Képek egy kezdõ író életébõl

Nem ismerek senkit!

Nem ismerek senkit személyesen. Képek jelennek meg elõttem, ahogy az Érdekes Újságban vagy kirakatokban láthatók, egy zajos bemutató vagy nagy sikerû könyv megjelenése után, Gárdonyi Géza íróasztala elõtt; Herczeg Ferenc a színház bejárójában, Bródy Sándor kocsiba száll. Molnár Ferenc kabátban, az „Ördög” bemutatója alkalmából középen választott hajjal, szemén monokli. Nyugodt szomorúság a szemében, fájdalmas közöny. Milyen nagy sikere volt, mégis szomorú. Irigyen gondolok erre a szomorúságra. Micsoda kéj lehet egy nagy, bódult siker után szomor­kodni. Ez már a teteje az élettartalomnak, ami ezeknek a nagy íróknak jut osztályrészül: én csak boldogtalan vagyok, de õk azonkívül, hogy boldogok, még boldog­talanok is lehetnek. Nekik már minden szabad. Természetesen megállapítom magamban, hogy nekem nem imponálnak. Én nem is keresem õket, nem akarok találkozni velük és égek a vágytól, hogy ezt külön-külön mindegyiknek elmondhassam a szemébe. Majd hallani fognak rólam, amivel ugyan keveset törõdöm. Emellett végtelen tisztelettel nézek fel egy ismerõsömre, akirõl tudom, hogy személyesen jó viszonyban van Zöldi Mártonnal.

Ha én egyszer találkoznék egy nagy íróval, az nagyon csodálkozna és mindjárt érezné, hogy itt valami készül. De én nem venném észre a csodálkozását, irodalomról nem is beszélnék, hidegen és udvariasan vetnék el néhány köznapi tárgyat. És mégis, anélkül, hogy ezzel én törõdném, mikor egy félóra múlva, az írók klubjában az illetõ nagy író leülne egy másik nagy íróval, elgondolkozva mondaná: „Kérlek szépen, ma találkoztam egy fiatalemberrel, valami Skureknek hívják. Nem mondott semmi különöset, kérlek szépen és én mégis azt mondom neked, errõl a Skurekrõl még hallani fogunk. Ez a Skurek többre viszi még nálunk is.”

Az írók klubja! Kissé zavarosak a képzeteim e pontban, de annál ragyogóbbak. Tág bõrfotelek, illatos füst, fakó szõnyegek. És mindenki ott van együtt, egy rakáson, akik külön-külön központjai lennének egész tömegeknek. Naprendszer, csupa napokból. Az egyik csendesen szivarozgat, a másik gondolkodva jár fel és alá, néha elmosolyodik, elõveszi jegyzõkönyvét és beleír valamit. Összeülnek és megbeszélik a teendõket. Irodalmunk jelenérõl és jövõjérõl van szó, természetesen. Elhatározzák hogy az irodalmat, mely mostanában a romanticizmus irányába kezd fejlõdni, most egy darabig a naturalizmus felé kell terelni. Megbeszélik, hogy az irányt kissé népiesebbé kell tenni, azonkívül a magyarosságra és szabatosságra is nagyobb gond fordítandó a jövõben. Kedves barátaim, szólal meg Herczeg Ferenc, engedjétek meg, hogy legújabb novellámat felolvassam nektek, mielõtt nyomdafesték alá bocsátanám. Halljuk, halljuk. Az író felolvassa mûvét és meg­hatva kéri a figyelmesen hallgató írótársakat, mondanának õszinte véleményt, vajon nyeresége-e ez a mû irodalmunknak, vagy sem. Egy másik sarokban Móricz Zsigmond beszélget Krúdy Gyulával. Pszt, csend, uraim - fut át a moraj a termeken -, halkabban beszélgessünk, az írószobában Babits Mihály éppen egy költeményen dolgozik. Mindenki elhallgat, izgatott csoportok képzõdnek, melyek suttogva tárgyalják és találgatják, vaj elbeszélõ költeményt készít a kiváló költõ, vagy lírait. Hirtelen nyílik az ajtó: kipirult arccal jelenik meg a küszöbön Beöthy László. Uraim, kiált az izgalomtól csukló hangon, nagy eseményt jelentek - éppen most olvastam el egy eddig még ismeretlen nevû író színmûvét, mely úgy cselekményének felépítésével, valamint annak kidolgozásával méltán tarthat igényt a legnagyobb érdeklõdésre. Kétségtelen, hogy vannak még hibái, de bizonyos vagyok benne, hogy kellõ irányítással irodalomtörténeti értéket lesz képes alkotni az ifjú mûvész, kit nem az olcsó siker buzdít, de valódi mûvészi törekvés. Engedjétek meg, hogy felolvassam mûvét s felolvasás után megbeszélést folytassak színigazgató-társaimmal, hogy jelenleg melyik színház volna abban a helyzetben, hogy méltó kiállításban hozza színre a szóban forgó darabot. És hol a fiatal mûvész, kérdi lelkesen Szép Ernõ, ki az egyik asztalnál épp azon vitatkozott Tarján Vilmossal, vajon a szimbolizmus irányában fejlõdik-e költészetünk, vagy inkább az expresszionizmuséban - hol az ifjú, miért nem hozta közénk, hogy kifejtse elõttünk mûvészi programját, regényeket akar-e alkotni, vagy csak színmûveket? Elvárjuk, mindnyájan, hogy legközelebb megjelenjen körünkben. Szavaira lelkes taps tör ki és Beöthy László hozzáfog a felolvasáshoz. Mert egész életük egyetlen aggódó izgalom, hogy a magyar irodalom méltó legyen korához s elfoglalja helyét Európa mûvészi kultúrájában. S szomjasan és epedve várják az új írókat, akik majd támogatni fogják õket ebben a törekvésükben. Engem várnak mindannyian, Skurek Sándort, csupa keresztelõ János mind, égnek a vágytól, hogy végre megpillanthassanak, hogy megjelenjek közöttük, mint a tizenkét éves Jézus a templomban!