Kivégzésem

- Nagyságos úr! Nagyságos úr!

Átfordulok a másik oldalamra.

- Nagyságos úr! Hét óra! Tessék már gyorsan felkelni.

- Ugyan, hagyjon, mit akar... Minek?

- Nyolckor van a kivégzés, megint el tetszik késni.

Nyolckor kivégzés? Persze, errõl megfeledkeztem. Brr, ilyen korán felkelni, a szoba még hideg... és tulajdonképpen minek is? No igen, a kivégzésem... Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.

Mit vegyek fel? Szmokingot délelõtt? Á, jó lesz egyszerû fekete...

- Halló! Halló!

- Tessék...

- Szerkesztõ úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet váratni az urakat.

- Jó, jövök már.

Na, csakhogy az utcán volnék. Hû, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs idõm. Hogy akarják, hogy az ember felkeljen hétkor, csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?! Tönkreteszik a napomat, az életemrõl nem is szólván.

Villamosra üljek? Merre is van az a vesztõhely? Ni, a Milán.

- Szervusz!

- Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztõhely?

- Dehogynem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?

- Kivégzésem van.

- Ja, igaz, persze... olvastam a reggeli lapokban... Ejnye, ejnye, igazán... Fogadd részvétemet.

- Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?

- Elég disznóság történik mostanában, hadd el... Két szobámat rekvirálták el, éppen most, mikor meg akarok nõsülni... Egészen odavagyok. Tudod, milyen szerencsétlen, érzékeny termé­szetem van, az ilyesmi napokra elveszi a kedvem...

- Ugyan, ugyan, Milánkám... majd jobbra fordul...

- Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvû ember vagy, azonkívül, ne vedd rossz néven, õszintén megmondom, önzõ ember is vagy, hamar túlteszed magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt percig foglalkozni a bajommal.

- Ne haragudj, édes Milánkám...

- Nem, nem... szervusz.

- Szervusz.

Biztos elkések. Nem jön villamos. Na, végre.

- Oda-vissza tetszik jegy?

- Csak oda.

Megint valaki.

- Csakhogy utolértelek... Fiacskám, mit írjunk a félhivatalosba?

- Mirõl?

- Hát izé... errõl a mai... izédrõl...

- Ja, a kivégzésemrõl? Bánom én, amit akartok.

- Jó, már megint könnyelmû vagy... Nincs egy kis lámpalázad?

- Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.

- Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanõvérem szeretne megnézni... tudod, nagy tisztelõd...

Na, itt vagyunk. Úgy látszik, ez az... Elég sokan vannak, ahhoz képest... Még nem felejtettek el az emberek... Igaz, hogy ma mindenre van közönség.

- Szervusz, Ince. Sokan vannak?

- Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.

- Jó, megyek már.

Brr! De csúnya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.

- Kedves mester... egy autogramot...

- Tessék.

No, a formaságokon túl lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem, báró úr, nem? Szervusz, Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot a Szemlének? Ugyan, hagyd el, nem megígértem, hogy a jövõ hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.

- Kezét csókolom, tisztelendõ úr.

- Gyónjon meg, édes fiam.

Letérdelek, esküre emelem a kezem.

- Gyónok. Nem tehettem másképpen. Amit elkövettem, nem tehetem jóvá. Nem és nem, itt a vérpad elõtt sem vagyok hajlandó megbánni, és nem vagyok hajlandó visszavonni - itt a vérpad elõtt még egyszer, ünnepélyesen kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van, és nem fogyaszthat­ják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt állok, mást nem mondhatok - és most gyerünk. Vigyázz - kész - tûz!

Na, ez a hét jól kezdõdik.