Viszek egy könyvet

Megígértem Mariska kisasszonynak, hogy elviszem neki azt a könyvet, már múlt héten megígér­tem. Reggel tehát szépen csomagolom végre be fehér papírba a könyvet, még be is spárgázom, cukorspárgával.

Kicsit álmosan érek az utcára. Megint késõn feküdtem le.

- Á, alászolgája, ebbe a szép reggelbe!

- Alá... eee... pardon...

- Na, fogadjunk, hogy nem ismer!

Diadalmasan néz rám. Némely embernek örömet okoz, hogy ostoba képe van, hogy senki se emlékszik rá.

- Kevésbe fogadjunk, mert ön megnyerte.

- Hát Postás... Nem emlékszik?

- De igen, már emlékszem. Nem egy magas, barna ember ön?

- Nem, alacsony vagyok és inkább szõke. Hehehe. Mit visz, mit visz?

- Egy könyvet viszek csak biz én.

- Egy könyvet? Hehehe. Nagyon jó.

És úgy hunyorgat felém, mintha valami pikáns adomát mondtam volna el.

- Igen. Hát... merre megy?

- Haza. Hehehe. Na, milyen könyv? Mutassa csak.

Kiveszi a kezembõl, leveszi róla a papírt és kinyitja.

- Ja, ez...

Belenéz egyik lapba, könnyedén elolvas egy kikezdést. Harsogva felnevet.

- Hühö. Nagyon jó dolog ez! Ja, ezek még tudtak írni.

Türelmesen állok.

- Igen, ezek még tudtak.

Átlapoz egy másik oldalra. Ez is nagyon jó lehet, tetszik neki. Egy kicsit belemerül.

Néhány perc múlva szerényen megszólalok.

- Tudniillik - mondom -, nekem dolgom van - mondom -, a szerkesztõségben - mondom.

- Várjon, most ne zavarjon.

Végigolvassa a fejezetet. Egyik lapnál fület tesz rá. Elõveszi ceruzáját, és széljegyzeteket csinál. Érdekes ember.

- Na, pá - mondja aztán könnyedén.

- Pardon... a könyvemet...

- Ja!... A könyvét... Hehe! De milyen szórakozott vagyok, mit szól!

Harsogva belenevet a képembe. Nem szólok semmit, mert nem tanácsos kinyitni a szájamat.

Szépen visszacsomagolom a könyvemet. Most ebédelni megyek, mondok. Ebéd után bemegyek a kávéházamba. Végigmegyek a karzaton.

- Á, szervusz.

- Szervusz.

- Hová szaladsz?

- Dolgom van, fiacskám.

- Na, mit viszel, mit viszel?

- Semmi, egy izé...

- Mutasd.

Kiveszi a kezembõl. Kicsomagolja.

- Na, hallod, te ilyeneket olvassz?

- Dehogy. Viszem.

- Hová?

- Mariska kisasszonynak.

- Ki az?

- Az unokafivérem... Szervusz, sietek.

- Várj egy percre.

Elkezdi olvasni könyvemet. Ez már alaposabb ember. Az elõszót is elolvassa.

- Örülök, hogy végre alkalmam volt végigolvasni ezt a könyvet - mondja este hat órakor -, már régen ajánlották nekem. Na, nem tartóztatlak tovább. Látom, már arcokat csinálsz.

Levánszorgok a parkettre.

- Hogy vagy errefelé?

- Szervusz, sietek.

- Mit cipelsz ebben a papírban?

- Semmi. Egy kályhaellenzõ.

- Ugyan! Ilyen kicsi?

- Hát csak olyan kicsi kályhához való. Különben nem is kályhaellenzõ, hanem tintatartó.

- Mutasd csak.

- Nem lehet, robban. Törékeny.

- Na, hallod... Nagyon furcsa vagy. Különben edd meg.

Ezzel az emberrel nem veszhetek össze, ettõl függ az a dolog.

- Kérlek, parancsolj.

Tizenegykor este félig holtan esem a pamlagra. Magam mellé teszem a könyvet.

Két kéz lefogja a szemem.

- Kukucs! Ki vagyok?

- Nem tudom. Honnan tudnám, hogy ki az illetõ, mikor éppen annak az érzékszervemnek használatában akadályoz meg, mellyel kilétét megállapíthatnám?

- Kukucs! Hopp! Mi ez ebben a csomagban?

Felhördülök, mint a sebzett oroszlán. Vakon megragadom a könyvet, kettészakajtom, és a fejemen keresztül fejéhez vágom a kérdezõnek.

- Tessék! Ez az!

A szememet eleresztik. Megfordulok.

Mariska kisasszony.