Az államtanácsos

A nyár végét néhány éven át egy Trubez nevű kis tengeri fürdőben töltöttem el. Itt ösmer­kedtem meg mai elbeszélésem hősével, egy Constant nevű úrral, aki tekintélyes külsejével, fehér pofaszakállával, aranycsiptetőjével a tizennyolcadik századbeli államtanácsosokra hason­lított; még az elefántcsontgomb és a berakott dohányszelence se hiányzott külső rajzá­ból, csak éppen hogy parókát és csipkés ingmellet nem viselt.

Trubez, amelynek az államtanácsos csaknem húsz év óta volt a törzsvendége, közel fekszik úgy a spanyol, mint a francia határhoz. Van egy csodakútja, kitűnő visszhangja, három kis kápolnája, színháza és kaszinója, ahol régebben fáraót, most pedig divatosabb szerencse­játékot játszanak. Az utóbbi okból sok hölgy tartózkodik Trubezben, és a narancssárga parton ékszerészek, csipkekereskedők, prémesüzletek kirakatai sorakoznak egymás mellé.

Az államtanácsos minden évben július közepén érkezett meg, és szeptember elsején tért vissza hazájába, ahol három nagy selyemgyára volt. Mert elbeszélésem hőse csak külső megjele­nésében volt államtanácsos, valójában nagyiparos, akinek cégét szülőfölde határain túl is jól ösmerték. A fürdőhelyen övé volt a legjobb két szoba, az étteremben a sarokasztal, a szín­házban a proszcéniumpáholy. Gavallér volt; angol divatnak hódolva mindig arannyal fizetett, egy komoly ország nagy bajuszú aranyaival. A fizetőpincérek, portások, ékszerkereskedők, balettpatkányok mélyen meghajoltak e nagy bajuszú aranyak előtt, én azonban az akkori időkben nem becsültem sokra a pénzt, és így keresztül tudtam látni az államtanácsos hófehér mellényén, és amit láttam, alább írom le.

Constant nem volt mindig selyemgyáros, sőt igen alacsonyan, mint hajósinas kezdte pályáját. Fiatalsága tele volt küzdelemmel, nyomorúsággal, gyakran koplalt, és a templomok lépcsőin hált. Negyvenesztendős korában kezdett csillaga emelkedni, és ötvenéves korában tetőpontján állott. Ekkor Constant hajói már keresztül-kasul szántották az óceánokat, a saját palotájában lakott, és svájci komornyikot tartott. Ami becsest és szépet az élet termelni tud, lassan mind megszerezte, kitűnő társaságban forgott, szenátorrá lett, kitüntetéseket kapott. Vasárnaponként két birtoka egyikére utazott, ahol elsőrangú vadászterülete volt. Éremgyűjteménye párját ritkította, két kórházat építtetett és tartott fönn tüdőbetegek részére, gyönyörű kosokat nevelt, a szép cserepeket igen kedvelte, egy történelmi értékű gobelinja is volt, mindezzel pedig a műveltsége is lépést iparkodott tartani. Constant szürke fejjel sokat olvasott, tanult, anélkül azonban, hogy bizonyos parlagi vonásokat ki tudott volna irtani magából. Gyermek módra büszkélkedett a gazdagságával, műtárgyaival, kórházaival, lovaival, képeivel, maga szerzette címerével, szóval minden jóból, amit az élet termelni és adni tud, okosan, sőt ravaszul kivette a részét. Ám meg kell hagyni, emellett igen szorgalmas kereskedő is volt, aki mindig hatkor kelt, este hétig dolgozott, és nyáron is csak hatheti pihenőt adott magának. Ezt a hat hetet töltötte el Trubezben, de ennek a hat hétnek is volt bizonyos gyakorlati célja, mégpedig nem érdektelen.

