Theodóra

- Jöjjön velem ábrándozni, Miklós - szólt Theodóra egy napsugaras téli délután. - Fogassunk be a szánkóba, vigyünk magunkkal egy jó verseskönyvet és egy csokor gyöngyvirágot, és menjünk ki a hómezőre. A verseskönyv legyen a Childe Harold, kint elolvassa a negyedik éneket, amelyet annyira szeretek!

Karcsú és fehér volt, mint egy nyírfa; nagy, halaványzöld szemű, amely mindig, még mosoly­gáskor is neheztelt, noha semmi oka nem volt rá. Nyugtalanul beszélt, néha szinte lázasan, mintha mindaz, amit mondott, csak az idegességének lett volna a palástolása, és a lelke mélyén más gondolatok lakoznának, mint az ajkán. Már magára is kapta prémes köpönyegét. Mit tehettem volna? Engedelmeskednem kellett neki.

- De vajon alkalmas vagyok-e az ábrándozásra? - kérdeztem a gyeplőt kezembe véve. - Mit tart tulajdonképpen rólam?

Szórakozottan mosolygott.

- Ön érdekes ember - szólt fölényesen, úgyhogy nem volt okom, hogy a bókra büszke legyek -, és sohasem beszélt nekem nőkről. Ez azt mutatja, hogy gyakran volt dolga velök, sőt talán ösmeri is őket. Bizonyára sokszor került bajba miattuk, azt hiszem, az élete is nemegyszer kockán forgott. Azután: ön igen járatos az irodalomban, minden verskötetet elolvasott, és emellett mégis férfias szellemű, azt hiszem, jól tartaná magát egy komoly párbajban. Nem? A megjelenése is jó, és olyan szerény, mint egy jól nevelt gyermek. Lehet, hogy mindez csak alakoskodás, ó, ösmertem egy férfit, aki éppen ilyen csöndes és figyelmes és szerény volt, és egy este úgy megcsókolt, hogy a vér kiserkedt a szájamból, de mindegy, önhöz jól illik mindez, és meg kell vallanom: ön az én álmaim hőse!

Nevetett; nem lehetett tudni, tréfál-e, van-e komolyabb háttere szavainak; rácsapott az elhízott, öreg lovacskákra, és tovább fecsegett.

- Őszinte legyek? Minden nőnek kell, hogy egy ilyen lovagja legyen, ez talán fontosabb, mint a mindennapi kenyér vagy az esteli imádság. Egy férfi, aki megjelenjen álmaiban, s akivel hajnalig elbeszélgessen, mialatt kint őszi eső kopog, egy férfi, akitől féljen, aki a végzetet jelentse a szemében, s aki képzeletben mégis gyöngéden hordozza őt karján! Igen, hogy is mondjam? Egy férfi, aki minden gazságra képes legyen érette, akiről tudjuk, hogy sohase lehet a miénk, hogy más asszonyok ablaka alatt járkál, mialatt mi álmatlan éjszakákon érte sírunk, és még az óra ketyegését is elállítjuk, mert minden nesz fáj a lelkünknek. Egy férfi, akihez hajnalban titokzatos leveleket írunk, amelyeket azonban sohase küldünk el, ej, szóval egy férfi, aki az álmaink hőse legyen!

Így ábrándoztunk el az éles téli napfényen, mialatt a két lovacska nehezen fújva húzta föl a bársonyszánkót a dombocskára. Mit tehettem volna, nevettem, és emelt hangon olvastam föl a Childe Haroldból a negyedik éneket, amely így kezdődik: „A sóhajok hídjára támaszkodva...”, mialatt ő lustán sütkérezett, és olykor neheztelő szemmel járta végig az árnyék borította völgyet. Néha kivette a könyvet a kezemből, és megígértette velem, hogy meg fogok halni érette, máskor pedig rám nézett, és félénken, mint egy leckét mondó gyerek, így szólt:

- Micsoda gazságra lenne ön képes érettem, Miklós?

Meg kellett nyugtatnom, hogy sikkasztani, lopni nem nagy dolog, orvul gyilkolni is tudnék érette. Helybenhagyólag bólintott; gyorsan, mint egy hazasiető madár, fölnevetett, azután tovább tudakozódott, elkövettem-e már ilyesmit, vagy megígértem-e más nőnek is? Tilta­koztam, megesküdtem, hogy soha egy ujjal tiszta lányhoz, férjes asszonyhoz nem nyúltam, sikereimet mindössze másodrangú álarcosbálokon arattam, házmesterleányok és külvárosi énekesnők közt.

- Ah, hazudik - szólt haragosan, aztán kivette a kezemből a gyeplőt, és hazafelé fordította a lovakat.

Végig az úton nem szólt semmit, de másnap, harmadnap, két hétig megint sütött a nap, és újra meg újra ki kellett mennünk a dombocska tetején terpeszkedő síkságra. Elmondta, micsoda gyönyörűség féltékenynek lenni, hogy álmában minden éjjel lát, amint egy piros páholy hátterében egy báli ruhás hölgynek kezet csókolok, és mindig olyan szívdobogásra ébred, hogy orvosért akar küldeni. Azután újra meg újra megkérdezte, csakugyan meg tudnék-e halni érette, férfiasan, simán, mint Lermontov vagy Puskin?

- Ah nincs szebb egy halálra kész férfinál - szólt szemét lecsukva -, nincs szebb érzés, mint amikor éjjel megjelenik, akit szeretünk, viaszsárgán, holtan, homlokán piros rózsával, és a feje bocsánatkérően hajlik előre. Meghalni egy nőért, egy ostobaságért, egy mosolyért - ó, mily együgyű és mégis mily gyönyörű dolog! Ez a lovagiasság, a nagylelkűség koronája, és férfi ne szülessen e világra, ha nem nagylelkű. Nos, lássa - tette hozzá, és kinyitotta szemét -, mily jó, hogy mindez csak ábrándozás, hogy az életben mindez másképpen van. Az életben egy légy­nek se volna bátorságom véteni, de az álmaim borzalmasak, és mégis szépek, csudaszépek!

Alkonyodni kezdett, a téli nap bágyadtan, boldogan, mint egy gyermekágyas asszony mosoly­gott végig az előkelő síkságon, és a havon finom árnyékok képződtek, finom, alig látható ákombákomok, amilyeneket csak régi porcelánokon lehet látni. Theodóra a nap felé fordította fejét; lassan a köpönyege prémes gallérjára tettem a kezemet, és megcsókoltam a bal arcát.

- Ej - szólt, aztán megfogta a kezemet.

Közömbösen, kissé összehúzott szempillákkal pillantott maga elé; úgy rémlett, mintha a gondolatai távol tőlem járnának. Ez zavarba hozott; azt hittem, hogy föl fog kiáltani, vagy kinevet, vagy talán a nyakamba borul, ehelyett nyugodtan tartotta kezében a kezemet, és kissé fölemelte homlokát.

- Theodóra - szóltam végre, és elbocsátottam a kezét.

Nem felelt.

Bosszankodtam, újra ránéztem, az arca még mindig nyugodt volt, mintha mi se történt volna. Végre is vállat vontam, és az ajkamba haraptam. A faluban már lámpafény csillogott.

- Mily esztelenség! - szólt, mikor leszálltunk, és a nagy folyosón, a nagyképű szarvasagancsok közt végigkopogtattunk -, mily esztelenség! Mi értelme lenne? Nem, nem, önnek el kell innen utaznia, sohase szerettem önt, és sohase fogom szeretni! A házasság, a családi kör, a nyuga­lom, mindez oly idegen a lelkemnek, és ó, a kiábrándulás! Miklós! Én korán fogok elhervadni, érzem, és korán felejtenek el. Ön nem fog megérteni, én sem értem magamat, de mindez oly ostoba, oly csüggesztő; ó, higgye el, én nagyon szerencsétlen vagyok! - tette hozzá, és sírva fakadt.

Másnap nem mutatkozott, harmadnap sem; az anyja azt mondta, hogy láza van, de az arcán láttam, hogy nem mond igazat. Még egy napig vártam, azután dacosan, sértődötten búcsúztam el. Kacérkodott volna velem? - kérdeztem magamtól, és elvörösödtem, mert senki se szereti, ha a hiúságát kijátsszák. Azután megráztam a fejemet, kiegyenesedtem, mint ahogy a legtöbb ember szokta, ha valami kellemetlen dolog történik vele, és elutaztam, már magam se tudom, hogy hova.

Férjhez ment, tíz év múlva találkoztunk újra, váratlanul, egy határszéli vasúti állomáson, ahol - ő délre, én északnak - hosszabb ideig kellett a csatlakozásra várnunk. Mosolyogva, szelesen nyújtotta felém a kezét, majd elnézett a vállam fölött, és egy kicsit összeborzongott, mint amikor az ember valami kellemes álomból ébred föl.

