A vállalkozó

Íróbarátom bízta rám, hogy kalauzoljam Pesten egy napig. A használati utasításban, amivel átadta, benne volt, hogy rettenetesen gazdag ember, sokféle vállalata volt már, autó és cipõfelsõrész és rágógumi, most is tízfelé van angazsálva. Szeret mulatni, a vastag tréfát se veti meg. Utasítás: mindezeken túl jó volna megnyerni hajlandóságát a nemesebb mûvészetek, esetleg az irodalom számára, talán idõvel rá lehetne venni, hogy támogasson egy bizonyos, most alakult irodalmi vállalkozást, mint a szellemi arisztokrácia nagylelkû mecénása.

Hát nem könnyû munkának bizonyult.

Különféle lokálok és mulatók látogatása után és közben próbáltam ravaszul rávenni, hogy a szellemi világ szépségei felé irányítsam érdeklõdését. Hiába. A könyveket elhajigálta, nagy költõink szobrát meg se nézte, hangversenyre nem jött el. Pedig egyébként mindenbe belement, még üzleti alapon is, amiben valami gyakorlati érdeket szimatolt: fülem hallatára tárgyalt félbolond feltalálókkal, hóbortos tervezõkkel, még részt is akart venni a munkában.

Egy este azzal, hogy látványos revüfélét fog látni, elcsaltam a Nemzeti Színházba.

Az ember tragédiáját játszották.

Mikor kiderült, hogy klasszikus darabról van szó, barátom, a vállalkozó elõször dühbe jött, el akart menni, izgett-mozgott. Aztán önkéntelenül figyelni kezdett. Aztán elbûvölve hallgatott. Aztán nem látott és hallott maga körül semmit; tátott szájjal meredt a színpadra.

Mikor vége volt, egészen lesújtva jött el. Hallgatva mentünk egymás mellett. Éreztem, hogy a lélektani pillanat elkövetkezett. Vártam, hogy megszólaljon. Végre meg is szólalt:

- Ki írta ezt a darabot?

- Madách Imre.

- Ki volt az?

- Költõ. Magányosan élt, távol a világtól.

Szünet.

- Hányszor adták ezt a darabot?

- Talán ötszázszor is.

Szünet.

- Nagyon szép dolog. Mennyi idõ alatt írta?

- Egy évig.

És most barátom, a vállalkozó, megállt. Szívdobogva vártam.

- Mégiscsak szép dolog az irodalom - mondta.

- Végre! Csakhogy belátja! - kiáltottam. S már készültem rá, hogy figyelmébe ajánlom ezt az új irodalmi izét, amikor hirtelen kihúzta magát. Sóhajtott.

- Hja... ha az embernek úgy ideje volna egy évig... legyintett, és vállat vont.

Aztán másról kezdett beszélni, és többé nem nyílt alkalom.