A feleségem szigorlatozik

Édes Málcsi néni,

a feleségem megkért, hogy írjak én õhelyette Málcsi néninek, mivel mostan nálunk nagy rendetlenség és baj van, mivel a Jolán most nem ér rá, a szigorlatok miatt. Örömmel értesítem Málcsi nénit, hogy június tizennyolcadikára tûzték ki a feleségem szigorlatát, és minden valószínûség szerint le fogja tenni, mert kórbonctanból ahhoz a tanárhoz került, akinek az elõadásait hallgatta, ami - én nem értek hozzá, de õ mondja - nagy elõny. A feleségem, szegény, egész nap élettant és bakteriológiát tanul, ami borzasztó nehéz dolog lehet; én múltkor egy kicsit belenéztem ezekbe a csúnya orvosi könyvekbe - de meg is fájdult a fejem, meg a gyomrom is émelyegni kezdett, különösen ahol azok a nehéz betegségek vannak -, de a feleségem kivette a kezembõl, és megsimogatott, és azt mondta, hogy ne foglalkozzak ilyesmivel, aztán egypár latin szót mondott, hogy ilyen betegséget lehet kapni, ha az ember foglalkozik ezekkel, mielõtt anatómiát tanult. Meg is kellett ígérnem, hogy az õ férje leszek, és nem csinálok rendetlenséget a könyvei között.

A feleségem igazán nagyon jó hozzám, és én igen hálás vagyok neki, és nem zaklatom õt a nyugtalanságommal, hiszen annyi tanulnivalója van! Most is itt ül a szobában, és én csak lábujj­hegyen járok, hogy ne zavarjam. De hát az ilyen magamfajta, tudatlan embernek, ugye, annyi mindenféle bolond gondolat megfordul a fejében, mikor úgy magára marad, és nem érti az életet. Tudom én, hogy Jolánnak igaza van, hogy ez az egész egy kis hisztériás neuraszténia, ami el fog múlni, ha okos leszek és hallgatok rá, de sokszor azért nem tudok parancsolni a szívemnek. Az este is, amikor Jolán fáradtan és kimerülten bejött a hálószobába, és kérdezte, hogy miért nem alszom még, egyszerre olyan nehéz lett a szívem, panaszkodni kezdtem, hogy senki sem gondol rám, és hogy úgy félek a sötétben, de Jolán olyan jóságosán, komolyan mosolygott a szemüvege mögött, ahogy csak õ tud, és megfogta a pulzusomat, és meg­kérdezte, hogy nem érzek-e fluktuáló nyomást a nervus sympathicus táján, aztán a mellemen is kopogtatott, és felírt valami jó kenõcsöt, amitõl biztosan jobban leszek majd. Én nagyon boldog voltam, hogy ilyen jó hozzám, és meg akartam ölelni a derekát, de persze olyan buta és ügyetlen vagyok, éppen egy olyan helyen nyúltam hozzá, ahol, úgy látszik, nagyon veszélyes, mert az õ jóságos és komoly modorában elmagyarázta, hogy máskor vigyázzak, mert éppen azon a helyen a tüdõnyirokmirigyek kontaktusban vannak a helioglobinus... na, már elfelejtettem, pedig tízszer is elmondatta velem.

Aztán mégis kibékültünk, édes Málcsi néni, csak az a sok baktérium ne volna a világon, amik elkeserítik az egész életemet, tudniillik Jolán nagyon komolyan veszi a baktériumokat, és amiatt folytonosan dezinficiálni kell, ha meg akarom csókolni vagy ilyesmi. Õ azt mondja, hogy ez az egész egyszerû idioszinkrázia a részemrõl, hogy úgy félek attól a kis karbolszublimáttól, amibe esténként be szokta mártani a fejemet nyakig, de hát én az én kis buta fejemmel nem tudom elmagyarázni neki, hogy aztán egész éjjel tele van a fülem meg az orrom ezzel a furcsa folyadékkal; biztosan kinevetne, ha panaszkodnék.

Nem is panaszkodom, csak egy kicsit szomorúan gondolok a június hónap végére, amikor bizony nagyon egyedül leszek, mert Jolán akkor egész nap el lesz foglalva az egyetemen, szigorlatok miatt. Az idõ is csúnya errefelé, folyton szitál az esõ, és én az ablaknál ülök és kibámulok, és mindenféle bolond gondolat között az jár a fejemben, hogy milyen jó és megvigasztaló volna, ha abban az idõben, amikor Jolán szigorlatozik, volna itt valaki velem, egy szöszke, csacsogó gyerek, egy kedves csöppség, aki itt ülne az ölemben, és néznénk ki az ablakon, és együtt várnánk a mamát.

Csakhogy ez nem olyan egyszerû. Málcsi néni tudja, ugye, hogy a kisbabát ennek a hónapnak az elejére vártuk, Jolán mondta is, hogy ötödike felé meglesz, és le is feküdt pontosan, bár panaszkodott, hogy sok más dolga van. Mondom, lefeküdt, és körülvette magát sok szülészeti szakmunkával, és folyton azokat tanulmányozta éjjel-nappal, hogy el ne tévessze, de aztán mégse lett semmi a dologból, a Jolán nagyon csóválta a fejét, és végre megunta és felkelt. Késõbb aztán rájöttünk, hogy nem õ volt a hibás, hanem az egyik szülészeti szakkönyvben a sajtóhibák miatt rosszul volt leírva, hogy hogyan kell gyermeket szülni, és õ ahhoz igazodott, és így nem sikerült a dolog.

Jolán azt mondja, hogy az orvosi tudomány valamikor odáig is viheti, hogy a férfiak is tudnak majd gyermeket szülni. Istenem, miért nem élek én abban a gyönyörû korban!

Most sietek feltenni a teát. Málcsi néninek kezeit csókoljuk.