Tanú vagyok

A törvényszéktõl keresik - mondta a háziasszony.

Szent isten. Villámgyorsan átgondolom életemet, „mint aki sínek közé esett”, ahogy Koszto­lányi Dezsõ barátom jegyzi meg egy helyen, nagyon helyesen. Talán arról az izérõl van szó, arról a dinnyérõl?... De nem, hiszen akkor még kiskorú voltam, különben pedig két pofont is kaptam. Vagy csak nem ez az izé, ez a Rogyák, akivel összevesztem, mert nem írta meg ezt a levelet, és összerágta a tollszáramat... Na ja, ez azonban egyszerû rágalmazás. Ejnye, ejnye, micsináltam, micsináltam... tudom már: múltkor arról a „Vérharmat” címû drámáról azt írtam, hogy az egy nagyon jó darab, mire a barátom, a rendõrtiszt, elment és megnézte, és amikor találkoztam vele, azt mondta: „Na, hallja, mit írt maga arról a Vérharmatról, hisz az egy frász.” Csak nem „hatóság félrevezetése” címen idéznek most e miatt a dolog miatt?

Nem. A járásbíróság tanúnak idéz valami Szipa-féle becsületsértési ügyben. Reggel öt órakor jelenjek meg, különbeni elõvezettetés terhe mellett. Na, hála istennek, nincs nagy baj. De ki lehet ez a Szipa?

Ekkor és ekkor kell mennem. Mindenesetre azért jó lesz kicsit gyakorolni az esetet, még sohase voltam tanú. Homályosan emlékszem, hogy ott meg szokták hitettetni az embert. Hol olvastam is valami effélét, hogy az embernek elõ kell állani, két ujját feltartani, esküdni az égre, hogy az a darab föld, amelyen most áll, nem tarcsai birtok, ladányi határ az? Honnan tudjam én, a kiskésit neki. Pardon, hisz ez más, ez Arany János versében van, és csak hamis tanúzásnál alkalmazzák.

Most négy napig a törvénytárakat tanulmányozom. De nem sokra megyek velük. Csupa kötelességrõl van szó, egy jog sincs. Végre elérkezett a tanúságtétel napja. Már három órakor talpon voltam; harminckét bizonyítványt vettem magam mellé, és kocsiban hajtattam el a járásbíróságra.

Öttõl kilencig vártam, akkor jött egy ügyvéd, aki megkérdezte, én vagyok-e a tanú. Igenlõ válaszomra megmagyarázta, mirõl van szó. Szipa vendéglõs bepörölte Kozarek magánzót, amiért becsületsértõ kifejezést használt azzal a marhahússal kapcsolatban, amit 1899. március 27-én szolgált fel neki, azt mondta, ez a marhahús olyan büdös, mint egy camembert sajt. A panaszos emlékezett rá, hogy én is ott voltam akkor, mikor alperes az inkriminált kifejezéseket használta, és tanú vagyok rá, hogy a marhahús nem volt kellemetlen illatú. A por azért húzódott olyan sokáig, mert a bíróság nem tudott megállapodni, hogy mint szemtanút vagy mint fültanút hallgasson ki, végre, múlt hónapban, az „orrtanú” minõsítést fogadták el, mire orrszakértõt küldtek ki, aki bizonyítja, hogy 1899. március 27-én volt-e vagy lehetett-e náthám, ami megakadályozott szaglószerveimnek a törvényes formák közt való használatában.

Míg az ügyvéd ezt elõadta, lett tizenegy óra. Ekkor bementünk a terembe, ahol a bíró azzal fogadott, hogy elkéstem, miután pedig tanúskodni polgári kötelesség, ötven korona pénz­bírságra ítél.

Ezután a vádlott kihallgatása következett. Vádlott elõadta, hogy a marhahús tényleg büdös volt, õ el is hozta corpus delictinek, azóta tartogatja. A bíró bólogatva végighallgatta a vád­lottat, aztán kétszáz koronára és négy napi elzárásra ítélt el, mert nem tettem le az esküt szabá­lyosan. Ezután kihallgatták a panaszost, aki kijelentette, hogy visszavonja a panaszt, miután Szipa András azóta belépett társul az üzletbe, és nagyon jóba vannak. Ezzel szemben Szipa kijelentette, hogy akkor õ is visszavonja a marhahúst; végül mindketten kijelentették, hogy engem nem ismernek. A bölcs bíró bólogatva hallgatta végig a beszédet, felmentette a vádlottat és a panaszost, engem pedig négy hónapi fogházra ítélt, mivel hamisan akartam tanúskodni, hiszen semmi közöm az ügyhöz.

Fellebbeztem, de mivel fellebbezésem nem volt szabályszerûen kiállítva, megbüntettek kötél általi halálra átváltoztatható háromévi kétezer koronára. Inkább a kötél általi halált választottam - bár ne tettem volna! Szent Péter már a kapunál várt az idézõlevéllel, hogy azonnal jelentkezzem a Másvilági Járásbíróságnál, mint - vértanú.

Most itt várok a kapu elõtt, míg elintézik a kérvényemet, melyben a pokolba való áthelye­zésemet kérem inkább.