Heuréka

Kiugorván a kádból, Archimédesz egyenesen az utcára szaladt, nem bírt magával.

Az elsõ ember, aki szembejött, volt osztálytársa, Apolloniusz, jelenleg hivatalnok az Athén-Alexandriai Kereskedelmi Banknál.

- Heuréka! - ordított Archimédesz - kérlek szépen, mit szólsz hozzá? Minden vízbe mártott test annyit veszít súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Most jöttem rá!

Apolloniusz komolyan nézett rá.

- Sag’schon! - jegyezte meg az görögül. - Bár inkább azt tudnám, mennyit veszít súlyából a Salamis-részvényem, ha Kontreminoszba megyek.

Szólt, legyintett és odébbállt.

- Ostoba állat! - lihegte a tudós. - Hitvány csõcselék! De honnan is tudná a boldogtalan, hogy felfedezésem, mely új korszakot nyit meg a természettudomány történetében, mit jelent, mely fontossággal bír! Megyek és melegiben elmondom Lepidosznak, a Ptolemaeus Akadémia elnökének!

Az elnök szívesen fogadta Archimédeszt. Meghallgatta a tételt, összehúzott szemmel bólo­ga­tott, kijelentette, hogy a dolog nagyon érdekes, effélérõl volt ugyan már szó, ha nem is ebben a formában - és felsorolta mindazoknak az akadémiai tagoknak nevét, akik foglalkoztak a kérdéssel. Megígérte, hogy összehívja a kongresszust, ahol vita tárgyává teszik mint fel­merült lehetõséget, s a Tudományok Enciklopédiájában kijelölik megfelelõ helyét. Ehhez persze idõ kell.

- De én mindjárt megmutatom, ha akarja - mondta Archimédesz. - Van itt egy kád valahol?

Az elnök finoman mosolygott.

- Fölösleges. Engem az ilyen gyermekes dolgok, mint a vízben való pancsolás mindenféle tárgyak­kal, nem érdekel - engem a Tudomány érdekel! Egyébként pedig nem szoktam fürdeni.

Archimédesz kedvetlenül ment el az Akadémiáról. Útközben találkozott Hexamosszal, az ifjú költõvel, aki munkatársa volt a „Poesia” címû futurista szépirodalmi és kritikai folyóiratnak. Elpanaszolta neki a dolgot. Hexamosz valósággal dühbe jött.

- Persze, ha ilyen ostoba vagy, és nékik viszed el, a vén vaskalaposoknak! Mit gondolsz, megértik azok az Újat, a Bátrat, az Úttörõt, a Holnap Lovagját, a Holnap Eszméit! Add ide azt az izét, azt a dolgot, majd beviszem a szerkesztõnek!

- Mit adjak oda?

- Hát azt a verset...

- Nem vers az, kérlek, az egy izé... egy felfedezés... még nincs leírva...

- Hát írd le, és küldd be.

Ezzel elrohant. De Archimédesznek szöget ütött a dolog a fejébe - leírta egy mondatban felfedezését, és beküldte a népszerû folyóiratnak, ahol az rövidesen meg is jelent.

A következõ számban lelkes cikk jelent meg Hexamosz tollából, amelyben szerényen hivat­kozott rá, hogy övé az érdem, amiért ezt a fiatal lángészt felfedezte. Azután rátért a Tétel méltatására. Kifejtette, hogy tömörségében és kifejezõerejében az Új Költõ felülmúlta elõdeit - különösen a rövid remekmû második szakával, ahol „a kiszorított víz súlya nyom!” szavak valami csodálatosan szépen zengenek, és tökéletes hatásban simulnak a „Minden vízbe mártott test...” kezdõ sorokhoz, ha valamiben kifogásolható az egész, az mindössze annyi, hogy a költõ a régi, rímes modorhoz ragaszkodott, amikor felhasználta, a „test” és „veszt” szavak összecsengését - az ilyen úttörõ lángészhez, mint Archimédesz, aki nem a Tegnap elavult eszméit szólaltatja meg, hanem a Holnap igéit zengi, méltóbb lett volna a szabad forma, így valahogy: „minden vízbe mártott test, a súlyához annyit nyer!!!”

Archimédesz csodálkozva olvasta a szép méltatást, kicsit vakarta a fejét, aztán felkereste Hexamoszt.

- Kérlek szépen - mondta neki -, nagyon érdekes volt, amit rólam írtál, és arról, hogy én milyen lángész vagyok. De ami magát a Tételt illeti, azt hiszem, kicsit félreértetted a dolgot. Tudniillik... elõször is kérlek... ami azt illeti, hogy új eszme, meg izé, hogy a jövõ zenéje... hát kérlek, az igaz, hogy erre a dologra én jöttem rá elõször, de végeredményben maga a dolog nem olyan soha nem létezett valami, ahogy írod... ugyanis a vízbe mártott test eddig is, mindig is annyit vesztett a súlyából... csak éppen nem tudták eddig róla ezt a dolgot... és az a fontos, hogy veszt!... ahelyett nem írhattam azt, hogy nyer... bármennyire jobban illenék az egyéni­ségemhez, ahogy te kifejtetted...

Hexamosz elkedvetlenedve nézett rá.

- Mit beszélsz, kérlek? Ez a dolog már megvolt? Hát nem te találtad ki?

- Pardon - nem én találtam ki, csak én fedeztem fel - errõl van szó. És nem is rólam van szó, hanem arról, hogy minden vízbe mártott test...

Hexamosz indulatosan ugrott fel:

- Ugyan, kérlek, hagyjál már békén azzal a vízbe mártott testtel!!!... Én azt hittem, olyasmit hoztál, ami eddig még nem volt... Honnan tudhattam, hogy ez már régen úgy van... hogy már azelõtt is annyit vesztett... Na, szépen blamáltam én magam veled!!... Kénytelen leszek miattad otthagyni a lapot, te - te plagizátor!

Archimédesz kétségbeesetten rohant el a szerkesztõségbõl. Felrohant egy szikla tetejére, és a járókelõknek ordítozni kezdett, mint a félbolond próféták.

- Hallgassatok rám! Minden vízbe mártott test annyit veszít súlyából, amennyi a kiszorított víz súlya! Ide nézzetek!

És a tengerbe vetette magát.

Ez a tette végre magára vonta a figyelmet - õ ugyan megfulladt, de a Tétel iránt érdeklõdni kezdtek az emberek, és Archimédesz a tudomány hõsei közt nyert súlyban azáltal, hogy vizet szorított ki helyébõl - átvitt értelemben tehát mégis Hexamosznak lett igaza, akit jobban érdekelt Archimédesz, mint a víz.