Õrült sikerem a tébolydában

Öninterjú egy hangversenyrõl, amelyen felolvastam.

Kérem, csak tessék, hát igen - felolvastam a Schwartzerban. Dehogynem, csak parancsoljon - figyelek a kérdésekre, csak kicsit szórakozott vagyok. Hogy milyen impresszióm volt rendkívüli közönségemrõl?

Igazán nem kívánhatok magamnak jobb közönséget. A szanatórium betegei figyelemmel és jóindulattal hallgattak végig. Talán nem hangzik túlzásnak vagy szerénytelenségnek, ha biztosítom önt, hogy örült sikerem volt. Az igazgató, aki meghívott, hogy tartsak felolvasást a betegeknek, igazán nagyon kedves volt, s azóta is lelkiismeret-furdalásokat érzek, hogy köszönés nélkül mentem el, éjjel egy órakor, a Kékgolyó utcából.

Hogy miért köszönés nélkül? Hát kérem...

Tetszik tudni, az úgy volt, hogy mikor két nappal a felolvasás elõtt találkoztam az igazgatóval, és könnyedén és odavetõen említette nekem a dolgot, hogy hangversenyt fognak tartani a szana­tóriumban, és szeremé, ha én is felolvasnék valamit, akkor még semmi rossz érzésem vagy mellék­gondolatom nem volt. Szívesen megígértem, és közben talán meg is feledkeztem a dologról, remélve, hogy a hangverseny napján majd eszembe juttatják. Este kilenckor aztán kocsi állt meg a házunk elõtt. Két barátom jött fel, akik nagyon kedvesen és gyöngéden beszéltek velem, hogy ma van az a felolvasás, siessek, mert elkésünk, hogy lent vár a kocsi, és hogy õk elkísérnek engem - biztosítottak, hogy nagyon érdekli õket a hangverseny, hogy az igazgató lelkükre kötötte, hogy okvetlenül hozzanak el engem.

Kocsiba ültünk, és kedélyes beszélgetés közben értünk át Budára. Az igazgató már az ajtóban várt, és feltûnõen nyájasan fogadott. Borzasztó nyájas volt, tetszik tudni, és valami határo­zatlan nyugtalanság fogott el engem ettõl. Ejnye, gondoltam, de furcsa dolog ez, most veszem észre. Hogy is volt csak? Az Otthon-körben ültünk, és én éppen egy dramaturgiás elméletemet adtam elõ, hogy milyennek képzelem én az új magyar drámát - az igaz, hogy nagy tûzzel és igen élénken adtam elõ, mert izgatott a kérdés -, amikor egyszerre odajött hozzám az igazgató, és azt mondta, hogy szeremé, ha eljönnék a hangversenyre a szanatóriumba. Az igaz, azt mondta, hogy szeretné, ha felolvasnék a hangversenyen, de most jut eszembe, olyan különösen nézett rám... És most ketten hoztak el kocsin, és az igazgató már itt vár rám, a kapuban... Na igen, igen, hiszen az udvariasság kijár nekem, mint ünnepelt izének... de azért mégis...

Míg a terembe értünk, igyekeztem elfogulatlanul csevegni, de közben feszülten és görcsösen figyeltem.

- Aztán mondja csak, igazgató úr - mondtam könnyedén, mint afféle érdeklõdõ kíváncsi -, hogy tudták ide behozni a szegény betegeket? Mert felteszem, hogy nem szívesen jönnek a saját jószántukból...

- Ó - felelte az igazgató -, ennek már kipróbált gyakorlata van. A beteget rendesen valami ürüggyel csalják be. A beteg foglalkozása vagy hivatása szerint választjuk azt az ürügyet. Az ügyvédnek azt mondjuk, hogy az igazságügy-miniszter hívatja... Ha valakinek az a mániája, hogy õ a római pápa, azt mondjuk neki, hogy a bíbornokok várják... A dühöngõt megnyug­tatjuk, hogy csak vendégségbe megyünk... A színésznek azt mondjuk, hogy fel kell lépnie... Aztán kocsiba ültetjük, és szépen behozzuk...

- U-úgy - mondtam, és szemébe néztem -, és ha például író volna az illetõ - tegyük fel?

- Istenem - mondta könnyedén az igazgató -, talán azt mondanánk neki, hogy tartson felolvasást nálunk!

Ezzel gyorsan elõresietett, fogadni a vendégeket.

Mondanom sem kell, hogy kezdtem magam nagyon furcsán érezni. A felolvasás alatt, látván, hogy udvariasan figyelnek, és melegen tapsolnak, egy kicsit csökkent ez a szorongó érzésem, végre ha valami izé, valami céljuk volna velem, akkor nem csinálnának egész hangversenyt. És ha valamit akarnának, nem ülhetnék most itt szabadon, az asztal mellett... már kiderült volna!

Felolvasás után elkeveredtem a hallgatóság közé. Beszélgettem néhány kedves, rokonszenves elmebeteggel, akik meglepõen jól érezték magukat a társaságomban. Tizenkettõkor elmentem az igazgatóhoz.

- Hát nagyon köszönöm, igazgató úr, nagyon érdekes élmény volt a számomra is. Engedelmével, most sietek, szeretnék még villamost kapni.

Az igazgató ebben a pillanatban megragadta a vállamat. - Hová gondol, kedves mester! Szó sincs róla, ilyen korán elmenni! Azt már nem engedem - a mi kedves vendégünket! Hiszen csak most kezdõdik a tánc - ezt meg kell néznie...

Éreztem, hogy elsápadok. - De igazgató úr - hebegtem -, igazán... megígértem a felesé­gemnek... vár a családom... mennem kell...

- Szó sincs róla - harsogott az igazgató vidáman -, nem engedjük!

Ennek a fele se tréfa. A szívverésem megállt.

- No de mégis - mondtam -, innen Budáról olyan nehéz hazajutni...

- Hát minek kell hazamennie?! - mosolygott az igazgató vidáman. - Nem kell hazamennie. Itt maradunk még egy kicsit, nézzük a táncot, aztán átmegyünk hozzám a B pavilonba... jól megvacsorázunk, iszunk egy kicsit, aztán éjszakára itt marad, kedves mester, ott fog aludni a mellettem levõ szobában...

- Igenis - mondtam gyorsan, sarkon fordultam, és elvegyültem a betegek közé.

Tehát nem tévedtem. Fondorlatos ürüggyel, azzal, hogy tartsak felolvasást, becsaltak az élõhalottak közé...

Az ajtóhoz rohantam. Be volt zárva.

Kilopóztam a konyhába, és elbújva az ajtó mögé, megvártam, míg az egyik ápoló kinyitja az ajtót. Akkor hirtelen kisurrantam, átvetettem magam a kerítésen... végigrohantam a Duna-parton. Be kell vallanom, két napig nem mertem kimenni az utcára, nem mertem felvenni a telefonkagylót, ha csöngettek. Most már kezdek kicsit megnyugodni. Talán mégis tévedtem. Azóta már kerestek volna, ha...

Egyébként legszívesebben veszem, ha nem írja meg az egész dolgot... Nem mintha tartanék valamitõl, de a közönséget nem is érdekli... szerény személyem - keressen valami más riporttémát. Vagy úgy - hiszen ez én vagyok, akinek az egészet elmondtam... akkor legjobb, ha abbahagyom. Kérem, Ilona, vigyék ki ezt a tükröt.