A dráma

- TRÉFA

 

(Játszanak: Igazgató, Titkár, Színházi szolga, Mráz úr.)

(Szín: a titkár szobája, az igazgatóé mellett.)

TITKÁR (az íróasztala elõtt ül, szolga oldalt egy széken, jön sietve az igazgató)

IGAZGATÓ: Mondja, Zádor, mikorra tûzte ki maga a „Pezsgõpuncs”-ot?

TITKÁR: Keddre, igazgató úr.

IGAZGATÓ (hadonászva): Keddre? Mondom! Egyszer nem vagyok itthon - mindent össze­gabalyítanak.

TITKÁR: De igazgató úr, nem lehet elõbb...

IGAZGATÓ: Mit nem lehet elõbb! Keddre kitûzni egy slágert - hol hallotta maga azt?

TITKÁR: De igazgató úr - hiszen nincsenek készen...

IGAZGATÓ: Nincsenek készen! Hát mért nincsenek készen? Mindent nekem kell csinálni? Két hét alatt elkészülhettek volna.

TITKÁR: A színészek igen - de, tetszik tudni, hogy a harmadik felvonást még nem kaptuk meg.

IGAZGATÓ (a szolgához): Nem kaptuk meg a harmadik felvonást? Pomuc!

SZOLGA (nem áll fel, oda se néz)

IGAZGATÓ: Pomuc! Nem hallja?

SZOLGA: Hallom hát. Mit koptassam a számat? Nélkülem is kitalálja az igazgató úr, hogy nem én fogom megírni a harmadik felvonást.

IGAZGATÓ: Ne szemtelenkedjék, Pomuc. Nagyon jól tudja, mirõl beszélek. Magának meg volt hagyva, hogy minden reggel felmenjen a szerzõhöz és kérje a harmadik felvonást, míg meg nem kapja.

SZOLGA (vállat von)

IGAZGATÓ (meghajol): A méltóságos úrhoz voltam bátor beszélni.

SZOLGA: Veszem észre. Mit váltsam a szót? Az igazgató úr nagyon jól tudja, hogy mit mondana nekem a szerzõ, hogy mit csinál az igazgató úr micsodájára minden reggel, ha én felmennék hozzá.

IGAZGATÓ (titkárhoz): Én nem értem, mit jön maga mindig azzal a harmadik felvonással. Az nem kifogás. Azért el lehetett volna készülni.

TITKÁR: Kézirat nélkül?

IGAZGATÓ: Ugyan, hagyja már ezt a szõrszálhasogatást! Itt nem kéziratról van szó, hanem egy slágerrõl - az fontosabb, mint a kézirat. Nem az a fontos, hogy megkapjuk-e a darabot, hanem az, hogy elõadjuk. Majd meglesz a kézirat, ne féljen semmit, maga csak adassa elõ a darabot.

TITKÁR (kétségbeesve): Kézirat nélkül?

IGAZGATÓ (fenyegetõen): Már megint azzal a kézirattal kezdi? Hát nem érti, hogy...

SZOLGA: Persze, hogy nem érti.

TITKÁR (Pomuchoz): Hallja Pomuc, maga tényleg nagyon frech kezd lenni.

POMUC: Mégpedig kézirat nélkül. Mit ceremóniázzunk - a titkár úr tényleg nem érti ezt. Nincs semmi szégyen benne - a titkár úr csak egy éve van itt, én meg tizenöt éve.

TITKÁR: Hallja, Pomuc!

SZOLGA (zavartalanul): Maga nem volt itt, mikor a „Sárkányvér”-t adtuk harminc táblás házzal - mi, igazgató úr? - és a szerzõ csak a harmadik elõadás után jött rá, hogy elfelejtette megírni a darabot.

IGAZGATÓ: De nem vette észre senki.

SZOLGA: Aztán eljött és gyorsírással lejegyezte az egészet és kiadta könyvbe.

TITKÁR (haragosan): Jó, bánom is én. Nem csak a harmadik felvonásról van szó. A Pataky nem akarja a Nellit játszani.

IGAZGATÓ (dühösen): Micsoda beszéd ez? Muszáj neki. Az egyetlen, aki játszhatja - nincs más!

TITKÁR (hátratett tenyérrel): Mit csináljak? Én se tudok mást.