- Áh, hogy van? - szólt nagyot lélegezve. - Mikor indul a vonatom?

Elmondta, hogy egy dán fürdőben próbált gyógyulást keresni, de a fürdőnek nem sok hasznát látta. Azután érdeklődött, hol lehet pénzt váltani, majd az anyjáról beszélt, aki tavaly meghalt, és végig igen istenfélő volt. Nyári este volt, füllesztő meleg, kisétáltunk az állomás mögé, ahol sovány libalegelőn szarkalábak és pipacsok álldogáltak. A sárgás fű közepén egy jegenye rázta a fejét, mintha nem értené, hogyan került ide. A távolban egy szélmalom forgott - akárcsak távoli, szép hazánkban lettünk volna.

- Nos, megöregedtem-e? - kérdezte félvállról, de be se várva feleletemet, tovább folytatta. - És ön? Hadd lássam! Ó, semmit se változott, de igen, valamivel szélesebb vállú és férfiasabb lett. A halántékán néhány ősz hajszál, ez mit se tesz, még most is bizonyára sok sikere van; igen, ez a fej az, amelyért a hervadó nők annyira rajonganak!

Nevettem, és vállat vontam. Több eszem volt, semhogy a múlt emlékeit felidézzem, vagy éppen a megsértettet játsszam.

- És a családja? Van-e gyermeke? - kérdeztem.

- Igen, egy kislányom van, már nyolcesztendős és szőke! Izabellának hívják, emlékszik, ez a név annyira tetszett magának. Nekem nem; hideg név, és az embernek Spanyolországot juttatja az eszébe, amelyet gyűlölök, magam sem tudom, miért? Tehát: Izabella! Ha tizenhat esztendős lesz, be fogom önt neki mutatni. Egy fiatal lány rajongjon egy férfiért, ez a lélek üdeségének, fogékonyságának a jele, és önért rajongani még ma is érdemes. Milyen furcsa szeme van, akárcsak egy öreg házikutyának; honnét örökölte ezt a két szemet? Tudja, bátorság kell hozzá, hogy valakinek kutyaszeme legyen. Úgy értem: kutyaszeme, amely mégis okosan és finoman tudjon az emberre nézni.

Gyorsan lélegezve fecsegett összevissza, tarkán fűzte egymáshoz a mondatokat, és néha, látszólag ok nélkül, fölnevetett. Mozdulatai azt a benyomást keltették, mintha nagyon sietne - hová, miért?

- A férjem jó ember és rendkívül lelkiismeretes - folytatta, és letépett egy pipacsot, amelyet azonban rögtön el is dobott. - Eleintén nem értett meg, de ma azt mondja, hogy rendkívüli asszony vagyok, vagyis belenyugodott a szeszélyeimbe. Tudja-e, hogy ön még most is sokszor jelenik meg álmaimban? És mindig olyan komoly, kifogástalan, mint egy öreg herceg, és néha a homlokomra teszi a kezét. Az életben mindez másképpen lenne! Azután látom, amint elesik értem, oktalan párbajban, egy kis ákácos szélén, még az erdőőrt is látom, amint segít önt a kocsira föltenni. És mily szépen hal meg, egy szó, egy panasz, magyarázat nélkül, magától értetődőn, csak egy kicsit duzzogva. A sírján pedig mindössze egy sárga rózsafácska áll, ennyi az egész! Néha kilép a sírból, elszí egy cigarettát, és megint visszamegy a sírba. Ah, Miklós, mily jó, hogy elváltunk egymástól, én a maga végzete lettem volna! De nem kell-e vissza­térnünk? - tette hozzá nyugtalanul.

Az állomáshoz mentünk. A vonat már készen állott; Theodóra a kezét nyújtotta.

- Isten vele, lovagom - szólt mosolyogva -, és ne felejtse el: nyolc év múlva be fogom mutatni a lányomnak. Akkorra talán már őszülni fogok, és átadom Izabellának az ábrándjaimat, az álmaimat, a többi az életből úgysem ér semmit!

Beszállt a kocsiba, de az ablakon át még egyszer kinyújtotta a kezét.

- Vagy elhibáztam volna az életet? - kérdezte, és magasra húzta a vállát. - Ki tudja? Nos, Isten vele! Indulunk!

Soha többé nem találkoztam Theodórával. De őszi éjszakákon gyakran azt álmodom, hogy sírban fekszem, komolyan, öntudatosan, mint egy öreg herceg, és néha fölkelek, a szomszéd sírdombra ülök, és lassan, megfontoltan szívok el egy papirosszivart.