A rendezõ

Elõször valami színházalapítással kapcsolatban találkoztam vele: a kulisszák közül rohant elõ, izgatottan, sebesen kezet fogott velem.

- Ó... bocsánatot kérek... de csak egy percre van idõm... igazán nagyon sajnálom...

- De kérem, kérem - nyugtattam meg -, hiszen nincs is önnel dolgom. Nyilván összetévesztett valakivel.

- Ja, nem engem keresett? Pardon. Tetszik tudni, az embernek ezerfelé áll a feje... Tessék elhinni, nem bírom... A felelõsség... higgye el, nem nekem való. De hát nem lehet megbízni senkiben.

Valami kellékes szaladt el mellettünk, utána kiáltott.

- Engem keres?

Az visszafordult.

- Mi tetszik - mondta bambán. - A Ligeti úrnak viszem a kesztyût.

- A Ligeti úrnak? Az bent van az irodában. Várjon, majd kiküldõm. Majd beszélek vele.

Megint hozzám fordult.

- Látja, kérem, nem lehet... Nincs idõm, nem lehet... Hát majd máskor, ha megengedi... Au revoir, kérem, ne vegye zokon.

És elfutott, mint a fergeteg.

Késõbb megkérdeztem valakitõl, hogy ki volt az az úr. Nem nagyon ismerték. Aztán kiderült, hogy az irodában alkalmazták valamikor, jegyeket stemplizni.

Másodszor õ keresett fel. A kávéházban ültem, nagyobb társaságban. Odajött, igen komolyan, mondhatnám gyanakodva köszöntötte barátaimat, és odasúgta nekem:

- Kérem csak... van egy percnyi ideje... Igen fontos ügyben... sürgõsen...

Felálltam, és félreültem vele.

- Parancsoljon velem.

Körülnézett, közelebb hajolt.

- Arról van szó - de kérem, egyelõre egy szót se, senkinek!

- Kérem, hogyne.

- Megbízom önben... Tehát... arról van szó, hogy itt Pesten egy igen nagy vállalat indul meg... egyelõre még nem beszélhetek róla... színház... és a felelõsség engem terhel... Meg kell tudnom, számíthatunk-e az ön erkölcsi beleegyezésére, az ön morális obligójára, hogy úgy mondjam, az ön szellemi szolidaritására.

- Na igen - mondtam. - Mirõl van szó?

- Arról még nem beszélhetek. Szóval - számíthatunk?

- De drágám...

- Igen vagy nem! - kiáltotta lelkesen. - Ez a kérdés! Diszkréció! A felelõsség az enyém - én rendezek mindent!... Higgye el, nem bízhatok meg senkiben, magamnak kell vállalni. Isten vele. És ne szóljon senkinek.

Megígértem, hogy nem szólok senkinek.

Két hónap múlva találkoztunk utoljára. A körút sarkán állt, az Oktogonon, a járda szélén, és komolyan, összehúzott szemmel nézte az úttest forgalmát. Egész tömeg állt már körülötte, mert hangosan beszélt.

- Mit csinál itt? - kérdeztem.

- Bocsásson meg - mondta sebesen és félvállról, a nagyon elfoglalt emberek nyers udvariasságával -, látja, hogy egy pillanatnyi idõm sincs. Ez a rendezés tönkretesz. Ezerfelé kell nézni az embernek, hogy minden rendben menjen. Ott... az az automobil... igen... helyes, az mehet...

A pálcájával integetett a levegõbe, mint a karmesterek.

- Az a két kocsi most befordul... Helyes... Szemben egy villamosnak kell állni... Ejnye, mi ez? Itt most katonáknak kellene jönni... Ahá, már itt vannak. Ott jönnek szemben. Hé, katonák... jól van, mehetnek! Hé, rendõr... helyes! Magának a rendezés szerint itt kell állani, a lámpa alatt... jól van... most már kezd valahogy menni... Most még szembe, a ház negyedik emeletére, egy fehér fõkötõs cselédet kérek, aki kinéz az ablakon... jól van, helyes, megvan már... Ketten szembejönnek... egy hölgy meg az inas... Az egész fölé felhõk... délutáni világítás - így... jól van... balra, a házak fölött, a nap... hét méternyire... lemehet! A nap lemehet!!... Helyes.

Felém fordult, fújt, a homlokát törülte.

- Fû! Uram!... ezt nem lehet kitartani... nem bízhatom másra; másképp minden ferdén megy.

Két mentõsapkás ember közeledett.

- Mentõsapka?! - kiáltott. - Helyes. Ezeket ide kellett állítani.

Odalépett az egyikhez, és rendelkezõ hangon szólt rá:

- Úgy. Maguk most velem jönnek a Lipótmezõre. Készüljenek. Nincs idõnk. Mehetünk.

És könnyedén, bocsánatot kérve, elköszönt tõlem.