Testi szépség

Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági Mennyország­kiegészítõ Parancsnokság Irodájában. Ott beosztottak valahová, ahol többedmagammal vártam, hogy átdeportáljanak a Marsba vagy akármerre, a IV-ik, bõvített dimenzióba. Nagyon untam magam. Ötödnap találkoztam Dezsõ barátommal, akit szintén ide osztottak.

- Hogy vagy - kérdeztem -, soká maradsz itt?

- Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul. Sürgõs dolgom nincsen, az ember mindenre ráér - telik az örökkévalóságból. Téged is örökkévalóságfogytiglan hívtak be?

- Engem is. Mindig ilyen unalmas itt?

- Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelõtt például eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behívatásom elõtt megígértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal, éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, úgysincs most semmi dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit.

- Ugyan. Na és mit szólt?

- Tizenkettõ elõtt valamivel érkeztem, még aludt õnagysága. Gondoltam, hadd aludjék, szegény, keresztülmentem a falon, aztán beültem a tükörbe, és néztem. Sok tekintetben elõnyösebb azért ez az állapot, hogy az embernek nincs teste. Az enyém kicsit kövér volt, és gyakran izzadtam. Az itt nincs.

- Hát persze, az igaz.

- Hát, kérlek, elég kíváncsi voltam a találkozásra. Én tudniillik valami hosszú és patetikus levelet írtam neki, amiben ezt a randevút megígértem. Azt írtam neki, hogy a másvilágon találkozunk.

Dezsõ elgondolkodott.

- Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Úgy látszik, valami mondani­valóm volt neki, de bizony isten, elfelejtettem. Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit is akartam neki mondani. Pedig milyen sürgõs volt akkor, direkt agyonlõttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott vagyok, és nem jut az eszembe.

Megint elgondolkodott.

- Szép nõ? - kérdeztem végre. Dezsõ vállat vont.

- Tudja isten. Azelõtt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak, míg aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy milyen furcsa dolog egy emberi test?

- Furcsa?

- Na igen. Mondhatnám, komikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan... olyan régi divatú dolog... Mint az uraságoktól levetett ruha... A lélek leveti a testet, és ezek tovább hordják...

- Van a dologban valami. De a részletek...

- Hát, kérlek, azokat is megnéztem. Azelõtt például õrülten szerelmes voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy elnyomo­rodott kéz. Azelõtt kéz is volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak, és a tenyérbõl lett egy vaskos, formátlan húsdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem vettem észre.

- És a szája?

- Az meg két vörös húsgörcs. A bélrendszer felsõ nyílása, a sok evéstõl kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az orr... na, kérlek szépen... milyen formátlan valami! Két lyuk van rajta. Hanem a legkomikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott az eszembe! Két lemaradt, siralmas húscafatocska, ami összezsugorodott és gyûrõdött, mint a töpörtyû. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két oldalán, és ez nekem tetszett! És meg akartam csókolni! Brr!...

- Furcsa, furcsa. Mondasz valamit.

- Hát, kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen miért is akartam én vele találkozni. Aztán, szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az eszembe, hát fogtam magam, és szép csendesen ellógtam, mielõtt felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom, miért.

- Azóta se jutott eszedbe?

Gondolkodott.

- Mit csináljak. Nem. De nem is erõltetem meg magam, van idõ. Arra való az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád?

- Volna, de mivel szívjuk el, nincs szájunk.

- Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok.