Mahlzeit és Zaturek

Budapesten idõközben kedves lengyel írókollégámmal ismerkedtem össze - õ mesélte az alábbi történetet.

Honfitársa, bizonyos Zaturek nevû, tavaly Berlinben járt. Mint szerény utazó, elõször is kikeresett egy lengyel penziót, hogy esténként otthon érezhesse magát. Nappal egyedül járta a várost, múzeumokat s az egész idegenséget, aminek varázsát nemcsak hogy nem csökkentette, inkább fokozta számára, hogy egy szót se tudván németül, a Robinson és Péntek primitív közlekedésére volt utalva.

Ebédelésre kedves, szerény kis kocsmát választott magának. A kétüléses asztal túlsó oldalán barátságos arcú német bácsi ült.

Csendben ebédeltek. A német egy perccel elõbb fejezte be, felállt, könnyedén meghajtotta a fejét, és azt mondta:

- Mahlzeit.

Lengyelünk is felemelkedett, gondolván, ha valaki ilyen udvarias, és bemutatkozik nyilvános étteremben, neki se szabad mogorvának lenni.

- Zaturek - mutatkozott be õ is.

Másnap ugyanannál az asztalnál, megint ott találta a németet. Szépen megebédeltek, a német egy perccel elõbb megint felállt, megbiccentette a fejét, és azt mondta:

- Mahlzeit.

Zaturek kicsit csodálkozott, mi ez, gondolta, ez a német elfelejtette, hogy tegnap már bemutat­koztak, vagy itt ez a szokás, hogy minden alkalommal újra be kell mutatkozni? Mindenesetre alkalmazkodott, õ is felállt megint, és bemondta, hogy:

- Zaturek.

Mikor harmadszor is így folyt le a jelenet, este, a penzióban szóvá tette honfitársai közt ezt a furcsa német szokást megkérdezvén, vajon Mahlzeit urat rendes német típusnak tartják-e, vagy afféle különcnek.

Persze jót nevettek rajta, és felvilágosították, hogy „Mahlzeit” az nem egy név, hanem udvarias­sági szólam, annyi mint jó napot vagy volt szerencsém; a német úr egyszerûen egészségére kívánta az ebédet.

Lengyelünk nagyon elszégyellte magát mûveletlenségéért elvörösödött a gondolatra, vajon mit tart róla a kétségtelenül európai kultúrájú német.

Délben már jókor betért a vendéglõbe. A német már ott ült. Lengyelünk izgatottan és gyorsan ebédelt, szándékosan versenyezve a némettel - sikerült is két perccel elõbb fejeznie be. Ekkor fölállt, meghajtotta a fejét, és diadalmasan és fölényesen és elõkelõen bemondta:

- Mahlzeit.

A német kissé elpirult. Nyilván örömében, hogy ez a lengyel milyen finom ember, rövid ismeretség után az ország anyanyelvén tiszteli meg õt a szokásos üdvözléssel. Mint jó kozmopolita, rögtön jelezni akarta, hogy õ is tudja, mi az a nemzetközi elõzékenység. Felállt, meghajtotta magát, és tûrhetõ kiejtéssel mosolyogva ismételte a megtanult szót:

- Zaturek.