Hazamegyek dolgozni

Igen, ma hazamegyek, hazamegyek este a kis lakásomba, és dolgozni fogok, csinálok valamit, megírom azt a szép novellát, a nõrõl, aki visszament, ami múltkor, kilencvennégyben az eszembe jutott, és azóta minden este nyugtalanít, hogy még mindig nem írtam meg. Azóta írtam háromezer krokit és negyvenezer cikket, de mindig azzal az érzéssel, hogy ezt még gyorsan megírom, hogy kész legyek vele, itt a kávéházban, és aztán haladéktalanul hozzákezdek a novellához, és hazamegyek dolgozni.

De ma tényleg. Nyolc óra van, otthon lecsukták a spalettát, felcihelõdöm. Ó, magány! Te csodálatos... Ó, néma bútorok és ketyegõ órák, ti figyelitek a magánost és a lélek csendes borzongását... Persze, itt a kávéházban nem lehet szépet gondolni és írni. Haza, csak haza!

És már otthon is vagyok. A redõnyt leengedem, bezárom az ajtót. Meggyújtom a villanyt. Járkálok. Íróasztalom elé teszem a széket, papírt a táblára.

Na, és most. Magány.

Hm. Milyen furcsa itt minden. Még nyolc órakor nem láttam a szobámat - egészen más. Körülnézek, és egy képet fedezek fel, észre sem vettem eddig, mert szemben van az ágyammal. Ó, magány!

Hát most kezdjük. De milyen furcsa...

Leülök, magam elé teszem a papírt. Hé, izé, egy feketét... Azaz pardon. Tehát a novella, a nõrõl, aki elment és visszatért... Egy ködös, novemberi este...

Felborzolom a hajam. Hogy is volt csak az a hangulat kilencvennégyben? Egy ködös, novemberi este, a nõ, aki elment...

Elment... Elment...

Elment... Elment... tyûh! Az a fekete szerkesztõ elment, és nem adta ide azt a jegyet, amit a Gárdosnak ígértem tegnap, azt mondta, behozza a Palermóba! Hová is tettem a levelet? Ja, persze, bent hagytam a kasszában!

Ó, magány!

Hát elment a nõ... Igen, ez fájdalmas. Nem szabadott volna elmennie... Hogy is volt ez csak? Arra világosan emlékszem, hogy ezen a dolgon sírtam, kilencvennégyben, egy ködös, november estén, és akkor elhatároztam, hogy ezt meg kell írni, ez oly szép...

Elment... Elment...

Nagyokat nyelek. Így csinál az ember, mikor sírni kezd. Így csinálom, úgy csinálom. Úgy csinálom, így csinálom. Nagyon jó, ez egy kuplé refrénje, amit a kabaréban hallottam. Milyen ostoba, bornírt dolog ezekkel a kuplékkal meg kabarékkal. És a színész nem jól énekelte. A száját kinyitotta, mint egy teknõ, akkora lett a szája, és kiforgatta a szemeit. Milyen buta, marha dolog. Pfuj.

Ó, magány!

A nõ tehát elment, kilencvennégyben, elment, és nem tért vissza többé... A november szitált, és kellemetlen és hûvös volt... Na, mi lesz. Magány.

Persze, ilyen dolgok jutnak az eszembe. Soha többé nem megyek el se kabaréba, se moziba. És a barátaimnak is megmondom, hogy ne menjenek, az embert ez a léha, ostoba kávéházi élet teszi tönkre... Azok most is ott ülnek a kávéházban, milyen bolondság... Ott ülnek és beszélgetnek... új könyvekrõl, emberekrõl... Valószínûleg rólam beszélnek most... Biztosan szidnak... a hátam mögött... persze könnyû, ha nem vagyok ott... Pfuj.

Na, azt a magány mindenségit. Elment az asszony.

Na ja, könnyû nekik. Nem is értik, amit én írok. Könnyû akkor szidni. Most tárgyalják a darabomat, és hibásan magyarázzák a drámai csomót. Pardon, az nem egészen úgy van, kedves Bartos barátom. Én azt nem úgy értettem, hogy az úgy van, hogy az a másik...

Na. Az asszony tehát... kilencvennégyben... novemberben... Furcsa. Azért én lehetek még nagyon jó drámaíró, ha az a sárga, irigy Budai más nézeten van is. Nem állok vele szóba többé.

Asszony... kilencvennégy asszony...

Nem rossz. Nekem magyarázza az úr! Hát majd én megmagyarázom az úrnak. Azonnal odamegyek a kávéházba, és megmagyarázom.

De a novemberi asszony... elment...

Eh, hát elment. Mit bánom én. Minek ment el? Biztosan valami dolga volt, azért ment el. Sürgõs dolga volt.

Magány? Majd a sírban! Ott elég idõm lesz. Gyerünk!

De valamit mégis kellene írni... Na jó, megírjuk ezt a dolgot, krokinak, a Gyerünk-Csak kávéházban.