IGAZGATÓ: Mindig az utolsó percben! Most mihez kezdjünk?

SZOLGA: Mihez kezdjünk! Nagyszerû. Nellit eljátssza a Dombováry.

IGAZGATÓ: Pomuc, legyen szíves és ne beszéljen mindenbe bele. (Titkárhoz) Hm - tényleg a Dombováry játszhatna, nézze csak, most jut eszembe, tulajdonképpen sokkal inkább neki való, mint a Patakynak - csudálom, hogy a kiosztásnál nem jutott eszembe. De Pataky nem fog duzzogni?

SZOLGA: Adják neki oda Birit a Darumadárból.

TITKÁR: Hallja, Pomuc, mégis tûrhetetlen, hogy maga hogy mer beleszólni! (Igazgatóhoz) Nézze csak, igazgató úr, a Patakynak oda lehetne adni a Birit a Darumadárból.

IGAZGATÓ: Tényleg, nem rossz. Hm - csakhogy baj van, akkor nem játszhatja a Stégernét.

TITKÁR: Persze, persze. A „Más felesége” nagyon hosszú.

IGAZGATÓ: Ejnye, ejnye. Mit lehetne tenni?

TITKÁR: Hm, fene egye meg.

IGAZGATÓ: Akkor mégse lehet... (Szünet.)

SZOLGA: Ugyan, mit kínlódnak. Hagyják ki a Stégerné szerepét, akkor mindjárt rövidebb lesz a darab és Pataky eljátszhatja a Birit.

IGAZGATÓ, TITKÁR: Pomuc! (Szünet.)

TITKÁR: Hm - nekem volna egy ötletem! Ki lehetne hagyni Stégerné szerepét, s mindjárt rövidebb lenne a darab.

IGAZGATÓ: Igaza van. És egyúttal Patakynak oda lehetne adni Birit.

TITKÁR (vígan): Hát akkor rendbe volnánk.

IGAZGATÓ (elégedetten): Igen, így jó lesz. Látja, csak gondolkodni kell egy kicsit.

POMUC: Az igaz.

IGAZGATÓ (dühösen): Hallja, Pomuc, magának mindig itt kell lógni a titkár úr szobájában? Legyen szíves és foglalja el helyét az elõszobában.

SZOLGA: Majd ha a Mráz elment.

TITKÁR: Miféle Mráz?

SZOLGA (undorral): Magának jobban kellene tudni, nem engem keres. Reggel fél nyolc óta itt ül.

TITKÁR: És azért ült maga itt tegnap is, egész délelõtt?

SZOLGA: Tegnap is itt volt. Reggel nyolctól.

TITKÁR: És mióta van ez?

SZOLGA: Nyolc hónapja.

TITKÁR: Ki az a Mráz?

IGAZGATÓ (fejét vakarja): Jaj... igen, tudom már... Valami drámája van itt... Elolvasta már?

TITKÁR: Én?! Nem is tudok róla.

IGAZGATÓ: Persze. És mára ígértem, hogy elolvasom s persze elfelejtettem kiadni. (Könnyedén) Nézze, Zádor, intézze el ezt a dolgot.

TITKÁR: De hiszen fogalmam sincs róla, hogy mirõl van szó abban a darabban.

IGAZGATÓ: Mindegy. Mondjon neki valamit. Nem lehet tovább váratni. Aztán jöjjön be. (Gyorsan be a szobájába.)

SZOLGA (feláll, kajánul): Beeresszem?

TITKÁR: Vá... várjon... Ne siessen. (Maga elé) Mi a csudát mondjak neki?

SZOLGA (ártatlanul): Hát, hogy elolvasta a darabot.

TITKÁR (zavartan): Ne beszéljen bele mindenbe, Pomuc.

SZOLGA: Jó! (Leül.)

TITKÁR: Mi a csudát mondjak neki? (Szolga hallgat.) Na, most már nem beszél?

SZOLGA (gúnyosan): Ne-em, titkár úr. Ezt már csak tessék egyedül megcsinálni. Erre nem vagyok szerzõdve.

TITKÁR: Nézze, Pomuc... csak az elsõ szavakat... Majd aztán én jövök, és felváltom magát.

SZOLGA: Na és mit mondjak neki?

TITKÁR: Akármit... Maga öreg színházi róka... Hogy már elolvastuk... Aztán majd én jövök...

