IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Az az úr, aki itt ül az asztalom mellett, öt perccel elõbb ült le az asztalomhoz, és így szólt:
- Ó! A legkevésbé! - kiáltottam csendesen, és az üres papír fölé hajoltam, ráírva ezt a számot: „öt”, mintha már az ötödik kutyanyelven tartanék. Gyorsan leírtam ezt a szót: „miszerint”.
- Nini - mondtam. - Csakugyan. Ha nem figyelmeztet rá, észre se veszem.
- Na, akkor nem zavarom. Mit ír?
- Ó, semmi. Igazán jelentéktelen dolog. E... egy kis színdarab. Egy kis filozófiai szakmunka, a magányról. Azt fejtegetem, hogy a munkához feltétlen magány kell, tetszik tudni...
- Hehe. Ezek az újságírók. Na, akkor nem zavarom. Hosszú lesz?
- Dehogy!... Csak egy egész rövid kis dolog...
- Na, csak írja, írja, maga író.
- Persze hogy megengedem. Tudja, ez a mindenféle írás, én már évek óta nem olvasok semmit. Nem érdemes... Az olyan ember, mint én... aki kétszer is bejárta a világot... az egy kész regény, kedves uram, az egy kész regény, higgye el... Ha én azt magának elmondanám, amiken én már keresztülmentem, akkor maga...
- Bocsánat - szólok közbe szerényen -, nem zavarja önt a társalgásban a tollpercegés?
- Dehogy, csak írjon egész nyugodtan, engem nem zavar. Az én idegeim, az én vasidegeim fel se veszik az ilyesmit... Hehe, fiatalember. Mert én nem írom meg a dolgokat... az ám! Ezt írja meg egyszer, író úr!
- Látja, én tudnék magának témát adni, azt aztán megírhatja! Amiken én keresztülmentem, ha azt egy író megírja, hát a népek azt mondják rá: na, aszongyák a népek, hát ezt csak úgy kitalálták. Ezt írja meg egy író. He! író úr! Ezt írja meg! Mi? Ehhez mit szól?
Alsó ajkát elõretolja, és fölfelé bökdös a fejével.
- Nagyszerû! Ccc! Ccc! - álmélkodom. - Igazán nagyszerû volna. Miért nem írja le egyszer?
- Tudja, kérem... nekem nem kell. Én nem bajlódom ilyesmivel. A fene ott egye ki. Mit, hogy nekem jöjjenek a kiadók... meg aztán mindjárt görcs áll a kezembe. Nem kell nekem, hagyom õket. Hanem adok én magának olyan témát, egyszer, hogyha azt megírja, aztat szétkapkodják, hogy házat épít belõle... mert olyat még nem írtak...
- Ó! Nagyon lekötelez... de igazán, nem merném megfosztani...
- Mit! Nekem nem kell! Mit csinálok én vele? Na, majd egyszer elmondom magának - aztán azt írja meg, író úr, hogy én hogy kerültem Amerikába! He?
- Érdekes! Mondja, hogy: csuda. Azt mondja.
- Hát...
- Vagy azt írja meg, hogy mihez fogtam én Amerikában, amikor kikerültem. Hogy havat lapátoltam... ezzel a tulajdon két kezemmel itt ni... elhiszi? Ezzel a két kezemmel... havat lapátoltam... ezt írja meg...
Az orrom alatt hadonászik. Furcsa, már láttam szebb kezeket havat lapátolni. Nem megy a fejembe, miért ne lehetne ezekkel havat lapátolni.
- Nagyszerû! Azt elhiszem. Ha én egyszer azt magának elmondom, hogy én hogy lapátoltam havat New Yorkban... hát nem lesz szüksége többé témára.
Látom magam, hogy írom a hatkötetes regényt a hólapátolásról.
- Hihetetlen! - mondom. - Mik történnek az emberrel! - mondom. - Nnna! - mondom.
- Azt elhiszem! - mondja. - Mi? Író úr? He... Író úr!... Tudok témát adni, mi?! Nem volt kár, hogy ideültem mi? Tudok, mi?
- Tud! - mondom meggyõzõdéssel, és csodálkozással veszem észre, hogy igazán adott.
Ismeretes, hogy Madáchot Arany János fedezte fel - a Tragédia szerzõje nem a színigazgatónak, hanem a költõnek küldte el mûvét, élet-halál felett ítélni; köztudomású az is, hogy Arany javítgatott néhány szót a szövegen.
...És miután Madách-Ádám odaadta volna a mûvet, elaluvék, és Lucifer elvitte õt a messzi jövõbe, anno 1923-ba, Budapestre. Itt ébredt fel Madách, hóna alatt „Az ember tragédiájá”-val, és Lucifer tanácsára, de még szerénységének sugallatára is, tûnõdni kezdett, mit tegyen vele. Volt egy ismerõse, a Pesti Hírlap egyik rendõri tudósítója, annak titokban bevallotta, hogy drámai költeményt írt, és szeretné tudni, hogy sikerült-e - kinek mutassa meg?