Constant-nak ugyanis, hogy úgy mondjam, nem volt ifjúsága, ahogy Slemilnek nem volt árnyéka, Spikher Erazmusnak pedig nem volt tükörképe; az ő fiatal évei beléfúltak egy teher­hajó kazánjának, majd egy nagy gyár mocskos műhelyének párás levegőjébe. Amikor más még örülni tud egy vasárnapi kirándulásnak, egy kacér varróleány mosolyának, ő makacsul, szinte kétségbeesetten dolgozott, és ha volt egy szabad pillanata, leült valamelyik sarokba, és a jövő nagy terveit kovácsolgatta forró agyában. Mikor végre az óra ütött, és a szerencse feléje fordult, Constant, mint mondom, kipótolta mindazt, amivel az élet addig adósa maradt, megvásárolta a jólét minden termékét. Volt hát immáron palotája, hintója, komornyikja, páholya, címe, rangja, társasága, de Constant többet akart, és megvásárolta a fiatalságot is - nem: csak annak a látszatát, mert az eltűnt ifjúságot nincs pénz, amelyik visszaszerezhesse. De ha már huszonnégy esztendő lelkét nem is tudjuk a piacon megkapni, annak a másolata is ér valamit, és ezt a tükörképet az államtanácsos be is szerezte.

De nem beszélek rejtvényekben. Trubezben Constant azzal szórakozott, hogy huszonnégy éves ifjúnak, mégpedig szerelmes ifjúnak képzelte magát, bokrétákat, szerelmes leveleket küldözött, éjjelenként erkélyek alatt sóhajtozott, nappal lóháton jelent meg egy-egy szép hölgy kedvéért a tengerparton, sokat dohányzott és kártyázott, ahogy a szerelmes emberek szoktak; összeveszett a vetélytársaival, egyikkel meg is verekedett; verseket írt, otkolonnal mosakodott, és lelkesen beszélt abbé Prévost-ról. A párizsi hölgyek elfogadták az államtanácsos ajándékait, a háta mögött pedig kinevették. Ám Constant nem ütközött meg a csalfaságukon, sőt ellen­kezőleg, finom mosollyal könyvelte el őket, mert hiszen kit ne nevettek volna ki huszonnégy esztendős korában, kit ne értek volna ebben az időszakban a legnagyobb csalódások? Engem is akkor hagyott el a legtöbb szép nő, amikor még fekete volt a hajam, és egészséges a szívem. A megpróbáltatások, szenvedések, Ámor furcsa játékai hozzátartoznak az ifjúsághoz, azok adnak neki varázst, színt, azokból fakadnak a legnemesebb emlékek.

Mindezt Constant éppen olyan jól tudta, mint én. Tudta, mi az, órákig várni valakire egy utcasarkon, aki sohase fog eljönni; tudta, mi az, téli éjeken leveleket írni, amelyeket reggel kimerülten és rosszkedvűen tépünk szét, tudta, mi az, ha az ember beburkolózik a köpö­nye­gébe, és kora hajnalban magába mélyedve sétál a viharos tengerparton. Nem utolsó érzések ezek, kedves olvasó, és én is nemegyszer kivettem a részemet fanyar ízükből, fekete csillogásukból.

Amint a hat hét letelt, az államtanácsos csomagoltatott, kifizette a számláit, és hazautazott. Egy évre levetette a hódító lovaglócsizmákat, tűzbe dobta a Musset-nyakkendőket, a finom bókokat, és visszatért polgári foglalkozásához, a selyemgyárhoz, amelyben minden alkalma­zott­ja félt a szigorúságától és a pontosságától. Tíz és fél hónapig kerülte a kalandokat, leve­lezéshez csak üzleti papírt használt, a színházba csupán a férfiszereplőknek tapsolt, és csak néha, ködös estéken, mikor vacsora után letelepedett esti lapjával a kandalló mellé, csak akkor tűnt föl előtte egy-egy karcsú női alak, és ekkor Constant így szólt magához:

- Volt, nincs; milyen szép őzszeme volt; és a bőrének oly finom illata, mint egy női csipke­kendőnek.

Egy nyáron egy Marianne nevű fiatal hölgy bukkant föl Trubezben. Parfümkereskedést nyitott a „Francia Kosár”-hoz, mindig fehérbe öltözve járt, és mindig egy csokor ibolya volt az övébe tűzve. Csinos volt, gyors mozdulatú, élénk; ha beszélt, a csípőjére tette a kezét, a nép leányának ez a mozdulata jól állt előkelő tartásához. Este tarka báli ruhát öltött, akár egy kreol hercegnő, és álmatag mosollyal ajkán jelent meg a kaszinóban; néha az üzletét csak délben nyitotta ki. Az államtanácsos gyorsan megösmerkedett vele, és aztán mindig nála vásárolt illatszereket, este pedig rajongó arckifejezéssel jelent meg a páholyában. Magam is nem egyszer fordultam meg a „Francia Kosár”-nál, és mindig szükségét éreztem, hogy valami figyelmességet mondjak tulajdonosának.

