Mint vélgaban

Hol s merre jár õ, merre vetette a sors, a költõtársat, drága pajtásomat, Jóskát, mióta az a nézet­el­térés volt köztünk, s õ annyira érzékeny szívére vette a dolgot, hogy eltûnt látó­hatá­romról?... Mert költõk voltunk mi ketten, ó igen, s még minõk! Huszonkét évesek, ezerkilenc­száztízben a New York kávéház erkélyén tudjátok-e, mi volt az? Ezek a mai költõk, mit tudnak ezek - a szavakat, amikbõl verset írnak, készen kapták, mint elkényeztetett gyermek az építõköveket - mit tudják ezek, mi volt az, akkor, minden kultúra újjászületése, több, kezdete és forrása, a káosz! A Semmi, amibõl nekünk kellett megteremteni az egész világot, nekem meg Jóskának! Nekünk nem volt szótárunk, nem volt könyvtárunk, mint ezeknek a konzervatív, begyöpösödött futuristáknak meg maistáknak itten - mi a Nyelvet, a költészet anyagát s a Beszédet, a gondolkodás anyagát magunk teremtettük - de nem ám úgy, mint Zamenhof, aki az eszperantó új szavait mégiscsak régi fogalmak jelölésére gyártotta össze! Nekünk bizony kész fogalmaink se voltak, miután a régieket mind elvetettük - mi elõbb a szót alkottuk meg, s rábíztuk, hogy teljék meg tartalommal - bizony, fogalmunk se volt róla, és megszületett a halandzsa, a világ legtisztább nyelve, mely csak szavakat ismer, s a beszélõ vagy hallgató tetszésére bízza, mit gondoljon s mit értsen a szó mögött!

Mit tudják ezek a mai halandzsálók, mi volt az, akkor és ottan, amikor a halandzsa meg­született, ott, a mi asztalunknál a nyelv õskora, költészete, kultúrája, minden!

Mert bejött Jóska a kávéházi asztalhoz, hanyagul és elõkelõen s kissé borúsan, nem köszönt (köszönni, minõ értelmetlen ócskaság!), s a mellettem ülõ beavatatlan idegen legnagyobb megrökönyödésére azt kérdezte:

- Miért nem voltál ott a jegelésen?

És én minden további nélkül tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy mi most mind a ketten hullák vagyunk, besorozva a Szvetenay utcai hullakamrák celláiba, és csak az õrmester háta mögött szökünk ki néha. Tehát nyugodtan feleltem:

- A csavarokat át kellett stimmelni.

Mire õ okosat bólintott.

- Persze, a negyedik felvonás végén. Mondtam a marhának, tegyen rá stemplit. Átvetted, kérlek, a csõvizet?

- Nem, össze volt folyva. Ki kellett kefélni.

- Sürgönyözz a belügyminiszternek.

- Ha még nem késõ.

- Még nem, most szerelik föl a szájkosarat az akácfákra, éppen arra jöttem. Különben hogy vagy?

- Attól a kis kétoldali fülhallástól eltekintve, elég jól.

- Hadd el, én is rossz bõrben vagyok.

- Mi az?

- Még nem mondtam? Vérkeringésem van, két napja.

Ezek után a kibic, aki eleinte olyasfélét remélt, hogy ha nagyon odafigyel, végre mégis rá fog jönni, mirõl beszélgetünk mi ketten tulajdonképpen, rendesen felállt, kicsit támolyogva, bocsánatot kért, és a fejét tapogatva - hogy ott van-e még a nyakán - sietve eltûnt. Zavartalanul átadhattuk magunkat az alkotás örömének.

- Ma kuruc verset fogunk írni.

- Tiszta halandzsa, vagy lehet benne szó is?

- Tiszta halandzsa. Mûfajszerû.

És már diktálta:

Doborza!

Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhástok vereki!
Dengelegi!...

Különösen jól sikerült vers volt, tele kurucos tûzzel, régies zamattal. Sajnos nem emlékszem már az egészre, csak a refrén cseng még a fülembe:

Ne mánd, ne mánd, a vereszt!

Mennyi szép verset írtunk mindenféle modorban, mûfajban! Balladát, szerenádot, népdalt, klasszikus eposzt, idõmértékes sorokban! Hol én írtam, és õ diktált, hol megfordítva. Tökéletesen megértettük egymást, soha nem volt nézeteltérés... Csak annál az átkozott szonettnél, ami miatt szakított velem!

Ennek a szonettnek is csak az elejére emlékszem, meg a végére. Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába. A címe: „Fajdala...” És utána a kezdõ sorok borongós, bölcselkedõ hangulata:

A põ, ha engemély, kimár -
De mindegegy, ha vildagár...

Aztán volt még néhány hasonló reflexió a põ-vel kapcsolatban. Még csak a befejezõ két sor hiányzott. Õ írta, sebesen, az ihlet lázában, csillogó szemekkel:

...mert engemély mindet bagul,
Mint vélgaban a bégahur!...

Diadalmas mozdulattal nyújtotta át a kész verset. Figyelmesen átnéztem, vizsgáltam, bólogattam.

- Rendben van? - kérdezte lelkesen.

- Azt hiszem, nagyon jól sikerült - mondtam szerényen. Csak itt egy betût kellene változtatni.

- Hol?

- Itt a végén, az utolsó sornál. Azt írtad, „bogul” és a végén „bégahur”. Írjuk „bégahur” helyett „bégahul”.

Nagyra meresztett szemekkel nézett rám.

- Minek?

- Hát a rím kedvéért. Ha „bogul”, akkor a másik legyen „bégahul” - így szebb a rím, egyforma betûvel végzõdik.

Nem számítottam szerény kérésem hatására. Elsápadt, aztán vérhullám öntötte el az arcát. Felugrott, a szeme villámlott.

- Csak nem gondolod - kiáltott a legnagyobb felháborodás hangján -, hogy hitvány rímjáték miatt föláldozom az egész vers értelmét? Pfúj!... Mindig sejtettem, hogy számodra csak puszta formaság a költészet!

Köszönés nélkül elrohant. Soha nem láttam többet.