- Nézd, Imre bátyám - mondta a derék újságíró -, az ilyen dolog nagyon bajos. Neked mint menekült volt vármegyei jegyzõnek, nincs írói neved - ha te azt a dolgot beküldöd valami színháznak, soha el nem olvassák.
- Nem is színházról van szó - mondta az álmodó Madách -, arra gondolni se merek. Szeretném, ha egy költõ olvasná, és megmondaná, érdemes-e nekem egyáltalán írni, vagy dobjam a tûzbe ezt, és ne fogjak többet tollat a kezembe.
- Ilyesmirõl lehet szó, ámbár... De tudod mit, ha egyéb bajod nincs, én véletlenül jóban vagyok a Bélával...
- A Szenes Bélával. Hát add ide azt a paksamétát, majd elviszem neki, és ráveszem, hogy igazán olvassa el - az majd megmondja, ha van benned valami tehetség. Hoci.
Imre bácsi pironkodva kivette felöltõje zsebébõl a kéziratot.
- Engem céloz, bátyám? Nem érdekel... Majd utánajárok, hogy hamar intézõdjék el a dolog. Nem mész be a szerkesztõségbe?
- Nem... dehogy, sose voltam még...
És az álmodó Madách hazament, és szívdobogva várta a választ. Harmadnap megjött a paksaméta. Udvarias levél volt mellette.
T. barátom elhozta nekem az ide mellékelt tizenkét felvonásos darabját. Nem kell restelkednie miatta, a darab tehetséget árul el, persze minden színpadi rutin híján, ami azonban nem az ön hibája. Ha össze tudná vonni legfeljebb négyfelvonásosra, és néhány viccet tenne bele - mert egy kicsit száraz -, talán elõ is lehetne adni. Azt ajánlanám azonban, hogy a fõhõs - Ádám, ha jól emlékszem - csak a második rész vége felé találkozzék Évával, és csak ott tudja meg, hogy tulajdonképpen kicsoda volt az a hölgy az elsõ felvonásban, úgy hatásosabb. És okvetlenül belevennék egy szobalány vagy nevelõnõ epizódalakot, mert a darabban kicsit kevés a cselekmény.
Madách gondolkodott a dolgon, aztán elhatározta, hogy mielõtt a darabot átdolgozza, elõbb még néhány véleményt meghallgat. De restellt szólni újságíró barátjának, így hát a postára bízta magát. Reszketõ kezekkel írta rá a borítékra Molnár Ferenc nevét, és bedobta a szekrénybe. Hónapokig várt, de nem jött válasz. Végre nem bírta tovább, felment a Fészekbe, leült a ruhatárba, és reszketve figyelte az érkezõket. A ruhatáros meglöki: ott van a Mester. Éppen indult fel a kártyaszobába. Madách elébe került.
- Bocsánatot kérek - nevem Madách Imre.
Molnár Ferenc feltette monokliját.
- Parancsoljon velem - mondta olyan udvariasan, hogy Imre bácsinak megdermedt a vére.
- Egy kéziratot voltam bátor... néhány héttel ezelõtt... elküldeni...
- Bocsásson meg, kérem, nem kontárkodhatom bele azoknak a nálam kitûnõbb szakembereknek a mesterségébe, akik dramaturgi állásokat töltenek be.
- De hisz én nem mint dramaturgnak mutattam be... mint költõnek...
- Bocsásson meg, ha így áll a dolog, akkor meg éppenséggel nem vagyok hajlandó véleményt mondani - hiszen ezzel elismerem, hogy én költõnek tartom magam, holott a legnagyobb ízléstelenség volna, ha ezt magamról mondanám...
- Bocsásson meg, kérem, nem vagyok olyan szerénytelen...
- Bocsásson meg, kérem - mondta most már haragosan és eréllyel Molnár, elpirulva méltatlankodásában -, ön sem kényszeríthet rá, hogy szemérmetlen és szerénytelen legyek, a magam személyével és súlyával hencegjek ön elõtt, mintha az én véleményem jelentene valamit.
- De akkor... hogy fogják megtudni...
- Tõlem nem fogják megtudni. Majd megtudják valami képzelõdõ, dicsekvõ embertõl, akiben van annyi szerénytelenség, hogy véleményt mond a dologról. Ajánlom magamat, legalázatosabb szolgája vagyok, csókolom a lába ujját, ne haragudjék rám, szerénységem tiltja.
És be sem várva a befejezetlen mondatot, otthagyta a szerzõt. Ezután Szomory Dezsõhöz került a tragédia. Ezúttal úgy látszott, megtörténik a méltó felfedezés. Néhány nap múlva felkereste Madáchot szerény hónapos szobájában maga Szomory Dezsõ. A találkozás ünnepélyesen nagyszerû volt.
