Szavak

Ezt ideges emberek ismerik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot - nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamításra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni - ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás, állhúzogatás (mintha szakállat simogatnánk).

Az emberekkel, sokféle emberrel érintkezõ, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben - hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! - válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás.

Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és beszélõk között, ebbõl a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal, mint én, és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. Én most õszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele.

Bevallom neked is, ifjú hívõ, aki villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekmûvek alapját építem magamban, vagy verset komponálok - nos hát, bevallom neked, hogy az elsietõ cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön ki belõle. Én százszor rájöttem már, hogy „takarék”, az visszafelé „kérakat”, ami pontosan „kirakat”-nak hangzik. És õrült örömöm volt, mikor hetekig való visszafeléolvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy „szerda”, az visszafelé „adresz” és „szeretni”, az visszafelé „interesz”, és „kelet” az vissza­felé „telek”, és „ingovány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom, mennyire irigyeltem költõtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erõszakos”, az visszafelé „sok a szõre”, és „római fõvezér”, az „rézevõ fia, Mór”.

Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielõtt felhasználnám, elõbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom - játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendõ, két telendõ, tisztelendõ”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni - hogy mikor a szénkereskedõ feljön, és elõadást tart nekem, komoly családapának a közelgõ télrõl és a kokszról, hogy én közben ezt ismétel­getem magamban görcsösen: „én kokok, te koksz, õ kok”. És mikor egy rezgõ szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és õ azt mondta: „mérvadó,” én magamban azt kérdeztem tõle: „mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: „ám mérlegeljen”, azt felelte neki az én lelkem titokban: „ám jó, mér ne legeljek?”, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérge­lõdjek, annyit feleltem bensõmben: „mér ne gelõdjek?”

Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelámlik”, akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámlik.

Én bevallom, sok évvel ezelõtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dodával azok a megrendítõ dolgok voltak az újságban, és megálltam az utca közepén, s mielõtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai jelentõségével, elõbb gyorsan elmondtam magamban a következõ verset:

Édes lányom, Bib Doda,
Én is úgy bibtem doda,
Még tizenhat éves koromba.

Én tudom például, hogy „naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó elõtti szótagon, így „naple - mente!”, vagy franciásan: „néplömant”. Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsidóul, így: „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyán­fésû­rõl van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így: „eleven ember­comb”. És „harisnya”, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya - de nem ris.

Mert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörûség is, külön, önálló életû zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak - számomra nemcsak keserû gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak.

- Mit olvas felséged?

- Szó, szó, szó...

S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel:

- Hogy van felséged?

- Na, szo, szo, szo.