SZOLGA: De ha nem jön?

TITKÁR: De jövök... Ne féljen semmit. Csak gyorsan bele akarok nézni abba a darabba... hogy valamit mondhassak...

SZOLGA: Legalább adjon valami kabátot...

TITKÁR: Ott a fogason...

SZOLGA (felvesz egy zakót)

TITKÁR (el)

SZOLGA (utánakiált): De jöjjön aztán... mert én nem arra vagyok szerzõdve... (Áll percig a tükör elõtt, aztán kinyitja az elõszobaajtót, kiszól) Tessék!

MRÁZ (megjelenik az ajtóban. Hosszú gérok. Túlzottan félszeg mozdulatok. Egészen kis résén az ajtónak kínosan, részletekben furakodik be. Sápad és pirul és hebeg. Nagy lázban van): Alászolgája... bocsánatot kérek...

SZOLGA (leül az íróasztal mellé. Orrhangon): Csak tessék, tessék...

MRÁZ: Azazhogy... bocsánatot kérek... Avagy is... Mindazonáltal, tehát...

SZOLGA (széles gesztussal): Tessék helyet foglalni.

MRÁZ (elõbb a szék árnyékára akar leülni, aztán a legszélére ül le a széknek): Minekutána... vagyishogy akarom mondani, azaz... Az igazgató úrhoz van szerencsém... mármint csekély­séges szerénységemnek...

SZOLGA (hadarva): Ennekazintézetnekaszmzetéheztartozomigazgtóságialkalmazott...

MRÁZ (ijedten): Igenis... Mert azt gondoltam... voltam bátor gondolni...

SZOLGA: Ja, mert mindig az elõszobában lát engem, izé... olyan tiszti egyenruhában... az semmi... az csak, az izém... az inkognitóm...

MRÁZ (hajlongva): Igenis. Csakhogy...

SZOLGA: Na, hát mivel szolgálhatok, kedves izé... kedves...

MRÁZ (hajlong): Mráz... Csakhogy... múltkor, mikor kegyes volt megígérni...

SZOLGA: Ja, hogy akkor másképp néztem ki... Az semmi, lefogytam egy kicsit. Hát mirõl van szó...

MRÁZ: A múlt hónapban, amikor bátor voltam megjelenni, mivel öt hónappal azelõtt meg tetszett ígérni, hogy el tetszik olvasni a darabomat, amirõl tavaly meg tetszett ígérni, hogy két héten belül el tetszik olvasni - a múltkor azt tetszett mondani, hogy már tetszik olvasni, és hogy jöjjek el holnap, mármint két hónap elõtt, de nem tetszett ráérni, tehát azt tetszett izenni, hogy már el tetszett olvasni, és hogy majd meg tetszik mondani ma, azaz két hét elõtt, hogy mit tetszik gondolni...

SZOLGA: Ja, igen, igen - tudom már. Szóval, azt izentem, hogy már elolvastam?

MRÁZ (remegve hajlong): Higenis. Higenis. Brrr. (Borzong.)

SZOLGA (félre): Disznó. Azt mondta, hogy már elolvasta. Most mit csináljak (Hangosan) Hát ha izentem, akkor el is olvastam.

MRÁZ (rettenetes zavarban feszeng, köhög, nyakkendõjét igazgatja, remegve babrál a szája körül. Hebegve): Hi... higenis... el tetszett... bocsánatot kérek...

SZOLGA: Hát, kérem - elolvastam azt a darabot.

MRÁZ: Bocsánatot kérek...

SZOLGA (keres az asztalon): Hová is tettem? Na. Nem tudom, hová tettem...

MRÁZ (gyorsan): Nem baj kérem, nem baj, ha elveszett... majd leírom még egyszer...

SZOLGA: Na, akkor jó. Hát - szóval, maga most szeremé tudni a véleményemet a darabjáról, ugye?

MRÁZ (hebegve): Hát - (ájultan vigyorog) ha éppen gondolni tetszik... de ha parancsolja... leírom mégegyszer...

SZOLGA: Nem baj. Szóval a véleményem érdekli. Hát, édes barátom... (összehúzza a szemét.)

MRÁZ (ijedten hátrál)

SZOLGA: Tudja, a maga darabjában vannak dolgok.

