A négyéves férfi

Az „Illustrierte Zeitunge”-ban ismerkedtem meg a nevezetes emberrel, a négyéves férfival, aki csak négy éves, de már, hogy is mondjam csak, szóval, hát igen. Azonnal meginterjúvoltam.

Mély basszus hangon köszönte meg érdeklõdésemet, és szívélyesen leültetett a nyolcadik oldal szélére, ahol arcképe talpig megjelent profilban. Szivarral kínált, és barátságosan megveregette a vállamat.

- Csak semmi elfogultság, fiatalember - mondta biztatóan, recsegõ hangon. - Velem egész természetes modorban beszélhet, én tudom, mi az, mikor valaki egy nagy emberrel elõször szembekerül. Én is voltam elfogult és félszeg ifjonc, mint maga, barátom, aki mindjárt zavarba jön, mi?

- Igenis, szerkesztõ úr - dadogtam zavartan.

- Na látja, barátom. Nekem nagyon kedves az ilyen kamaszember. Én is voltam kamasz, szép idõk voltak. Már hároméves voltam, és ha egyedül hagytak holmi csinos tyúkkal, hát, akár hiszi, akár nem, alig tudtam beszélni vele. Ez a mi rossz szenteskedõ és hibás neveltetésünk, higgye el fiatalember: vén professzorok kezei közt, melegházban. Az ifjúságot teletömik minden­féle szamár­sággal, aminek semmi köze a nagy, gyönyörû, piros élethez: könyvekkel, irodalommal, filozó­fiával, meg más efféle tejberizzsel. Egy elpocsékolt ifjúság után kellett rájönnöm, amit olyan gyönyörûen ír meg Schiller a „Goethe” címû faustjában: „Rövid az élet, örök a sír, bolond aki emlékkönyvbe ír!”

- Igenis, szerkesztõ úr.

- Rám hallgathat, fiatalember, én is voltam ilyen szegény, hórihorgas álomveréb, mint maga. Hallom, írogat is, fiatalember. Láttam valami könyvét, valami drámáját vagy mit, amiben a nõi lélek rejtelmeivel foglalkozik, és a férfi lelkére gyakorolt hatásával a nõnek. Hát ez szamárság, fiatalember.

- Igenis, szerkesztõ úr.

- Hát ez szamárság, barátom, de megbocsátható szamárság. Az ilyen fiatal kezdõknek vannak ezek a nehéz problémáik a nõvel. Majd ha benõtt a feje lágya magának is, mint nekem; rá fog jönni, hogy a nõ nem egy rejtély, hanem a nõ egy jó tyúk, tudja barátom, és van jó tyúk és nem jó tyúk, ez az egész. Csakhogy ahhoz élni kell, fiam, az életet kell megismerni, a nagy, piros életet, úgy, ahogy van, arról kell írni, fiacskám, és nem mindenféle fantasztikus elméleteket csinálni, filozofálni, moralizálni; ezek csak olyan éretlen kamaszdolgok, fejletlen kezdõk agyrémei. Majd rájön maga is, barátom. Pénz, siker, egy jó tyúk - ez a mûvészet, barátom, és nem a holdkóros nyavalygás. Látja, én most fejezem be a „Szõke bestia” címû háromfel­vonásos életképemet, már ötezer korona elõleget adott rá a direktor, mert egy olyan igazi, jó meleg, vastag életdolog. Majd maga is idefejlõdik, ha van tehetsége hozzá. Persze most még olyan problémái vannak, hogy a tejbegríz sûrûen jobb-e, vagy hígan. Mi? Vallja be, hogy errõl írt abba az izébe, abba a könyvbe; aminek láttam a címlapját. Na látja, tudom én, milyen bajaik vannak maguknak. Kétéves koromban én is ilyen matemizikai dolgokkal foglalkoztam, mint maguk, fiatalok.

- Pardon, talán metafizikait tetszett mondani akarni, szerkesztõ úr.

- Vagy mefazimikai, bánom is én, szóval az a dolog, ami a tejbegrízzel foglalkozik, hiszen tudom, én is voltam fiatal. Hja, hol vannak azok a szép, naiv idõk! Csakhogy higgye el nekem, érett embernek, férfinak, beérkezett írónak, hogy minden elmélet szürke, az élet, fiatalember, az a jó meleg, igazi élet, az lehet csupán célja minden rendes embernek, rendes mûvészetnek. A többi link dolog, meg smokkság, széplélekség, ilyen fiatal, csak nímandok csinálják, nem életdolog, okos gyerekek nem teszik aztat. Na, isten vele, tata, most dolgom van, örültem, hogy láttam, vár a kiadóm, meg egy macska, akit megfõztem. Szóval, félre a buta könyvekkel, az pepita. Itt van egy jó szivar, pá magának.