Legenda a költõrõl

A költõ délután kiment a repülõtérre, és beszélgetett a pilótával. Nagyon érdekelte a repülõ­gép. Megnézte a motort, a fogantyúkat, a kifeszített szárnyakat. Be is ült a bõrrel kiszögezett ülésbe, elegánsan hátradûlt, a haját egy kicsit elõresimította a homlokára, és míg a fogantyúk közt babrált, a kezét nézte, hogy milyen szépen simul a villogó rezekre. A pilóta éppen figyelmeztetni akarta valamire, mikor a költõ érezte, hogy a keze alatt lecsúszik az egyik emelõ. A következõ pillanatban rémülten kapaszkodott meg: a gép sivalkodva zúgni kezdett és nekilódult. Még látta a pilóta ijedt arcát, amint két kézzel utána kap... aztán csak vágtató sávokat látott... egy perc múlva, mire ki merte nyitni a szemeit, apró játékházakat látott maga elõtt, a hangárok voltak.

Percekig megkövülve ült, aztán letekintett maga alá. Mélyen alatta szürke háztenger hullámzott: körös-körül zöld mezõk és rétek. Ijesztõ gyorsasággal zsugorodott össze minden: a háztenger egy kis folttá lett, a mezõk körbeszaladtak, és egyszerre egy fényes sáv villant fel: a tenger. A sáv szétterült, a mezõk összeszaladtak, aztán a végtelen vízlapot látta, közepén egy szigettel. Aztán egy kör alakú, szürke vízlapot látott, itt-ott szigetekkel tarkázva, ez a kör eleinte óriási volt, de aztán ez is kezdett összefutni. Mindig kisebb lett a kör, fölötte, körülötte pedig hirtelen elsöté­tedett az ég, és feltûntek a csillagok. Az a kör, amit az imént látott, most már akkora volt csak, mint egy tányér, és a költõ megismerte a földgolyót, úgy, ahogy az iskolában tanulta.

Körülnézett, és látta a sötétségben ragyogni a Napot és a bolygókat. Megismerte a Vénuszt és a Merkúrt, hirtelen határozással megfogta a kormányt, és a vörösen világító Mars felé fordította, mert eszébe jutottak a csatornák és a feltevések, hogy ott kulturált emberek laknak.

A vörös korong nagyobbodni kezdett. Világosan látta a csatornákat: most már tengert is látott a Marson és nagy, zöldesvörös mezõket. Szétszaladtak a körvonalak, hegyek és völgyek tûntek fel, majd egy négyszögletes, sima lapály. A lapály szélén szabályos márványépületek sorakoztak. Két perc múlva a gép csendesen leereszkedett az egyik márványépület közelében, és a költõ puha, rozsdavörös fûre ugrott ki, néhány csodálatos, lant alakú fa árnyékában.

Az épületbõl különös lények szaladtak elõ, és lelkendezve integettek. Egészen gömb alakú fejük volt, és a szemek hosszú csápok végén ragyogtak. Két pár keze volt mindegyiknek: az egyik alatt, mint a denevérnél, repülõhártya, a lábakon uszonyok. Aranyló, hajlékony fémruhát viseltek.

A költõ zavartan emelt kalapot, és hebegve bemutatkozott. Azonnal tisztában volt vele, hogy a marsbeli emberekkel áll szemben. Zavartan beszélni kezdett hozzájuk, és azok feleltek - nem értette, mit beszélnek, de néhány perc múlva álmélkodva rájött, hogy azok értik, amit õ beszél. Figyelmesen hallgatták és bólogattak. Bevezették egy nagy, vörös csarnokba, leültették, és látta, hogy tanácskoznak.

Néhány perc múlva elõkelõ marsbeli állt meg elõtte - nem szólt semmit, csak a fejére tette a kezét. És csudálatos! A költõ egyszerre tisztán és szó szerint tudta, hogy mit akarnak tõle. Azt akarják, hogy ma este tartson felolvasást a Föld társadalmáról, az emberiségrõl - a marsbeliek nagyon érdeklõdnek az új jövevény iránt, tudják, hogy a Földrõl jött, és nagyon kíváncsiak, mi újat és szépet tud mondani hazájáról.

A költõnek hat teljes órája volt készülni a felolvasásra. Agyában csak úgy forrongtak a gondolatok; majd megpattant a halántéka. Micsoda óriási, nagyszerû, kimeríthetetlen téma? Mirõl beszéljen, mivel kezdje? Beszéljen a rómaiakról és görögökrõl? Beszéljen Caesarról és Napóleonról? Beszéljen Edisonról és Shakespeare-rõl - beszéljen a nagy mûvekrõl, melyek tömören s plasztikusan példázzák és jellemzik az embert -, vagy beszéljen a nagy palotákról, a mozgóképekrõl, vagy beszéljen a nagy színésznõrõl; vagy az actiumi ütközetrõl hogy kezdje, hol kezdje a nagyszerû témát?

Elérkezett a felolvasás órája. Az óriási, vörös körcsarnokban tolongtak a hallgatók: húszezer kíváncsi, izgatott marsbeli, férfiak és nõk, akik mind õt jöttek meghallgatni.

Mikor a költõ belépett, halálos csend lett az óriás csarnokban. A költõ lassan és kissé elõrehajtott fejjel ment a felolvasódobogó felé: még nem tudta, mi lesz. Fellépett, leült az asztal mellé - körülnézett. Elõtte, az elsõ sorban fõleg nõk ültek. Megköszörülte a torkát - ivott egy pohárral az asztalra tett vízbõl, köhögött, egyik fürtjét besimította a homlokába, szenvedõ arccal elmoso­lyo­dott - és halk, behízelgõ hangján szavalni kezdte „Az én lelkem” címû költeményét, ami tegnap­elõtt jelent meg a Beszterce és Vidéke „Innen-Onnan” rovatában, elöl fej cikknek.