Nem ismert meg a saját anyám

- Borzasztó - mondta barátom, a finom és dekadens költõ, míg bal keze halványsárga selyemrózsa gyanánt lógott le a kerevet szélérõl -, borzasztó, a saját anyám nem ismert meg.

Mindketten hallgattunk. És ebben valami mámoros és degenerált volt, mintegy omlatag és panaszos hang, e hallgatás és minden.

- Borzasztó - mondtam én is, míg körmeim halkan s elferdülve nõttek a homályban, és mellényem ránca mosolyra torzult. Harsány illatok tumultuózuson, mintegy negédesen és inkább hervadva tolongtak, ó, isten, és kesernyés kávézacc.

Ekkor kéjesen s merészen, szent isten, még egyszer kinyúltam vízszintesen, régi herold én, mindegy, s még egyszer. Borzasztó.

- Igen - felelte Félix enyhén, holmi vérengzõ apácák kötényét gyötörve és marcangolva a katonatiszti képzelgésben, de rugannyal. - Igen. Talán furcsa, de mindegy. Hõsi lelkem, mit tudom én, és talán nem is igaz. De nagyszerûen kilógtam az életbõl, igen, ez egy tény, tudod, micsoda remek egy cipõmadzag, egy lendület a halál felé, és minden. Képzeld el, egyszerû vidéki város, és atyám is, és egész gyermekkorom, némely népiskolában, de csak a harmadik osztályig, és onnan kezdve fel, fel, a legmagasabb lelki pálya, ragyogóan ívelve egészen holmi merész és hetyke paralízisig, érted, érted?

- Még igen - rebegtem -, még van értelme. Kezdd el már, térjünk a tárgyra, ennek még van értelme.

- Nos, mit mondjak? Hiszen tudod. Költészet és holmi csacska szerelmek, és Budapest forró katlan, ó jaj, és selyemkarikák, és ama vaskarika...

- Fából - vetem közbe enyhén, de csak egy langy mozdulata volt.

- Nos tehát, hogy elkallódtam e szertelen és vaskos táncban, fõváros, holmi sikerek, te tudod - és rám nézett. - A mélységben holmi enyhe s mintegy égszínkék gyötrõdések, szóval...

- Szóval?...

- Szóval megzenésítve, úgymond, szóval pompás volt, és tizennyolc év. Teremtõm, tizennyolc évig nem voltam otthon... és látod, milyen szép volt és kívánatos, de jaj, megváltoztam, rettenetesen megváltoztam.

S még beszélt, de már kinyújtá arca felé, Félix, nemes és béna ujjait, és sírt Félix, mint régi naplementék, crépuscule d ‘automne.

Már vigasztaltam volna, némely satnya és polgári szavak öklendeztek a mélybõl, bitang szavak, az önnön keserûségük levében fetrengve, ám újra megszólalt. És most tompán és kétségbe­esetten beszélt:

- A saját anyám nem ismert meg, most, hogy ellátogattam haza.

Hallgattam; mit is mondhattam volna e züllött és kérkedõ bánat fölött.

- A saját anyám - jajongta -, mit ér akkor költészet, minden... mit ér szent õrületem s a tekintélyes és gõgös paralízis, mit összeszedtem magamnak... ha a saját anyám nem ismer meg többé... Képzeld, lementem, tizennyolc év múlva, szegény, megtört vándor, vasúton és pompás éttermek közt... vidéki város, utcák és minden. És az utcán találkoztam vele...

- Vele... - kondultam meg enyhén, holmi falióra gyanánt, mit szélvész tapos, és ki.

- Vele... Az országúton pillantottam meg. Anyám, mondtam neki, hát nem ismersz meg? Félix, Félix - s már dadogtam -, hát nem ismered meg fiad, anyám... és nem ismert meg a saját anyám.

- És?

- És visszafordultam rögtön... és a vonatra ültem, száguldó vasút, szent isten... és hazajöttem... és minden. A saját anyám!... A saját anyám!... - és Félix sírt.

Hosszan, sokáig hallgattunk, ó, és némán figyeltem, mint marja bánatát.

Végre, végre halkan szólaltam meg:

- Te... - mondtam neki - hm. Te... hm... mondd csak... biztosan az anyád volt az?...

Ekkor megdöbbenve s szédülten nézett rám, s ajka hebegve nyelte el jajongását. Sokáig, nyitott szájjal nézett.

- Ejnye - nyögte végre szelíden s békélten -, mondasz valamit.

Majd eszmélve:

- Te... csakugyan... nem vagyok biztos benne... No, nézd csak. Végre homlokára ütött.

- Persze - harsogta vidáman s vigasztaltan -, most jut eszembe, az anyám alacsony és szõke nõ, ez meg magas, fekete volt, akivel találkoztam... majdnem biztos, hogy nem ez volt az anyám.

És ezen az estén inkább vidámak voltunk.