Az új Pilvax

A régi Pilvax helyén épült most egy restaurant. Este mentem oda, nem voltak sokan. Az egyik asztalnál, dolmányban, árvalányhajas kalapban, ült egy fiatalember. Mindjárt ismerõsnek tûnt. Néhány tarka bekötésû könyv hevert elõtte.

Tisztelettel odatelepedtem.

- Alászolgája - mondtam -, bocsánatot kérek, de mintha múltkor... mintha a Duna-parti korzón találkoztunk volna. Nem egy kövön tetszett állani, és valamit mutogatni fölfelé?

- Elõször is - mondta Sándor bácsi -, ne mondd nekem, hogy alászolgája... - és a vállamra ütött. - Nincs szolga, és nincs üt!... Szabadság, szerelem, e három van csupán... Keblemre, lantos. És Sándor bácsi megölelt.

Nagyon megörültem a találkozásnak, de hirtelenében nem tudtam mit mondani Sándor bácsinak. Témát keresve, megnéztem a könyvet, amit olvasott: a Petõfi-kiadványok voltak, Ferenczi Zoltán Petõfi-tanulmányaival.

- Érdekes könyv, nemde?

Sándor bácsi rácsapott az egyikre.

- Magyar a mája is meg a zúzája is ennek a Ferenczi komának! Hát csak kihozta belõlem a népies elemet, a kiskésit a juhászszentemszeretõmnek, ebadta, csuha! Már egy fél órája olvasom, egészen szelíden ültem ide, kérem alássan, mert fáradt voltam abba a sok álldogálásba, ott a Duna-parton. De ez a Ferenczi, ez már aztán egy népies, a ragyogóját - juj, egészen belebizsergett a vérem, úgy feltüzelt, hogy ezt a „Megy a juhász szamáron” címû versemet magyarázza - hogy abba micsoda népies tûz van, meg egyszerûség, meg mifene. Tetszik tudni, én már egy kicsit meg is feledkeztem ezekrõl a dolgokról, Segesvárról Londonba mentem meg Párizsba, ott voltam egypár évig, olvastam, írogattam, belemerültem a dologba, írtam egypár szép, szimbolista verset - a régiek közül csak a „Szeptember végén”-t szeretem -, és mostanában akartam befejezni Swinburne-rõl írott nagy tanulmányomat, melyben a szellemi arisztokrácia jogosultságát fejtegetem. Szóval, ez a népies dolog már ki is ment a fejembõl. Hát tegnap hazajövök, benézek ide a Pilvaxba, és kezembe kerülnek ezek a Petõfi-kiadványok. Elkezdtem olvasni - tyû, a betyár angyalát - úgy, de úgy föllelkesített, ilyen szép szavalatot még nem is olvastam. Hja, öcsém-sógorom, azért mondom neked, lantos vagy te is, magyar az a fanyar zúzád teneked!

Megint a vállamra csapott.

- Hát - kérdeztem tétován -, most nem fejezi be azt a tanulmányt, Sándor bácsi?

- A vakapád fejezi be - mondta Sándor bácsi -, hanem írtam egy igaz magyar, tüzes népdalt, ezt hallgasd meg, ha vitéz vagy. És Sándor bácsi szavalt:

Borban van a szerelem,
Szerelemben életem,
Barna az én kis babám,
Barna bizon, de az ám!

- Na, hogy tetszik, öcsém?!

- Nagyon szép - mondtam -, olyan... olyan népies.

- Azt elhiszem! - kiált Sándor bácsi, és egy imbiszt a falhoz vágott. - Ez a Ferenczi-szentem visszaadott megint magamnak. A „János vitéz”-t is folytatni fogom, már gondoltam is hozzá egy új szakaszt.

- Halljuk, Sándor bácsi!

Sándor bácsi szavalt:

János az erdõben mindig beljebb haladt,
Sokszor meg-megállt egy barna kislány miatt,
Barna kislány az én kicsi babám,
Barna kislányt szeretem én, az ám.

- Na, mit szól hozzá, öcsém?

- Nagyon érdekes. Hangulatban mintha az elõbbi bordalához hasonlítana.

- Hát persze. Mint ahogy Ferenczi mondja, hogy az a csodálatos énbennem, öcsém, hogy minden versemen az a hamisítatlan, egyszerû, népies, naiv barna kislány vonul keresztül. Hát ez a csodálatos, öcsém-bátyám! Barna kislány szentem, mondd, szeretsz-e engem?

És Sándor bácsi belém kapaszkodott.

- Bocsánat... - mondtam - de én...

- Hej, barna kislány - folytatta Sándor bácsi, rám se hallgatva, és megcsípte a karom -, ha te szeretsz, tudom isten, el se feledsz.

Sándor bácsi át akarta fogni a derekam. Gyorsan másra akartam fordítani a beszédet.

- Olvasta azt a cikket, amit Szász Zoltán írt Önrõl a Nyugatba?

- Szász Zoltán? Az is egy barna kislány! - kiáltott Sándor bácsi, és az asztalra csapott. - Csak azért is, ha mindjárt az ingemért is!

- De Babits Mihály...

- Az is egy barna kislány - harsogta Sándor bácsi, és az asztalra ugrott.

Rémülten néztem rá. E percben váratlan és csodálatos dolog történt. Sándor bácsi feje egyszerre kettévált, két fej lett az egybõl, és a két fejbõl lefelé egész Sándor bácsi kétfelé hasadt. Két nyak, két törzs. Egy perc múlva két Sándor bácsi állt az asztalon. Az egyik dolmányban és árvalány­hajjal, a másik egyszerû zsakettben. Ijedten néztek egymásra.

- Mi történt? - kérdeztem borzongva.

- A pofátok szentjit! - kiáltott nekikeseredve az a Sándor bácsi, akinek árvalányhaja volt, és földhöz csapta a kucsmáját -, az ántiját neki! - ez a Beöthy Zsolt már megint különválasztotta bennem az embert a költõtõl!