Beszélgetés-minta

olyan két úr használatára, akiknek egymással valami fontos elintéznivalójuk volna, és éppen mikor a dolog meritumára térnek, megjelenik egy harmadik úr, nem szól semmit, mire a két úr elhallgat, várva, hogy majd csak elmegy, hiszen semmi mondanivalója nincsen; de a harmadik úr nem megy el, udvariasan mosolyog, nem szól semmit, nem zavar, csak éppen hogy nem megy el. A beszél­getés közönyös, majdnem unott hangon folytatandó, mintha egy régebben megkezdett beszélgetés folytatása volna.

- Na igen, hiszen én is.

- Persze hogy te is.

- Tudod, az ember ilyen dolgokban legyen konciliáns... Én mondtam neki, hogy keresztbe nem lehet kötni.

- Szólsz hozzá, ilyen butaság... Erõvel keresztbe akarja kötni, és méghozzá mostan.

- Amikor úgyis a harmadik emelet négy alatt muszáj megcsinálni, most már.

- Mégpedig hamarosan!... És bélyegilletékkel, mondom neked, bélyegilletékkel!

- A bélyegilleték nagyon helyes, kedves barátom... Látod, ezt vártam tõled! Már szombaton mondtam a Mellingernek, hogy te vagy az az ember, kizárólag te lehetsz az az ember, aki, ha senki más, le tudja kötni a bélyegilleték joghatály szerinti mibenlétét...

- (Izgatottan) Mibenlétét? Hát mégis mibenlét?

- Kérlek, én mondtam, hogy ne, de hát akarták. Azt mondták: „Mibenlét, vagy nem mibenlét. Válasszak.” Választanom kellett, hiszen tudod, hogy a gyermekeimrõl van szó.

(Ha a harmadik úr még erre se megy el.)

- Persze, persze, szegény, beteg gyermekeidrõl. Egy apának ez a legfontosabb.

- Különösen ebben az esetben!

- Hát mit mond az orvos? Fertõzõ?

- Fájdalom. A legnagyobb mértékben.

- Így van ezzel a bubópestissel.

- Ezzel bizony már csak így van.

- Így, így. Így biz a.

- Hja, bizony. Én már úgyis biztosan megkapom.

- Meg én. Most már mindegy. Már egy órája vagyunk együtt, és jól tudod, hogy negyedórai együttlét a megfertõzött egyénnel menthetetlenül további fertõzést jelent.

- Milyen szomorú tünete korunknak.

(Ha a harmadik úr még erre se megy.)

- El tudom képzelni, hogy hatott rád.

- Igen. De türtõztettem magam. Nem érdemes, mondtam magamnak.

- Ha már úgyis megharapott!

- Igaz, akkor már úgyis mindegy.

- Hát szóval, nyugodtan bementem.

- Alva találtad?

- Alva, Hangosan horkolt. A feje félre volt csúszva.

- Így könnyebb. Felülrõl?

- Felülrõl, kicsit rézsút.

- Mindjárt beleszaladt?

- A két csigolya között.

- Én is így szoktam. Kihúztad?

- Kihúztam és megtörültem.

- A gyomrát nem?

- De, alulról, egyetlen vágással.

- Persze, persze... Kifordult?

- Ki.

- Tüzes vas is jó.

- Jó, néha.

- Torkon keresztül.

- Mellkasba.

- Tüdõt be.

- Bordát össze.

- Hja, hja.

- Hm, persze.

(Ha a harmadik úr még mindig marad.)

- No és most nyugodtan ülsz?

- Mit csináljak? Aránylag még ez a legjobb.

- Persze, hisz odakünt úgyis...

- No, ugye... Várnak.

- Legjobb, ha megvárod.

- Legjobb. Legfeljebb ha bejönnek és észrevesznek... (Mozdulat a nadrágzseb felé.)

- Mind a hat benne van?

- Mind.

- És hogy képzeled? Rögtön rájuk?

- Mihelyt idejönnek... úgy öt perc múlva itt lesznek... két-két golyót három irányba... Errefelé, errefelé... meg errefelé... (A harmadik úr felé.) Nem célozva, csak találomra.

- Ez a legjobb.

- Ez.

(Ha a harmadik úr még erre se megy el, akkor a két beszélgetõ úr kel fel, és máshova megy, folytatni a dolgukat egymással. Különben ezt mindjárt is meg lehet tenni. Ez esetben az egész beszélgetés elhagyandó.)