A gyilkos

Az asszony csupa ideg volt, homlokán a vékony kék ér nyugtalanul lüktetett, s az ajka untalan kicserepesedett, míg a férfi csöndesen olvasgatott a teraszra kitett tengerparti kosárban. Jómódú emberek voltak, ez nemcsak a tengerparti kosárról, hanem a lakásról is látszott, amelynek ezüsttárgyai, régi festményei, sárgaréz veretes bútorai előkelő, meleg hangulattá tömörültek. A villa egyszerű, de nagyon csinos volt, kettős fedél ült rajta, mint a régi kastélyokon, míg az áttört függönyök, a sárga faredőnyök, az izzólámpák és a ház mellett álló kis motor az új időket hirdették. A kertben tiszta vászonnadrágban, komoly arccal egy nagy kalapos kertész locsolgatott, odébb a foxterrierek ugráltak. Minden tiszta és rendes volt, mintha most fényezték volna be.

A teraszon ülő pár, mint látható, párbeszédet szakított félbe. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi hagyta abba - udvariasan elvágta a vitatkozást, s kezébe véve az újságot, nyugodtan olvasga­tott. Az asszony azonban ideges volt, mint rendesen, akármily csekélységről volt szó. Most is apróságról beszéltek, a szép hölgy szemrehányást tett a férjének, amiért csak kutyákkal és lovakkal tud foglalkozni, a férfi pedig azt vitatta, hogy a kutyákban és lovakban több jellem van, mint az emberekben. Az emberek ugyanis mind hiúk, tartotta, az állatok ellenben őszinték. Hiú az egyik ember a szépségére, a másik a vallására, a harmadik a ravaszságára, a negyedik a dinnyéire, az ötödik a gyerekeire, sőt olyan is van, aki a gazságával hivalkodik. Az asszonyt mindig felizgatta az ilyen fejtegetés, mert meg volt róla győződve, hogy az ura ingerkedik vele. A férje, úgy vélte, kitalálja ezeket a dolgokat, hogy mentegesse végtelen szárazságát és örökös künológiai érdeklődését. Egyenesen meg is mondta neki, hogy unalmas embernek tartja, s maga se tudja, miért szereti. A férfi ilyenkor nevetett, s megsimogatta szép fekete szakállát, amely mint a sötét acélpenge csillogott.

- Egyébként - szólalt meg egyszerre Illenczi -, be fogok önnek mutatni egy érdekes embert, akihez, ha megunt, férjhez mehetne. Most jut ugyanis eszembe, hogy reggel találkoztam Marjai főhadnaggyal.

Az asszony idegesen kapta föl a fejét.

- Hagyjon nekem békét ezekkel a novellai alakokkal! Marjai főhadnagy... ez már előre úgy hangzik, mint egy elbeszélés címe. A főhadnagy összetör minden szívet, s aztán lelövi az asszony férjét. Alapjában pedig Marjai főhadnagy késsel eszi a halat.

A férfi mosolygott.

- Marjai főhadnagy kivétel a szabály alól. Marjai agyonszúrta a feleségét, ki őt megcsalta.

Az asszony meglepve nézett urára.

- Ez az a Marjai, akiről az újságok annak idején annyit írtak? Azt mondják, hogy az udvarlót is lelőtte?

- A házibarát csak úgy szabadult meg, hogy egy szekrénybe bújt, s nem engedte az ajtót kinyitni.

- Érdekes ember - szólt az asszony. - Ez, lássa, őszintén véleményt mondott. Itt lakik?

Illenczi kinézett a kosárból.

- Éppen erre jön. Vagyok vele olyan jó viszonyban, hogy fölhívhatom. Együtt szolgáltunk Krakkóban.

