Lerajzolnak

Bele kell törõdni, mert ez most a legújabb mánia a kávéház karzatán. A szomszéd asztalnál ül egy fiatalember, és mereven néz. Az egyik keze az asztalon. Feszengek. Mi ez? Ki akar kezdeni velem? Vagy tetszem neki? Szemérmesen el akarok fordulni, de a pincér odajön.

- Kérem, Pök úr azt üzeni, ne tessék mozgatni a fejét, mert így nem tud rajzolni.

- Ki az a Pök úr?

- Nem tetszik ismerni? A Lehetetlen Pofák címû élclap munkatársa.

- Ú... úgy. Nagyon lekötelez.

Nyilván udvariatlanság volna ezek után apró, személyes kényelmetlenségek miatt megakadályozni fontos közérdekek lebonyolítását. Megmerevítem a nyakam. Pök úr barátságosan bólint.

- Egy kicsit jobbra és fölfelé! - szól, és integet a kezével.

Kicsavarom a nyakam.

- Még egy kicsit! Jobbra!... - biztat a mester. - Ejnye csak...

A csigolyáim békétlenül ropognak. A vér a fejembe megy.

- Érdekes - ábrándozik a mester, és leteszi a ceruzáját. Milyen különös kidülledt szemei vannak önnek.

Gyorsan vakarni kezdi a papírt a ceruzával. Ez így van. Némely embernek a feje viszket, az a fejét vakarja. Némely embernek a tiszta, fehér papír viszket, az a papírt vakarja.

- Érdekes fej - beszél tovább a mester.

Fél szemét behunyja, egyik kezét maga elé tartja és két ujja között néz, azzal a szemével, amit behunyt.

- Nehéz fej - határoz végre.

- Tessék?

- Önnek nagyon nehéz feje van, barátom.

- Bocsánatot kérek... mindig jó tanuló voltam...

- Nem úgy értem, barátom. Rajzolni nehéz. Tudja, én nem hasonlatosságra megyek, az nekem vurst. A Benczúr meg a Lotz, az menjen hasonlóságra. Én karakterre megyek. Kérem, még egy kicsit jobbra.

Még egy kicsit jobbra megyek, az egyik nyakcsigolyám szelíden kiugrik.

- Érdekes, roppant érdekes - ábrándozik a mûvész. - Az ön arca nem is karakterben van, hanem valõrben. A homloka kék, az orra vörös, és a nyelve kilóg. Egészen sajátságos fej. Tudja, nekem a fej belsõ konstrukciója a fontos, meg a karakter. Az ön karakterében van valami pápuajelleg, amilyent Van Gogh talált a cserkesz nõkben. Önnél nem is a vonások a fontosak, hanem a koponyacsontok. Kérem, húzza be egy kicsit az orrát.

Húzom, nem megy.

- Persze, a csontok a fontosak. A meztelen csontok. A bõr és a többi nem fontos.

Kinyújtja a kezét. Szent isten, csak nem akarja lehúzni a bõrömet. Nem, hála istennek.

- Önnek nincs is bõr az arcán. És a fej hátsó része kidagad. Ez így van az idiotizmus elsõdleges állapotában. Gauguin ezeket idióta-fejeknek nevezi, a Le Trottlisme címû munkájában. És milyen dagadt szája van önnek! És a fülei hogy szétállanak. És van valami szelíd bárgyúság a karakter­ben... ezt kell kihozni... Valami szétfolyó és tisztátalan... olyan, mint egy káposzta... Pfuj.

Feláll és begombolkozik. Én is felállók.

- Na, kész van? - kérdem kíváncsian.

- Micsoda?

- Hát a rajz!

- Micsoda rajz?

- Hát nem engem rajzolt?

- Eszem ágában sem volt. Csak nyugodtan meg akartam mondani a véleményemet az ábrá­zatjáról, mert már régen bosszant vele. Különben én vagyok az a Koltai, akinek a verskötetérõl ön azt írta, hogy ostoba klapanciák. Alásszolgája.