
Félre jelmez és paróka!

Csupa jég és csupa hó,
Vörös a nap, halihó.
Bife-befagyott a tó,
Didereg az eszkimó,
Mégsincs kedve korcsolyázni,
Inkább volna falramászni.
De a kunyhó fala sík,
Ha rámászik, leesik.

- Évi, Évi, - Ádi mondja:
- Hol a puder meg a spongya,
Mert itt kissé ronda vagy.
Évi mondja: majd ha fagy.
Nem kell szépség, nem, nem, nem,
Fázom, nem ér a nevem.
Veletek tovább nem játszok,
Vigyetek már haza, srácok!

Ferkó mondja: csipje csóka,
Nem kell móka, nem kell fóka.
Álommozi lepereg,
Ébredjetek, gyerekek!

Utolsó szín

Álommozi nem forog.
Ádi, Évi hunyorog.
Csodálkozva széttekint,
No most itt vagyunk megint.

Édenkertbõl kihajítva
Kuksolunk megint sunyítva.
Kinek volna tovább kedve
Hinni, élni lelkesedve.

Luci Ferkó nyavalyás,
Te vagy mindenben hibás!
Hagytál volna nekünk békét,
Mért csináltad ezt a zrít?
Most a remény nem virít,
Elmondtad a mese végét.

Ádi henceg: - Tudod mit,
Mondok neked valamit
Oda álom, ide álom,
Nekem ez nem ideálom,
Ha akarom, nem csinálom,
Ez az élet piszokfészek -
Nem csinálom az egészet,
Én elmegyek, kegyed ül,
Rám a Gellért hegye dûl,
Csináljátok egyedül!

S ugorna már lefelé,
Ekkor jön az Évike:
Ádi gyere, csitt-csitt-csitt,
Súgok neked valamit.

Únom én az egész mesét,
Ez a játék egy hülyeség.
Te is hagyd ott Lilit, Ferit.
Akik mindig egymást verik,

Nem kell nekem több fiú,
Mind hencegõ és hiú.
Fiú lánynak nem barát,
Únom már a maskarát.
Csinnadratta, kereplõ,
Nem leszek már szereplõ,
Mindig másnak látszani
Nem kell kalap és kabát,
Csinálok kócból babát,
Azzal fogok játszani.

Ádi is szól szemlesütve:
Mégis jobb a zsemle sütve,
Puha kenyér, házi koszt,
Ördög vigye a gonoszt.

Jó Istenke hallva eztet,
Csendben mosolyogni kezdett
Hegyes bajusza mögött
S elküldte az ördögöt.

Aztán így szólt: no, mit mondok,
Kell-e még az almakompót?
Mért ettétek azt a vackot,
Kaptok érte két barackot.

Az egyiket Évi kapta,
Fejebubját tapogatta,
- Csak azért, hogy meg ne hízzál,
Másik Ádám fülét érte,
Nem is haragudott érte.
- Te meg fiam, bízva bizzál.

Így mesélte ember a fiának,
S ezzel vége a komédiának.

.oOo.