Nyomozás

Kockás, vidékies kabát volt rajta, és rikító nyakkendõ. Nagyon ravaszul volt öltözködve, még vastag agancsbotot is hordott. Ha négy év óta mindennap délután háromtól ötig nem ülnék vele egy kávéházban, és innen nem ismerném, és nem tudnám, hogy titkosrendõr, feltétlenül meg­tévesztett volna, mert direkte olyan ember benyomását tette a felületes szemlélõre, aki el akarja hitetni, hogy õ egy naiv, vidéki úr. Komoran lépett be a szobámba, és így szólt:

- Aggyisten.

- Ugyan, Csavolcsek mester - mondtam neki -, miért mondja nekem, aggyisten, hiszen maga úgy szokott köszönni: „pá, örezsem”, ha a kávéházban ül. Különben, hogy szolgál kedves egészsége? Mit csinálnak a gyerekek? Van kilátás fizetésemelésre?

A detektív zavartan nézett rám.

- De hiszen én nem detektív vagyok, hanem egy vidéki naiv, öreg bácsi, aki csak úgy véletlenül betoppant önhöz - mondta kicsit ingadozva.

Jót nevettem.

- Na, jól van, Csavolcsek úr, hát csak foglaljon helyet. Mi jót hozott?

A detektív habozva nézett rám.

- Egészen bizonyos ön abban, hogy én Csavolcsek detektív vagyok? Meg tudja állapítani a személyazonosságot?

- Hogyne! Önnek a zsebében egy pakli kártya van, mit egy félóra elõtt kért a pincértõl.

Megnézte a zsebeit.

- Önnek igaza van - mondta aztán ünnepélyesen. - Beismerem tehát, hogy Csavolcsek állam­rendõr­ségi detektív vagyok.

- Nekem mondja. Mi járatban van nálunk?

Komoran nézett rám.

- A Répa utcai gyilkosság ügyében nyomozok.

- Nagyon érdekes - mondtam. - És mit akar tõlem?

- Öntõl? Semmit. Csak úgy beszélgetni akarok önnel. Csak úgy csevegni. Úgy eldiskurálgatni.

- Ugyan úgy-e? Mirõl akar diskurálni?

- Hát... mondjuk... a kalotaszegi varrottasról - mondta ravaszul a detektív. - Már az utcán elhatároztam, hogy errõl fogok beszélgetni.

- Hát, kérem, tessék.

- Tegnap délután öt és hat között - mondta a detektív, és szúrósan, élesen a szemem közé nézett - gondolt ön a kalotaszegi varrottasra?

- Nem hiszem. Bocsásson meg, igazán nem jutott az eszembe.

A detektív diadalmasan nézett rám.

- Úgy - mondta gúnyosan. - Hát akkor mire gondolt, ha kérdenem szabad?

- Bizony, az se jut az eszembe.

- Nono - mondta a detektív -, csak gondolkodjék. Nem egy öregasszonyra gondolt ön?

- Ejnye csak... hogy gondolja?

- Egészen egyszerûen - mondta a detektív, egyre élesebben és gúnyosabban. - Hogy nem gondolt-e ön tegnap délután öt és hat közt egy öregasszonyra, aki egyedül van otthon, és akihez fel lehetne menni esetleg valami okból?

- Nézze, Csavolcsek - mondtam bizalmasan -, miért nem õszinte öreg barátjához?

- Hogy érti ezt?

- Miért nem mondja meg õszintén, hogy engem gyanúsít azzal, hogy én öltem meg a Répa utcai öregasszonyt?

- Azt nem lehet - mondta szigorúan a detektív. - Mert ha ezt megmondom, akkor ön vigyáz, így azonban, hogy nem tudja ezt, véletlenül elárulja magát.

- Na jó - mondtam neki -, hát akkor tegyen keresztkérdéseket.

Hálásan nézett rám.

- Igaza van. Egészen elfelejtettem. Nem tud véletlenül egy keresztkérdést?

- De igen. Például kérdezze meg, hogy keresztény vagyok-e?

- Nagyon jó!

- Persze, hogy nagyon jó. De, látja, különben is miért fárad? Már most megmondhatom önnek, hogy tagadom, hogy én öltem meg a Répa utcai öregasszonyt.

A detektív gondolkodott.

- Nem jó - mondta. - Ez csak gyanússá teszi önt, hogy letagadja a gyilkosságot. Mert miért tagadja le a gyilkosságot? Azért, ugye, mert elkövette, és most fél a következményektõl. Ha nem követte volna el a gyilkosságot, mi oka volna rá, hogy letagadja?

- Nézze, Csavolcsek bácsi - mondtam, mert kezdtem unatkozni -, milyen nyom vezette önt hozzám?

- Nagyon érdekes nyom. Az öregasszony nyakán egy piros zsebkendõt találtak, azzal fojtotta meg a gyilkos. Mármost láttam önt a kávéházban, és megfigyeltem, hogy fehér zsebkendõt húz ki a zsebébõl. Miért, mondtam magamban. Azért, feleltem magamnak, mert a pirosat otthagyta az öregasszony nyakán. Most csak fehér van neki. Na? Mit felel erre? Be tudja bizonyítani, hogy van piros zsebkendõje?

- Nem - vallottam.

- Tehát ön a gyilkos. Hol a piros zsebkendõ? Az öregasszony nyakán.

- Nézze csak, Csavolcsek úr - mondtam, mert szerettem volna lefeküdni -, hát magának van piros zsebkendõje?

- Nem - mondta megdöbbenve.

- Hát akkor van egy másik nyom. Ajánlom figyelmébe. Hátha ön a gyilkos?

Csavolcsek megköszönte az útbaigazítást, megígérte, hogy ki fogja nyomozni ezt is, és elégedetten távozott.