- Lelkem egész mámoros igézetével ujjongva is köszöntöm, vagy mit tudom én - mondotta a nagy formamûvész -, a rajongás ferde vonalzatában és minden. Mûve szédítõ piramis, bódult lendület a végtelen felé, a legcsodálatosabb hárfa, zengõ szférák, eldobva a térbe. Én mondom önnek, csodás kürt, ami vagyok, mely az ön mûve fölötti mámorában megittasulva hömpölyög a duzzadt felhõk fölé, ragyogó szépségben, kéjesen csodálatosan! Csodálatos vagyok, és elragadtatásomban, nyitott kehely, izzó vonaglás a gyönyörben.
Madách szemei könnyekkel teltek meg.
- Istenem, milyen boldog vagyok. Ilyen gyönyörû szavakra ihlettem szerény mûvecskémmel. Tehát mit méltóztatik gondolni...
- Azt gondolva, nem gondolom, lángolom és izzom, ha megvetés keserû nyálát harapdálva a kalmárlelkek felé - azt gondolom, hogy köszönöm, köszönöm -, ekkora sikere úgysem lehet vele soha senkinél, minthogy engem, remegõ kráterét a zengõ szépségnek, felgyújtott, nagyszerû pillanat, tumultuózus összeomlás és minden - dobja tûzbe, dobja tûzbe! E csodás találkozás döbbentõ emlékeként...
Néhány hónapi szünet után mégis rászánta magát, hogy elviszi Heltai Jenõhöz. Az ifjú drámaírók bölcs nesztora mosolyogva fogadta, pöfékelõ pipája mögül.
- A darab igazán kitûnõ, elsõrangú, tûrhetõen csodálatos és hihetetlenül meglehetõs. Bizonyos, hogy óriási sikere lesz, ha elõadják - ebben az esetben boldogan vállalkozom rá, hogy én fordítsam le magyarra - tette hozzá szórakozottan.
Bródy Sándor szállodai szobájában fogadta Madáchot, egy hónappal azután, hogy a darabot átvette.
- Hogy olvastam-e, fiacskám, már hogyne olvastam volna, gusztusos munka, nagyon gusztusos, férfinak való, nem megvetendõ, bõséges.
- Mégis, mit tart benne jónak, mester?
- Végét. Nem is végét, eleje felé közepét. Közepe végét, elején. Ahol férfi eldobja nõt.
- Vagyis...
- Nem is, nõ dobja férfit. Jó rész, nem minden nélkül való. Tájfestés nem alaptalan, mellékmondatok jó munka, kemény súlyos.
- Milyen mellékmondatokra gondol, mester?
- Végén, közepe eleje felé. Ahol színésznõ elmegy. Darabnak is nem megvetendõ volna.
- Kár volt regénynek. Versbe kellene ilyet. De Rudas fürdõ leírás, az jó benne.
Madách szépen megköszönte a lelkiismeretes bírálatot, és elvitte a felbontatlan csomagot.
Herczeg Ferenccel telefonon beszélt.
- Kedves kollégám, nagy érdeklõdéssel forgattam kéziratát, de miért választ ön nemzetközi tárgyat, mikor magyar nemzetünk ezeréves története napjainkban oly gazdag?
Madách maga sem tudta, hogy jutott el a tragédia egy idõ múlva Faragó Jenõhöz. Õ is levélben válaszolt. „A nekem beküldött operett-téma - bár kissé röviden írta meg a tartalmát - határozattan jó. Kérem, látogasson meg, hogy a kidolgozás felosztását és társszerzõi feltételek részleteit megbeszélhessük.”
De erre nem került sor. Szabó Dezsõ, a kitûnõ politikai költõ, meghallotta, hogy egy remekmû hányódik kéziratban, és két ifjú tanítványával elraboltatta egy éjszaka. Másnap „Zárt magánlevél Madách Imre úrnak saját kezébe” felirattal falragaszok jelentek meg Budapest közterein, a következõ tartalommal:
„Kedves barátom, ne szóljon senkinek: a magyar irodalomnak mától kezdve két kimagasló oszlopa van - a másik ön. Az ön mûve méltó hangon harsonázza annak a lelkiségnek kiteljesedését, melynek Igéje bennem talált apostolára. A zsidó imperializmus pusztító hatásának kimutatása, amit Ádámnak, a Mózes által felfedezett szíriai sakálnak bûnös történetében és csúfos bukásában rajzolt meg, az ön mûvét a legkitûnõbb antiszemita értekezések közé helyezi.
Mert addig csûritek, hegyezitek
Hasogatjátok, élesítitek,
Míg õrültség vagy béklyó lesz belõle...
mint aminek semmi értelme nincs, kihagyja, hajlandó vagyok az értekezést leadni az Aurórába. Szervusz
Szabó Dezsõ
világnézet parancsnok s. k.”
Madách ekkor hóna alá csapta a Tragédiát, és fölébredt. A jó Arany János szobájában találta magát, aki közölte vele, hogy nem akarta szundikálásban zavarni, de most már menniök kell az Akadémiára, ahol be akarja mutatni a Tragédiát, hogy kiadják, és mindenki olvassa el, és ismerje meg olyannak, amilyen.