MRÁZ (ragyogva): Ugye? Ugye vannak?

SZOLGA (bólogat): Vannak benne. Azt nem lehet mondani, hogy nincsenek. Azt nem.

MRÁZ (ragyogva): Ugye, ugye, azt nem lehet mondani. (Lelkesen) Tudtam én, hogy kinek hozom el az én darabomat. Tudtam én, ki az az éles szemû, csalhatatlan bíráló, aki észrevesz mindent, amit mások nem vesznek észre.

SZOLGA (szerényen): Na igen, hát ha az ember annyi darabot olvas, mint én, hát kifejlõdik az érzéke!

MRÁZ (lelkesen): Hát észrevette?

SZOLGA: Persze hogy észrevettem. (Az ajtó felé néz.) Fõleg a második felvonás közepe felé... nem egészen a közepén... úgy az eleje meg a közepe között...

MRÁZ (összecsapja a kezét): Óriási! Hát észrevette? (Öklét rázva) Azok a marhák! Azok a disznó gazemberek, azok a marhák!

SZOLGA: Kicsodák?

MRÁZ: A barátaim... Akikkel elolvastattam a darabot... Azt mondták, hogy az a dolog nem jön ki, a második felvonás közepe felé... hogy nem lehet észrevenni...

SZOLGA (az ajtó felé néz): Ugyan, gyerekség. Dehogynem lehet. Nagyszerûen lehet. Nem is az a baj, hogy nem lehet.

MRÁZ (megint megijed. Lázasan): Hanem... szóval... az a baj...

SZOLGA: Na?! Hát mi a baj... Maga is tudja, ugye. Na?!...

MRÁZ (sápadtan): Igazgató úr - ön nagy ember. Igaza van. Nem hittem volna, hogy ilyen behatóan, ilyen lelkiismeretesen foglalkozott a mûvemmel. Igaza van. Az elsõ felvonás végén higgye el nekem, én magam is éreztem, hogy nem lehet.

SZOLGA: Na ugye. De azért nem kell kétségbeesni.

MRÁZ (lázasan): Hát mit tegyünk? Ha a gróf nem tudja, hogy Amanda volt akkor a hajó fenekén - akkor mit mondassak Pálfalvival?

SZOLGA (kínban): Ugyan kérem! Pálfalvi! Muszáj Pálfalvinak mondani valamit? Nem egyszerûbb, ha Pálfalvi nem szól semmit? Pálfalvi tegyen úgy, mintha nem tudna semmit. (Az ajtó felé néz.)

MRÁZ: És a kapitány csak a harmadik felvonásban értesüljön, hogy Géza nem úgy gondolta?

SZOLGA: Hát persze.

MRÁZ: Igaz! Igaz! Így mindjárt érthetõvé válik, hogy Johanna miért nem a második emeletrõl ugrott le! Szóval, igazgató úr, azt gondolja, hogy ezt változtassam meg, ebben az értelemben.

SZOLGA: Persze.

MRÁZ: Meglesz. Nagyszerû. Tudtam én, hogy kinek hoztam el a darabomat. De nem hittem volna, hogy ilyen behatóan, ilyen mélyen... ilyen megértéssel fogja elolvasni... Lám, akikkel elolvas­tattam, észre se vették, amit az igazgató úr rögtön meglátott... hogy Pálfalvi vallomása nem is fontos, tekintve, hogy a bõröndöt már elvitték Fülephez.

SZOLGA: Ugyan kérem, ez csak nyilvánvaló.

MRÁZ: És... és mit gondol igazgató úr Margitról? Kérem, beszéljen velem õszintén - ilyen nagy dramaturg véleménye, mint igazgató úr, csak hasznos lehet nekem.

SZOLGA: Margitról? Hát, kérem (Az ajtó felé néz) - az a Margit - az a Margit, kérem (Az ajtó felé néz).

MRÁZ: Õszintén és egyenesen, igazgató úr - az ön véleménye csak hasznos lehet. Ön, úgy látom, attól fél, hogy nem fogom megérteni. Nem vagyok érzékeny! Csak tessék egyenesen kimondani, amit gondol, igazgató úr.

SZOLGA (kínban): Hm. Nekem ez a Margit tulajdonképpen tetszene, csak az a baj...

