Halandzsa

Ezt a dolgot a kávéházban észleltem.

Egy úr ült le mellém, jó modorú, szerény fiatalember. Mindenféle dolgokról beszélgettünk. Néhány percre megakadt a társalgás.

Egyszerre megszólal az én új ismerõsöm.

- Bocsánatot kérek - mondja szerényen - önnek is ide a pincérhez kiszera méra nin, hozzám?

- Pardon - mondom, és közelebb hajolok -, nem értem.

Udvariasan megismétli:

- Azt kérdezem, hogy a pincér önnek is kiszera méra, és mindig.

Elpirulok egy keveset. Ejnye, mi van az én fülemmel, hogy nem hallom, mint mond ez az ember. Pedig nyilván egész értelmesen beszél.

Percnyi szünet után tehát így szólok:

- Bocsásson meg, kérem, olyan szörnyû zaj van ebben a kávéházban. Igazán restellem, de most sem értettem, amit mondott.

Ismerõsöm zavarba jönni látszik. Kérdõleg néz rám, mintha gyanakodnék, hogy ugratom. Aztán kicsit szégyenkezve ismétli, hangosabban.

- Csak azt akartam tudni, hogy a pincér ebben a kávéházban is kiszera méra bávatag, ha lehet.

Mi történt velem? A füleim zúgnak? Egy pillanatra átcikázik agyamon a rémes gondolat, hogy talán megõrültem. Már régen vettem észre magamon különös jeleket... Tegnap, mikor kifelé mentem a kávéházból, égõ cigarettámat bele akartam dobni abba a kis tóba, ami itt a kassza alatt van, és amiben aranyhalak úszkálnak, de hirtelen meggondoltam magam, és melléje dobtam. Késõbb jutott eszembe, hogy ez a mozdulat azért történt, mert megsajnáltam a halakat, hogy valamelyik talán megégeti magát a cigarettában.

Most meg a szavak konganak a fülemben, értelmetlen és zagyva betûhalmazban - rettenetes, az apercepcióm felmondta a szolgálatot! Nem tudom összekötni a fogalmakat! Ismeritek azt a gyötrõ és butító állapotot, mikor az ember kínlódva elismétel magában egy szót, mondjuk „leves”, és a végén már nem tudja, mirõl van szó, és csak ezt tudja: „leves”, és nem lát semmit, és végre már nem biztos abban se, hogy mondják: „leves” vagy „levés.”

A halántékom ijedten zakatol. Ránézek a barátomra. Õ csalódottan és csodálkozva figyel rám, hogy még mindig nem feleltem egy ilyen egyszerû kérdésre. Kínos, üres szünet. Odakünt csilingelnek a villamosok. Én összeborzongok, és a temetõ jut eszembe. Így fognak csilingelni a villamosok, és én a temetõben fogok pihenni, por lesz fölöttem és alattam, és szegény, meghülyült, paralitikus agyam ott szikkad csontkoponyám rekeszei közt...

- Hogy a pincér?... - kérdem, utolsó reménnyel elgyöngülve.

- Hogy itt a kávéházban nekem is lehet-e kiszera méra bégeva szebékkel visszaadni.

Most már nem mehet az így.

- Igen - mondom határozottan -, biztosan lehet.

- Hát akkor adja ide, leviszem.

- Mit???

Rám mered, elhûlve.

- Hát az öt koronát!

El van csodálkozva.

- Ja úgy, pardon - hebegtem rémülten, és reszketõ kézzel nyújtok át öt koronát. Aztán elbúcsúzom, és letámolygok a parterre. Ni, már a lábaim is reszketnek. Vége. Ilyen fiatalon! Istenem! Ilyen fiatalon!

Egy barátom fog meg.

- Mit beszéltél azzal a halandzsa-emberrel?

- Kicsodával? Szent isten!

- Hát azzal a halandzsa-emberrel! Te is beugrottál?

Rám néz, mindent megért, röhög.

- Na, sejtettem! Hát tudd meg, ez az ember feltalálta a halandzsanyelvet. Értelmetlen szavakat kever bele a mondatba, és amikor az ember félig megõrült, hogy nem érti, öt koronát kér kölcsön.

Hja, vagy úgy!

Kiegyenesedem, a lábaim megfeszülnek. Gúnyosan végigmérem a barátomat.

- Na hallod! Csak nem képzeled, hogy beugrottam? Rögtön rájöttem a viccre. Olyan embernek ismersz, akit be lehet csapni?