Tíz perc múlva Marjai főhadnagy, egy nyurga, angol bajuszú úr, beállított a szobába. Nem volt egyenruhában, a hadseregtől az emlékezetes eset után megvált, s ma már alig valami sejtette az egykori katonát. Egyszerűen, de választékosan volt öltözködve, azonban az ujján nagy, kirakatba való ékszerek csillogtak. Modorán bizonyos öntudat ömlött el, a tekintetében is volt valami követelő, mint azokéban, akik tudják, hogy valakik, s megkívánják, hogy a világ is tudomást vegyen róla. Nála az okot rá egykori gyilkossága adta, azóta, hogy az eset meg­történt, az előbbi udvarias ember követelőző lett, fürdött a népszerűségben, s lenézett minden­kit, aki nem képes rá, hogy a feleségét leszúrja.

Meghajlott az asszony előtt, s helyet foglalt az egyik angol székben. Látszott, kíváncsi rá, vajon Illencziné tudja-e, hogy kivel beszél. Mikor az asszony megmondta, hogy már hallotta a hírét, elmosolyodott, mint a művész, ha előző esti sikeréről beszélnek, és megelégedetten, bár alig észrevehetően biccentett a fejével.

- Meg kell önnek mondanom - szólt az asszony -, hogy igen érdekes embernek tartom. A halál az Isten joga, az az ember, aki magához ragadja e hatalmat, bizonyos mértékben Prométheusz­ra hasonlít.

- Minden bizonnyal! - vetette közbe Illenczi. - Marjait azóta népszerűség is veszi körül. Úgy mondják, sok virágot is arattál ezen a réven?

- Bizonyos, hogy az embereket, bár ez kissé mosolyogni való, de érdekli személyem! - vette föl a szót élénken a főhadnagy. - Amerre járok, mindenütt megcsodálnak, s a hátam megett összesúgnak: „Ez az a főhadnagy? Ez ölte meg a feleségét? Nem zárták be?” És így tovább. Úgy látszik, a világon még ritkák az olyan emberek, akik képesek becsületüket megtorolni. Véleményem szerint csak az férfi, aki hasonló esetben hasonlóan jár el. Nemde?

- Feltétlenül! - bólintott Illenczi. - Kár, hogy a katonai pályád ez eset miatt félbeszakadt. Emlékszem, annak idején szerettél matézissel foglalkozni. Nem mennél a mérnöki pályára?

Marjai intett a fejével.

- Ó, nem, az nagyon unalmas dolog... Egyébiránt, hogy a tárgynál maradjak, gyilkolni tulaj­don­képpen szép dolog. A teremtés is nagy, ám nemde a rombolás is. Isten megalkotta a hegyeket és tengereket, de nagyobb munkát végez majdan az, aki eltörli a hegyeket és a tengereket. Én minden gyilkost megértek, mert értékelni tudom a bátorságot, amelyet tette elkövetésében kifejt. A legtöbb ember gyáva, és e gyávák többsége teremtette meg a törvényt, amely tiltja a gyilkolást. Holott a természetben minden leöli a másikat: a sas a nyulat, a tigris a bárányt, a vidra a halat, a pók a legyet, a nap a sötétséget, a nyár a telet. Ez az én külön filozófiám.

- Érdekes... - szólt Illenczi, míg az asszony csöndesen ült, s a vendég vonásait vizsgálgatta. Hideg, komor vonások voltak, mintha belemarták volna magukat az arcbőrbe. - Azonban szükségesnek érzem, hogy figyelmeztesselek valamire.

- Parancsolj! - szólt a főhadnagy kissé kelletlenül, amiért ismét kizavarták elbeszélése sodrából.

- Tulajdonképpen mosolyogni kell rajta. Téged azonban esetleg érdekel. Nemde, a gyilkosság tíz év előtt történt?

- Igen, tíz év előtt.

- Az emberek ennyi idő alatt felejtenek, talán tudva is kitörölnek egyet-mást az emléke­zetükből. Így például a múltkor egy társaságban fordultam meg, ahol a te esetedről szólva egy ismert notabilitásunk ezt mondta: „Én azt hiszem, ez az egész gyilkosság csak mese.”

Marjai hitetlenül, de kissé meglepve nézett föl.

- Mese? Benne volt minden újságban. Otthon vannak mind, sorba rakva. Az egyikben le is vagyok rajzolva.

