Kultúr-katonaság

- Szervusz, kedves Dobrák, nézd csak, jó, hogy találkozunk. Ugye, te voltál katona?

- Feldwebel, kadetaspirant, fähnrich, a huszonketteseknél.

- Hát nézd csak, kérlek, itt kaptam valami írást ma reggel, talán te kiismered magad, mi ez.

(A barátom megnézi.)

- Mikor kaptad ezt?

- Mondom, ma reggel.

- És most hány óra van?

- Hát tizenkettõ.

- Hát tizenkettõ? És ide az van írva, hogy jelentkezz kilenckor. Tudod, hogy mi lesz ebbõl?

- Mi lenne? Majd elmegyek, és megmondom, hogy álmos voltam.

- Nagyon egyszerû, igazad van. Álmos voltál. Hát csak menj el, azok ott várnak rád.

- Ugye?

- Képzelheted. Reggel kilenc óta együtt ül a tisztikar és borozgatnak. Néha megszólal az egyik: „Ejnye, ejnye, ez a Spacsek, akit idehíttunk, még mindig nem jön. Biztosan elcsúszikált a szegényke.”

- Igaz is.

- Mondd csak, kérlek, hová vagy te besorozva?

- A tiroli vadászokhoz.

- Nem tudod véletlenül, milyen dolguk van azoknak?

- Na hallod, tiroli vadászok! Hát, hát, azok vadásznak. Reggel kiküldik õket a hegyekbe, ott aztán vadászgatnak, összelövöldöznek egypár gazellát, délben aztán találkoznak valahol, megsütik, megeszik - aztán hajrá! Megint ki a hegyekbe.

- Úgy veszem észre, kedves Dobrák, te kicsúfolsz engem. Pedig látod, nekem mégiscsak igazam van. A katonaság jelenlegi alakjában, régi szokásaival és intézményeivel nem felel meg a mi differenciált korunk igényeinek. Múltkor végignéztem egy gyakorlatot, és mondhatom, elszomo­rod­tam azon a durvaságon, ahogy a vezényszavakat alkalmazzák.

- Durvaság?

- Na persze! Hiszen jól van, az ember megcsinálja azokat a dolgokat, amiket ott kell - de mi szükség van arra, hogy úgy kiabáljanak, és olyan hetyke hangon beszéljenek egy fõvárosi emberrel, akit gyerekkorától arra neveltek, hogy mindenkivel udvariasan beszéljen, és ne tûrje, hogy vele udvariatlankodjanak.

- Nem egészen értelek.

- Majd mindjárt megmagyarázom. Ugyebár, minden háború célja a béke, amit általa elérünk. Márpedig kik a béke hivatásos õrei? A diplomaták, ugyebár, õk hivatottak arra, hogy meg­védelmezzék a békét. Mármost figyeld meg, hogy beszélnek a diplomaták. A diplomaták, ugyebár, csupa simaság és udvariasság. A következtetés egészen világos: a háborút udvarias­ság­gal és simasággal kell elintézni, és a katonákat is erre kell edzeni és kiképezni. Goromba­ságra nem kell képezni azokat a parasztokat, akiket a katonaság felhasznál, ahhoz értenek maguk is.

- Nagyon érdekes. És hogy képzeled ezt?

- Nagyon egyszerûen. A vezényszavakat reformálni kell, ez az elsõ. „Vigyázz!”, „Jobbra át!”, „Térdre!”, „Feküdj!” - micsoda hang ez kérlek? Hogy lehet így beszélni az emberrel? És hogy jön ahhoz a katonai nevelés, hogy engem tegezzen!

- Csupa fül vagyok. Hát hogy kellene legyen ez a dolog?

- Hát udvariasan. Úri hangon. Mi az, hogy a földre? Ezt a jövõ káplárja úgy fogja mondani: „Nagyon kérem az urakat, ha nem esik nehezükre, méltóztassanak lehetõleg sebesen elterülni fejjel elõre a földön, kérem alássan!” Vagy: „Mily szemet üdítõ látványt képezne, ha minden második katona egyet elõrelépne, a visszamaradó sor pedig elhatározná magát, hogy bele­térdel, fejjel lefelé, az elõttünk elterülõ pocsolyába!”

- Bravó! Bravó! Hurrá! Nagyszerû! És képzeld csak, milyen hatása volna ennek a vezényleti nyelvnek egy háborúban: „Nagyon kérjük a nagyra becsült ellenséget, gondolja meg, hogy Schopenhauer szerint a nemlét többet ér a létnél, és vonja le a konzekvenciákat.”

- Na, látod! Mire az ellenség így felel: „Ó, csak ön után!”

- Barátom, meg vagyok gyõzve. Hát csak szaladj most már a jelentkezõhivatalba, ahol nyilván meg fogják kérdezni, nem hatna-e jól elfinomult kedélyedre huszonegy napi magány. Szervusz.