Allegória az íróról

Hogy mi az az író, Pistike?

Hát... nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked... az egy olyan ember, aki mindig ír. Elõtte van egy csomó papiros, és õ egy vékony, kék vonalat enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papírra, és ott mindenféle kacskaringós jön ki belõle... tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá kerülnek... hm. Ezeket hívják soroknak.

Hogy is mondjam csak neked - hát ez úgy van, mint például a selyemhernyóval, amit te te­nyész­­tesz. Ugye, mikor az már sokáig teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abba­hagyja az evést, és a fejébõl kienged egy hosszú-hosszú selyemszálat, amit a selyemhernyó kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyítja, sûríti, fonja, bogozza - és csinál magának belõle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott elalszik, és késõbb kijön belõle lepkének. A sok eper­falevél átalakul a hernyó fejében selyemfolyadékká, és a selyemfolyadékból selyemszál lesz.

Hát ez úgy van az író-hernyóval is, Pistike. Az író bácsi fiatal korában eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet, amit mások írtak, írt levelet meg könyvlevelet, ez... hm, tudod Pistike, hogy is mondjam csak?... ez aztán az író fejében átalakul tintává, tudod, szép kék tintává, az a sok levél. Na, és egy napon, mikor aztán az írónak a feje tele van tintával - hát akkor, Pistike, akkor az abbahagyja az evést, és kiengedi magából a tintaszálat, hogy begubózza magát, és majd lepke lesz belõle. Hogy hol engedi ki magából? Hát - az írónak a fejébõl vezet egy csõ, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van egy kis hegyes, amit tollnak neveznek, és ezen keresztül kijön a tintaszál. Az a furcsa, Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az író, mindig tintaszál lesz belõle - például az a fajta, amelyiket költõnek nevez­nek, az egész nap szerelmes­levelet eszik, és abból csupa tinta lesz a fejében, ami a tintaszálhoz kell. A tintaszálat az író kiengedi a papírra a fejébõl, a szálnak az egyik végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most kezdi kiengedni a tintát a fejébõl. Jön, jön a szál a fejébõl, mindig hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sûrûen és szépen jön (ja, persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!), ilyenkor, az elején sûrûen befonja, szövi vele a papirost, gyönyörû szép tintaszál, mindenki örül neki, hogy milyen gyönyörû, jaj de szép, jaj, de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az író is örül, dacára, hogy fogyik a fejébõl a tinta, mindig kevesebb lesz, de õ látja a sok szálat, hát örül neki, hogy majd õ hogy begubózza magát, és milyen jól fog aludni, és majd lepke lesz belõle.

A tinta pedig fogyik egyre fogyik az író fejébõl, és amint fogyik, vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ír, ritkább szálak jönnek, ezt nevezik verses drámának. De az író nem bánja, mert örül a gubónak.

Egy napon aztán kifogyik a tinta az író fejébõl. Csupa tintaszál lett belõle a papíron. Mostan az író gondolja, hogy milyen jót alszik õ most a sok szál között, míg lepke lesz belõle. Csakhogy nem úgy van az, Pistike, ugye, te tudod. Mert a selyemhernyót nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem legyen. Azért a kész gubókat beledobálják a forró vízbe, belül a hernyó megdöglik, mire leszedik róla a selymet, és csinálnak belõle szép harisnyákat, a hernyót meg eldobják.

Hát így csinálnak a tintagubóval is, Pistike. Mikor a sok tinta kint van az író fejébõl, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az író kiesik a tintagubóból, a tintaszálból pedig - hát... hát... abból is selyemharisnyát csinál az Írótenyésztõ bácsi a feleségének. Vannak olyan írók, akik csodál­koznak ezen, és kérdezõsködnek, ezekrõl szokták mondani a fiatalabb hernyók:

- Hja, az öreg Izé... az már kiírta magát, szegény.

Amiben igazuk van.