Gõgicse

Szeretnék valahogy megismerkedni velük, mert Pestig még négy órát megy a vonat, és a lapokat kiolvastam. Csinos, barna asszony és kissé kövéres úr és Bübüke, aki hatéves lehet, de még szoknyában járatják. Odafigyelek.

- Bübüke, mit kell mondani a bácsinak?

- Köszönöm tépen.

- Köszönöd tépen? Jaj, te aranyos! Nézd, kérlek, Aranka, hogy csücsöríti azt a kis száját, mikor azt mondja: tépen! Jaj de édes ez a gyerek. Te!!... Te drágaság.

Aztán.

- Bübüte, tit szejet Bübüte, a nénit vad a bácit?

BÜBÜKE: A Majiszta nénit.

MARISKA NÉNI: Jaj, te mindjárt megeszlek! Méj szejeti Bübüte a Majiszta nénit? Ude azéj, mej az ad neki cutojtát.

BÜBÜKE: Igen.

MARISKA NÉNI: Hallod? Azt mondta, igen. Hallottad, hogy mondta?

A BÁCSI: Hát a bácit nem szejeti a Bübüte? Na, megállj! Moszt haratszit a báci.

A bácsi tényleg haragszik. Durcásan elfordul Bübükétõl, és az egyik ujját durcásan a szájába dugja. Haragosan néz Bübükére, és összecsücsöríti a száját. Bübüke nem bánja. Az asszony könyörögve néz rám, mintegy elképedve, hogy hogy lehet egy gyerek ilyen egy édes. Tényleg, milyen egy édes egy ilyen gyerek. Nem is olyan édes. Továbbá.

- Bübüte, most diditézni tell Bübütének. Ajukálni kell.

Bübüte nyafog, nem akar aludni.

- Bübüte, idenézz, néni meg a bácsi is ajutál. Idenézz; látod? Neked is muszáj.

Be akarják csapni a gyereket, hátradõlnek, behunyják a szemüket, és úgy tesznek, mintha alud­nának. Bübüke figyeli õket, nem merik kinyitni a szemüket. Végre megunják, és tényleg elalusznak. Egyedül maradunk Bübükével. Nagyon unom magam, meg fogok ismerkedni a gyerekkel.

- Bübüte - kezdem -, méjt nem ajutál?

Bübüke felém fordul, megvetéssel néz végig.

- Nevem Réz Jeromos - mondja Bübüke hidegen és határozottan. - Az úrnak nem vagyok Bübüke. Ezeknek az vagyok, szegényeknek, mert rokoni viszony köt hozzájuk, és el kell néznem a gyengeségüket. Részint belátásból, mert õk azt hiszik, hogy nagyon kedvesek, amikor így gügyögnek nekem, és nincs szívem hozzá, hogy kiábrándítsam õket, részint pedig számításból, mert néhány évig náluk leszek, most õk gondoskodnak rólam, és mondhatom, így kényelmesebb nekem, mintha magamnak kellene megkeresni a kenyeremet, felnõtt gyanánt. Ezzel szemben én tartozom nekik kedvesnek és bájosnak és gyermetegnek lenni. Õk például azt mondják nekem: „Bübüte”, mire én selypítve felelek nekik, mert ez nekik örömet okoz, úgy látszik, hogy a pénzükért joguk van hozzá, hogy úgy mulassanak, ahogy õk tudnak. Ezek társadalmi félszeg­ségek, uram, és én alkalmazkodom, és kíváncsian kérdezõsködöm, és csodálkozom, mikor mindenféle butaságokat mondanak nekem a vasútról meg a madarakról, és úgy teszek, mintha õk nagyon imponálnának nekem, hogy mindent tudnak, és én semmit se tudok. Alkalmazkodom, de higgye el, nehezemre esik sokszor.

- Uram, igazán sajnálom önt.

- Ne sajnáljon. Ha felnövök, nekem is lesz gyerekem, és gügyögve fogok beszélni vele, és tanítani fogom, és imponálni fogok neki, és az szót fogad nekem. Az emberek, ha idõsebbek lesznek, és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki elõtt játszhatják a felnõttet és mindentudót. De most ne zavarjon, gondolkodom.