MRÁZ: Hogy nem engedte be Antalfit? (Fájdalmasan) De mondja meg, igazgató úr, hát nincs igaza? Hát teheti? Gondolja meg! A gróf mindent tud! És Margit tudja, hogy Kázmér ott volt a kádban, mikor a robbanás történt...

SZOLGA (félre): Ha nem jön mindjárt az a disznó, nem bírom tovább... (hangosan) Na igen, éppen ez az... Margitnak nem szabadna tudni a robbanásról.

MRÁZ (meghökkenve feláll): Nem szabadna tudni a robbanásról... (Elhûlve) De hiszen éppen õ...

SZOLGA (kezdi elveszteni a talajt. Gyorsan): Na igen, igen, tudom, hogy éppen õ... és egy kicsit furcsa is, amint mondtam, hogy ne tudjon róla, dacára annak, hogy éppen õ - de hát drámaírónak merésznek kell lenni, barátom!...

MRÁZ: De igazgató úr - hiszen akkor Alajos nem mehet fel a toronyba...

SZOLGA (egyre nagyobb kínban, félre): Mindjárt belesülök, mindent észrevesz. Nem jön a disznó. (Hangosan, haragosan) Hát ne menjen föl! Muszáj neki felmenni? Nem is értem, minek megy fel! Maradjon lent! Nem rossz.

MRÁZ (elhûlve): De igazgató úr - ha nem megy fel a toronyba... hiszen akkor Béla hiába mondta Belényesinek, hogy mindent megtudott...

SZOLGA (idegesen): Ugyan kérem, az a Béla! Mit akar az a Béla? Bélának se járjon annyit a szája! Béla ne beszéljen annyit! Senki se kíváncsi a Bélára! A Béla... a Béla... (Homlokát törli.)

MRÁZ (feszülten): Nos? A Béla?

SZOLGA: A Béla! Istenem! A Béla menjen vissza az izéhez... a Margithoz... akarom mondani...

MRÁZ (elhûlve): Margithoz?! Éppen Margithoz?! Éppen õ?! Hogy lehet az?!

SZOLGA: Hogy lehet! Nagyon egyszerûen.

MRÁZ: Jó. Tegyük fel, hogy visszamegy. Szóval akkor Margit nem megy le az alagútba, úgy tetszik gondolni.

SZOLGA (teljesen összezavarodva): Már miért ne menne? Ugyan kérem! Azért lemehet, ugyan! Csak menjen, menjen. Éppen hogy menjen.

MRÁZ (feláll, levegõ után kap, rámered Sz.-ra, tágra meresztett szemmel, suttogva): De igazgató úr - az istenért - és Bájligethy?

SZOLGA (látván, hogy elvesztette a partit, felugrik, dühösen Mráz orra elõtt hadonászva öklével): Bájligethy? Bájligethy akassza fel magát!

MRÁZ (hátratántorodik, fejéhez kap. Aztán diadalmasan felordít): Peeersze! (Megragadja Sz. kezét) Igazgató úr, ön nagy ember! Öt évig gondolkodtam rajta, hogy mit tegyen Bájligethy!... Ön világosságot gyújtott az agyamban. Köszönöm... Köszönöm... (Elrohan, az ajtónál még egyszer fejéhez kap) Óriási! És ez nekem nem jutott eszembe! Bájligethy akassza fel magát!... Rohanok, megírom. (El.)

SZOLGA (fújva roskad a székbe)

TITKÁR (sietve jön, kezében kézirattal): Hol az a Mráz? Hol a Mráz?

SZOLGA: Elment!

TITKÁR: Utána kell küldeni! Kérem, ez egy nagyszerû darab! Elõ kell adni!

SZOLGA: De milyen nagyszerû! Pláne, ha Bájligethy felakasztja magát?

TITKÁR (megáll): Mit beszél?

SZOLGA: Éppen most mondta a szerzõ, hogy megváltoztatja a darabot! Bájligethy a végén felakasztja magát.

TITKÁR: Miii? Meg van õrülve ez az ember? De hiszen akkor nincs semmi értelme az egésznek! (Földhöz vágja a kéziratot.) Mindjárt mondtam, hogy csapnivaló marhaság! És ilyenekkel zaklatják az embert! (Dühösen) Ha az az ember még egyszer beteszi a lábát, rúgja ki a darabjával együtt, hogy a lába se érje a földet.