Hõsök

Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, hajnali fél öt órakor fölfelé pislogott és észrevette, hogy pirkad - az ég peremén rozsdavörösen derengett a vilá­gos­ság. Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, négy centiméterrel kijjebb dugta fejét a megfigyelõ dekungból, ahol mint inspekciós töltötte az éjszakáit; visszafelé nézett, az árokban nem messze tõle hortyogtak még a katonák. Szemben, néhány száz méternyire, változat­lanul húzódott az ismert, ellenséges sánc.

- Még jó fél óra eltelik addig, míg azok rákezdik - mondta magában Fuksz -, és én biz’ isten elalszom. Legokosabb, ha elõszedem a könyvet, már elég világos van, azt a fél órát átolvassuk.

És Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, kiráncigálta bródzakk­jából a könyvet, megnyálazta az ujját, és felütötte ott, ahol tegnap este abbahagyta: a thermopylei ütközet leírása következett, eredeti görög nyelven, úgy, ahogy a klasszikus történetíró, már én nem tudom, hogy melyik, pergamenre vetette.

Eleinte dörzsölgette a szemét, pár perc múlva azonban belemelegedett, és a könyvhöz szokott emberek láttató képzelete odavarázsolta elé az egész jelenetet, a szorost, amin keresztülözönlik Xerxes hada, és Leonidászt. Fél óra múlva úgy érezte, mintha az egyetemi könyvtár csendes boltívei alatt ülne a kényelmes bõrszéken, elõtte az asztal, tele könyvekkel, és õ megint elábrándozva mondaná magában: igen, ezek nagy idõk voltak, az emberi test, az emberi bátorság, az egyén nagyszerû kultuszának fénykora - igen, a hõsök.

Merengve eresztette ki kezébõl a könyvet, és tétován nézett maga elé. Ekkor egy kicsit összerezzent: a pirkadó hajnal most már sárga hátterébõl éles körvonalakban vált el egy magas, különös férfi alakja, ott ült pár lépésnyire a lövészárok szélén, és kifelé nézett. Nehéz páncél lógott a nyakáról, és a fején kacskaringós, kürtõs sisak.

Fuksz nem lett volna görög-magyar szakos bölcsész, ha rögtön meg nem ismerte volna Leonidászt. Rögtön megismerte, és rögtön tudta azt a szép görög mondatot, amivel ilyen magas rangú katonát és félisteni hõst az ókorban megszólítani illett; már kezdte volna mondani, de különös, a mondat egészen másképp fordult, mint ahogy befejezni akarta.

- Zeusz fia, perzsaölõ Leonidász - kezdte el Fuksz görögül, olyan hangon, mintha a kollokviumon felelne - üdv neked! Mely istenség vezérelte lépteidet e tájra, és nem tudod-e... (itt vette csak észre Fuksz a sisakot), és nem tudod-e, hogy a sisakot nem szabad kismirglizni, ha Feldbe van az ember, mert az jó Zielt mutat?

A hõs lassan fordította fejét Fuksz felé.

- Üdv, ifjú harcos! - mondta ércesen, görögül. - Látom, megismertél engem, éles a szemed, mint Odüsszeuszé. S Hellászom nyelvén szólítasz, ami jólesik nekem, de mégis azt hiszem, nem vagy görög: mert mit jelentsen a smirglizni szó, ha ugyan jól értettem, hogy sisakomról szólasz?

- Az azt jelenti - magyarázta Fuksz görögül -, hogy nem szabad a sisaknak fényesnek lenni, mert az ellenség rögtön észreveszi. Vegye le gyorsan a fejérõl, vagy bújjon be a dekungba, ide mellém.

- Hát itt csata van, ifjú? - kérdezte a görög félisten fellángoló szemmel, görögül.

- Hát persze - magyarázta Fuksz görögül -, nem látja, hogy svarmléniába fekszünk?

- És így... így harcoltok? Hol az ellenség?

- Az meg ott fekszik. A másik árokban.

- Hát így elbújtok egymás elõl? - kiáltott a görög hõs, és nemes tûzben égõ szemekkel emelkedett fel.

- Tyû, az istenit... akarom mondani, a félistenit kegyednek - ijedezett Fuksz -, hát ne dugja ki magát, hisz rögtön észrevesznek bennünket. Bújjon be gyorsan: decken!

- Hallgass, gyáva Efialtesz - dörögte a görög hõs. - Leonidásznak mered mondani, hogy bújjon el az ellenség elõtt? Ti csak remegjetek, nyúlszívûek, az árok fenekén, Leonidász majd meg­mutatja nektek, hogy kell elbánni a perzsa gazokkal.

Fuksz egy kicsit elszégyellte magát, hogy így rendre utasították, és egy szép görög mondaton törte a fejét, amivel kiengesztelje a haragvót, amikor sivítva fúrta fejét az égbe valami, és fejük felett szétpukkant az elsõ srapnel, és fehér felhõ villogott.

- Na, tessék - mondta Fuksz. - Észrevettek. Most kezdõdik a munka, nem lesz idõ reggelizni se.

És Fuksz nagyot ásítva nyúlt a puskája után. A szomszédos fedezékekben is mozgolódni kezdtek a fiúk. Fuksz oldalt fordult, hogy tölténytáskájához férjen, és csodálkozva vette észre, hogy Leonidász ott guggol mellette a földön. A félisten eszelõsen nézett Fukszra, és alig tudott elhebegni néhány szót.

- Mi... mi volt ez? - kérdezte.

- Ez egy srapnel volt - magyarázta Fuksz, és megint nagyot ásított. - Öt órakor szokták kezdeni, rendesen hat srapnellel. Még öt jön mindjárt.

- De... engem... megütött valaki... és nem látom, hogy ki... - vacogott a görög hõs, egész testében remegve.

- Ja - mondta Fuksz -, hiszen maga kapott egy golyót a könyökébe. Várjon, majd bekötöm, semmi az egész.

- De nem láttam senkit - nyöszörgött Leonidász.

- Persze, hogy nem látott - mondta Fuksz -, mert azok is fedezékben vannak. Na, emelje fel egy kicsit a vállát, hogy a könyökét beköthessem.

- Nem, csak hagyja - nyöszörgött a görög hõs.

- Miért hagyjam? Csak emelje.

- Dehogy emelem - kiáltott dühösen Leonidász -, nem látja, hogy akkor kikerül a fejem a fedezékbõl? És gyorsan visszakapta a könyökét.