Viccelnek velem

Írói pályámat nagy koncepciókkal kezdtem: Homérosz álnév alatt megírtam „Odüsszeia” címû eposzomat, melyet az Akadémia dicséretre ajánlott. Ezután prózában írt eposzt terveztem: az eposz hõsét Jézus Krisztusnak neveztem el, és a róla írott könyvet Új Testamentomnak. A könyvnek igen nagy sikere volt, de nekem abszolúte semmi: az a furcsa dolog történt meg, hogy az eposzt valamelyik magyarázóm, egy történetíró, egyszerûen ellopta, és felhasználta Világ­történelem címû mûvében egy helyen, ahol nem volt írnivalója - hõsömet pedig, akit, úgy látszik, túl jól jellemeztem, készpénznek vette a közönség, s máig is azt hiszik róla, hogy valósággal létezett; rólam a kutya se beszélt.

Más mûfajokkal próbálkoztam, hogy megéljek. Dante álnév alatt megírtam az Isteni szín­játékot, amit Messiás címen lefordítottak németre, ahonnan lefordítottak magyarra: „A tyúkom vett egy új ruhát!” címen, és a szerzõ neve nélkül énekelte az orfeumban Bellák Nusi kisasszony.

Késõbb Shakespeare álnév alatt írtam néhány drámát, Schopenhauer és Kant álnevek alatt filozófiai értekezéseket is firkáltam, és Goethe álnév alatt néhány drámai költeményt. Kaptam egy levelet egy bogárgyûjtõtõl, aki igen udvariasan megkért, küldjem be neki a birtokomban levõ „Életbölcsesség” nevû ízeltlábút, mivel valaki figyelmeztette rá, hogy én is foglalkozom ilyesmivel, cserébe szívesen rendelkezésemre bocsát egy szép afrikai bársonycincért, amibõl nálunk, Európában csak két példány van.

Ezek után felmentem a szerkesztõségbe, és ott hagytam egy cikket „Az akarat sokfélesége” címen. A szedõ álmos volt, és a cikk ilyen címen jelent meg: „Vakaródzik a feleségem”, azonkívül belül is volt néhány sajtóhiba.

A cikk nagy feltûnést keltett, az emberek nevettek, és hamarosan kiderült, hogy egy egészen újszerû és hallatlanul mulatságos új humorista tûnt fel, aki mindent egészen furcsán és másképpen mond: tótágast állítja a dolgokat, és mindent megfordít és eltorzít.

Az utcán kezdtek mutogatni az emberek, meglökték egymást: Ni, mondták, ez a Kovácsik - megfordultak, és vigyorogva néztek utánam.

Sikerem határozottan tüneményes volt. Késõbb már nemcsak vigyorogtak, hanem hangosan nevettek az emberek, mikor megláttak. Ni, mondták hahotázva egymásnak, itt megy a Kovácsik, jaj de jó marhaságot írt az, barátom, a hasamat fogtam, hogy gondolhat ki valaki ilyen egy hülyeséget, hahaha, hát nagyszerû fiú ez a Kovácsik, az már igaz.

Ni, itt megy a Kovácsik, mondta egy másik, hahaha... alászolgája, Kovácsik bácsi. - Melyik az - kérdezte a barátja -, hát nem látod, ez itten, mondta erre, ez ni - és bedugta az ujját a szájamba -, ez a Kovácsik fiú, na ez egy kedves marha, de jól mulattam azon a hülyeségen.

Ha bementem egy boltba cipõt venni, a kereskedõsegéd egy kalapot hozott, és mikor ijedten és zavartan kérdeztem, hogy mi ez, hahotázva mondta, hogy egy Kovácsik biztosan kalapot gondolt, ha cipõt kér, hiszen hallotta rólam, hogy a kezemen szoktam járni merõ viccbõl. Végre mégis elhozta a cipõt, amibe mikor bedugtam a lábam, nagyot nyivákolt, mivel macska volt benne, mire a kereskedõsegéd diadallal tapsolt, hogy ugye, milyen jó vicc, ugye, õ tudja, hogy kell beszélgetni egy híres humoristával.

A fiatal szerzõk is érdeklõdni kezdtek irántam. Kedves Kovácsik tata, írták nekem, írtam egy jó marhaságot, olyan Kovácsik-féle õrült hülyeséget, hát kinek küldjem el, mondok, mint a Kovácsik tatának, mondja, igaz az, hogy maga a szemölcsére gombolja az ingét? Na, szervusz, öreg!

Akárhol történt valami lehetetlen eset, mindjárt elküldték és megírták nekem. Maga felhasz­nálhatja, írták. Az utcán azt mondták a családapák: Várj csak, Malvin, ott megy a Kovácsik, odaszaladok, elmondom neki, mit mondott ma reggel a Jenõke, mikor ráültettük a bilire, majd kiírja az újságba.

Aztán mondja csak - mondták kövér és izmos emberek hahotázva -, hogy jut magának eszébe az a sok bolondság - és mellbe ütöttek dévajul -, az a sok õrültség - és dévajul vállon bokszoltak -, jaj, de nagy huncut maga - és hahotázva fültövön csaptak -, honnan szedi maga az ilyesmit - újabb gyomorboksz-, én nem tudnék ilyen baromságot kitalálni, ha megfeszülnék se.

Végre elmentem a harctérre, ahol hahotázva fogadott az egész lövészárok. Belefeküdtem a dekungomba, mire mindenki odajött, és nevetve lökdöstek, hogy mondjak valami jó viccet.

De nincs semmi a fejembe, szabadkoztam. De igen, csak gondolkodjam, mondták, és én gondol­kodtam, s néhány perc múlva felkiáltottam: Jaj, golyó van a fejemben - mire hangosan kacagott mindenki, kacagva eltemettek a meszesgödörbe.