Deszka esett le mellettem...

Javítják a törzskávéházat, kopogás, szögelés, fûrészelés. Levelet írok egy elhanyagolt sarokban, rajongó, megindító, szívhez szóló levelet, mint trubadúr õseim, hogy ellágyuljon a szíve, és meghallgassa hõ fohászkodásom, aki kézhez kapja... Kedves ügyvéd úr, így kezdõdik a levél, megkaptam szíves értesítését, hogy e hónap végén lejárt...

- Pardon - áll meg asztalomnál Sándor, a Nappali Fõúr.

- Pardon, nem parancsolna átfáradni a másik asztalhoz? Itt kiemelik az ablakot.

Bosszankodva szedem a sátorfám. Hová üljek?

- Talán ide tessék...

Egy kis asztalra mutat, a másik sarokban. Leülök. Egy percig ülök, próbálom folytatni a levelet, nem megy. Sötét van itt, vagy mi a csuda... Hirtelen felugrok, s különös türelmetlenség hatása alatt áttelepedek egy másfél lépésnyire odaállított asztalka mellé. Na, hol is hagytam abba? „...hogy e hónap, végén lejárt, és már többszörösen esedékes...” Bumm! Velõtrázó csattanás. Pillanatra megsiketülök, mint egy kisebbfajta légnyomástól.

A pincérek odasietnek. Három méter magas, vastag faoszlop fekszik a földön, lábaim elõtt.

Zuhanás közben - a tükörablak tetejérõl esett le, ahová ideiglenesen volt odatámasztva - ketté­törte annak a széknek támláját, ahol fél perccel elõbb ültem, és behasította az asztal márvány­lapját.

A pincérekkel egymásra nézünk, egyikünk se szól. Valami szégyenkezõ zavar hallgat körülöttünk.

Köhögök.

- Semmi baj - mondom aztán könnyedén -, csak a szele ért. Köszönöm, itt maradok.

Bánatosan ódalognak el, egyikünknek se volt bátorsága megemlíteni a dolog lényegét: hogyha történetesen nem ülök át fél perccel elõbb ehhez az asztalhoz, most én is ott feküdnék, repedt koponyával, a deszka mellett, a földön - s a kávéházban most rémült szaladgálás lenne, csõcselék, telefonálás, sikoltozás...

Ezt megspóroltuk. Hát még mit?

Nem merek felelni magamnak. Nagyon restellem az esetet. Restellem a pincérek elõtt. Hát csak annyin múlik... És most õk tanúi voltak, hogy csak annyin múlott... ezeknek se fogok nagyon imponálni a jövõben.

Na, gyerünk tovább... mi is van azzal a levéllel? „...és már többszörösen esedékes részlet...” Talán mégis jobb üzlet lett volna így, egy összegben, egyszerre fizetni ki.

.oOo.