Vicces házigazda

Ez a házigazda megadja mindenkinek a tiszteletet, ami megilleti, érti a módját. Nyilván hallotta valakitõl, hogy humorista vagyok, tehát úgy fogadott, ahogy az õ elképzelése szerint egy humo­ristát fogadni kell - arról nem tehet, hogy Pesten - ezt már régebben észrevettem - humorista alatt nem azt az embert értik, aki viccel, hanem inkább azt, akivel lehet, sõt muszáj viccelni.

Így esett azután, hogy már a vacsora elõtti ízelítõnél nagy mulatság kezdõdött, ugyanis akárhogy forgattam a likõröspoharat, mindig lecsöpögött belõle a mellényemre, míg ki nem derült, hogy egy pici, láthatatlan lyuk van a pohár széle alá csiszolt díszítésben.

Utána cigarettával kínáltak, de a cigaretta mindig kicsúszott a kezembõl a doboz vicces szerkezete következtében.

Végre mégis kaptam egy szép egyiptomit, ami rögtön visítani kezdett. A harmadikra rá lehetett gyújtani, csak a közepe felé robbant fel, csillagokat szórva.

A vacsoránál óvatosabb voltam, nem nyúltam olyan ételhez, amivel kínálnak, magam válogattam a tálból, s így örök rejtély maradt, vajon a számomra külön készített libacomb gumiból volt-e vagy dinamitból, s a túrós rétes nem változott volna-e tûzifecskendõvé a kezem közt.

A feketénél mégse vigyáztam eléggé, s így a finom ezüstkanálnak csak a nyele maradt a kezemben, lapátja leolvadt, és bent maradt a kávéban, kimondhatatlan örömére a vendégeknek.

Autogramot is kértek tõlem, s miután a felkínált töltõtollat eldobtam, látván, hogy karmol és nyivákol, egy arra settenkedõ angóramacska után nyúltam, ésszerûen, gondolván, talán azzal lehet írni - de aztán inkább ceruzát fogadtam el, aminek a hegye begörbült, és elhajolt a papíron.

Aztán jött a kolerás ember, a doboló levéldoboz, a körömre ütõ zsebóra, a szembespriccelõ gukker, a kinyithatatlan zsebkés, a becsukhatatlan pénztárca és egyéb kedves figyelem.

Igazán nagyon vicces este volt, csak én voltam kissé neveletlen, mert mikor késõbb újszülött­kori kisgyermeküket mutatták be nekem, s még karjaimba is tették, ijedten eldobtam, gyana­kodva, hogy gombostû áll ki belõle. A méltóságos asszonynak se csókoltam kezet, attól tartva, hogy szájamban marad a keze, õ pedig nevetve elszalad, mint a gyík, amit farkánál fogtak meg.

Legközelebb én is meghívom ezt a kedves házigazdát. Miután foglalkozása szerint egy nagy temetkezési vállalat fõnöke, ízléses koporsó lesz készítve számára levesestálnak, és könnyezve fogom õt elbúcsúztatni az elsõ falat elõtt, amit lenyel. Ha nem tudja lenyelni, két fekete bóbitás gyászvitézt ültetek ház elõtt várakozó autójára, és teljes pompájában szállíttatom haza, megnyugodva a Gondviselés bölcs akaratában, mely úgy rendelte, hogy soha többé ne hívjon meg vacsorára.