Férfiideál

- Mégis, milyennek kellene lenni annak a férfinak? - sürgettem õnagyságát, magam is csodálkozva kíváncsiságomon, mert hiszen egy csöppet se érdekelt, hogy mit fog felelni.

Õnagysága behunyta a szemét, mosolygott.

- Azt hiszi, azt így el lehet mondani?

Hála istennek, gondoltam, úgyse lehet elmondani, akkor hát beszéljünk valami másról, például, hogy mikor hozzák az uzsonnát.

Õnagysága kinyitotta a szemét, és elkomolyodott.

- Azt hiszi, azt így el lehet mondani?

- Persze hogy azt hiszem, miért ne? Magasnak, szõkének és kékszemûnek, mi? Õnagysága legyintett.

- Milyen ostobák maguk! Igazán azt hiszik, nálunk is az a fontos, ami maguknál - megjelenés, forma - testi szépség?

- Igazán? Hát lehet csúnya is?

- Csúnya? Azt nem. Azt nem mondom. Arról szó sem lehet. Szépnek kell lenni, az természetes. Csakhogy a szépség magában nem elég. Az olyan természetes alapfeltétel, mint a levegõ, ami nélkül úgyse lehet szó semmirõl. De hol van még a szép férfi a férfiideáltól! Csak maguk õrülnek meg mindjárt, ha egy nõ szép. Nekünk az kevés! Szépek lenni magunk is tudunk. Megint behunyta a szemét, nedves, kicsit nyitott szájjal mosolygott, hátradõlt, hosszú szem­pillái kéjesen remegtek. Rettentõ csúnya volt.

- Szóval - okosnak is kell lennie? Lángésznek - zseniálisnak - nagy gondolkodónak? - suttogtam rekedten. Nagyon szerettem volna uzsonnázni.

Õnagysága dallamosán felnevetett. Rémes hangja volt.

- Csacsi! Mi közöm a gondolataihoz - ha nem énrám vonatkoznak! Még ha akkora lángész is, mint az a Shakespeare vagy az az Edison! Az a férfi, akirõl mi ábrándozunk, elsõsorban férfi - nem világboldogító apostol!

- Hát lehet buta is?

- Hova gondol! Az természetes, hogy mellékesen világboldogító apostol. Csak nem gondolja, hogy engem például igazán érdekelni tudna egy buta férfi. De az, hogy okos és tehetséges legyen, hozzátartozik a dologhoz, abban semmi különös nincsen - hiszen különben nincs is mód rá, hogy megismerkedjünk. Egy buta férfival szemben mindig érezzük a szellemi fölényünket és az elviselhetetlen - mert mi nem szeretünk fölényben lenni, szellemileg.

Kiegyenesedett, gúnyos szikra villant meg a szemében, hidegen, nyugodtan végigmért. Kimond­hatat­lanul ostoba képe volt.

- Értem - mondottam lesütött szemmel, mert mintha a szobalány lépteit hallottam volna, és nem akartam, hogy észrevegye, mennyire örülök az uzsonnának. - Értem. Röviden szólva: olyannak kell lennie, hogy szerelmet keltsen. Az a bizonyos férfi, aki nem tudni, miért, tetszik a nõknek: valami rejtett fluidum van benne, sugárzó erõ. Az arca szellemet, bátorságot, okossá­got, önérzetet tündököl.

Sajnálkozva nézett rám. Nagyon megsajnáltam.

- És egyéb semmit?

- Hát még mit?

- Szellem! - bátorság! - okosság! - önérzet! És hol a legfontosabb: a rajongás?

- Rajongás?

- A rajongástól, a szerelemtõl elboruló szemek, ahogy rám néz? A vak imádat, az alázatos hódolat, amibe felolvad, ha meglát? Az ájult szerelem, amitõl egész lénye remeg? A kétségbe­esett zokogás, a leugrás a negyedik emeletrõl, a vak dühroham, amivel tõrt ragad, hogy leszúrja azt a másik férfit, akire ránézek?

- De miért nézne másra, ha egyszer...

- Na hallja! Hát azt hiszi, tudnék szeretni olyan férfit, aki terrorizál engem, aki a szabadságomat akarja? Egy rabszolgatartót? Pfúj! Undorodom a féltékeny férfiaktól - akik megalázzák önmagukat!

- De hisz az elõbb...

- Mit, elõbb? Az én férfiideálom titokban szenved, nem szól, csak szenved, emészti magát értem - halálosan tudnék szeretni egy ilyen férfit!

Megállapíthatom, hogy önagysága halálosan tudna szeretni egy olyan gyönyörû szép, zseniális, gazdag és tökéletes férfit, aki reménytelenül szereti õtet, és fájó szívvel lemondtam az uzsonnáról, mert már mennem kellett.