- Mégis többen akadtak - folytatta a háziúr -, akik mosolyogtak a báró szavaira, s azt mondták: „Tényleg nincs kizárva a dolog.” Tudod, tíz év nagy idő.

A főhadnagy kissé izgatott lett.

- Engedelmet kérek, nem olyan nagy idő. Az ilyen dolgok nem évülnek el egyhamar. Milyenek az emberek... hihetetlen! Nevetséges, de úgy van: irigylik tőlem az esetet, nemde?

- Mindenesetre. Én természetesen melletted foglaltam állást, és azt mondtam: „Felelek a dolog­ért”, de mégis, mint jellemző esetet, fölemlítem. Ugyanakkor abban a társaságban, amelyben nagyon sok előkelő ember volt, az olasz királygyilkosról kezdtek beszélni, s azt mondták, hogy valóban bátor ember volt.

- Az egy közönséges gazember volt! - vette ellen Marjai főhadnagy. - Pénzért bérelték föl: tettében nincs semmi nemes vonás. Csak nem gondolod, hogy ideális gyilkos?

- Ó, dehogy! - nyugtatta meg Illenczi. - Eszményi gyilkos vagy például te, aki a becsületért cselekedtél, de nem ő, aki az anarchizmust szolgálta.

Egy pillanatig csönd volt, aztán Marjai vette föl a szót.

- Amit az előbb mondottál, nem megy ki a fejemből. Rosszakarat volna ez avagy feledé­kenység? És sokan hallották? Bizonyára tovább is terjesztik a hírt, s kiderítik, hogy nem gyilkoltam, sőt talán még a feleségemmel élek, nemde?

Megsimogatta homlokát.

- Voltaképp itt tenni kellene valamit, hogy ez a rágalom elüljön. Jó volna, ha felelősségre vonnám az illetőt? - kérdezte meg a háziurat.

- Azt, kérlek, ne tedd, mert diszkréció alatt mondtam el a dolgot.

- De hát valamit mégiscsak ki kell eszelni. Végre is ez sértő inszinuáció, mert annak idején a becsületemet toroltam meg, s erre ma is súlyt helyezek.

- Mindenesetre gondolkozni kell e dologról - hagyta helyben Illenczi. - Én is úgy tartom, hogy a neved megkíván valami reparációt. És különben se árt, ha az emberek megint vissza­emlékeznek egy kissé a dologra. A te eseted nem oly közönséges, hogy kifacsart citromként el lehessen dobni.

- Nagyon köszönöm baráti szívességedet - szólt Marjai fölkelve -, és még igénybe fogom venni. Fogadd hálámat. Kezét csókolom, nagyságos asszony, talán nem untattam azzal, amiről beszélgettünk.

Meghajlott és elment. Illenczi elmosolyodott, és így szólt a feleségéhez:

- Íme, az őszinteség és az érdekesség. Most megy a nagyharanghoz, és kihirdeti, hogy igenis ő a gyilkos, és leteszi rá a szavát, hogy ő az. Boldogtalan volna, ha valaki elfeledné, hogy Marjai főhadnagy meggyilkolta a feleségét. Ez olyasmi lenne, mintha Hamletet nem Shakespeare írta volna.

Az asszony is elmosolyodott.

- Valóban, ez az ember vérrel kendőzi az arcát, de mégiscsak kendőzi! - jegyezte meg.

Illenczi a felesége vállára tette a kezét.

- Én az istállóban lakom egész nap, ő meg a morgue-ban, nos, melyik a jobbik? Ő nem tud ellenni két percig anélkül, hogy ne arról beszéljen, mint ölte meg azt a szegény asszonyt, akinek végre is igaza volt. Ki ne csalná meg ezt a hőst? Ha száz halált hal a szerencsétlen, akkor is jobban jár, mintha hozzá volna láncolva.

Leült a kosárba, s kezébe vette az újságot. Az asszony a párkányra támaszkodott, és kiengesz­telődve mosolygott.

- Ha pedig nem hagy békében - szólt Illenczi az első sorokat átfutva -, akkor én is érdekes ember leszek. Majd elválik, hogyan fog velem boldogulni.