Egyszer késő éjjel kedvem támadt végigsétálni a tengerparton. Alig mentem pár lépést, egy pálmaligetben, amely délszaki ünnepélyességével főúri ravatalra hasonlított, egy fehér selyem­kabátos, síró hölgyre akadtam, összegörbülve ült a padon, mellette tollas kalapja és nap­ernyője.

- Marianne - szóltam, mert a síró hölgy a „Francia Kosár” tulajdonosa volt -, mi baja? Elvesztette a pénzét?

- Menjen - felelte haragosan, és fölkelt a padról.

Szeretem a síró nőket; szomorúságukat inkább érdekesnek, mint kétségbeejtőnek tartom, a hangjuk megnemesedik, mélyebb, öntudatosabb, finomabb lesz, azért tehát nem távoztam el, hanem gyöngéden karon fogtam a „Francia Kosár” tulajdonosát, és megkértem, jöjjön velem egyet járni, az talán megnyugtatja az idegeit. Mérgesen nézett rám, de aztán egyszerre, hogy, hogy nem, mégis bizalma támadt hozzám, és kezét a csípőjére téve, mint egy elbocsátott cseléd, aki legalább utoljára még meg akarja mondani a nagyságának az igazat, így szólt:

- Hallott ilyet? Most már bizonyos, hogy faképnél fog hagyni - de mi mást is várhattam tőle! Most is egy hölggyel vacsorázik az Aranyházban, és nekem azt mondta, hogy Párizsba kell utaznia!

Szelíden tettem kezemet finom vállára.

- Constant?

- Igen - felelte a lábával toppantva.

- De Marianne, egy öregember! És hozzá önző és hiú - szóltam fölényesen. - Ez csak előrelátható volt?

- Az mindegy - szólt, és olyan tekintettel mért végig, mintha én lennék Constant hűtlen­ségének az oka. - Önnek ehhez különben semmi köze, miért is állok önnel szóba? És hogy öreg? Én is öreg vagyok, nem a testemmel, de a lelkemmel, az életemmel, az idegeimmel; én többön mentem át, mint más asszony hatvanéves korában. De minek beszélek? Elég baj, hogy ez a szerencsétlenség ért, most még meg is magyarázzam önnek?

Meghajlottam.

- Bocsánat - szóltam -, bevallom, hogy udvariatlan voltam. Engedje meg reménylenem, hogy Constant úr mihamarabb jóváteszi hibáját.

- Ezt én is reménylem - tette hozzá haragosan Marianne, és nagyon csinos volt táguló orrlyukaival, összehúzott szemöldökével -, mert különben Constant úr olyan emléket kap tőlem, amely aligha lesz az ínyére!

- De Marianne! Ne beszéljen bolondságot! Jöjjön, bérlünk egy motorcsónakot, és kimegyünk az öbölbe. Éjfélkor tűzijáték lesz!

- Köszönöm - felelte kurtán, aztán félig csodálkozva, félig bosszankodva nézett rám, mintha most ébredne tudatára, hogy semmi értelme sincs, hogy az érzelmeit velem közli; kikapta karját a kezemből, és faképnél hagyott.

Furcsa egy leány - dörmögtem magamban, és jobb mulatság híján, egyedül szálltam be a csónakba.

Másnap örömmel láttam ablakomból, hogy a „Francia Kosár” tulajdonosa és az államtanácsos kibékültek. Kirándulásra indultak, hangosan nevettek, háromszor is visszatértek a portáshoz, mert mindig elfelejtettek valamit, végre is karöltve, mint egy vidéki, újdonsült házaspár foglaltak helyet a kocsiban. Ám következő éjjel Marianne már megint egyedül sétált a parton, és mérgesen dobálta cigarettáit a vízbe.

- Marianne, megint baj van? - szólítottam meg.

Gúnyosan nézett rám, kurtán fölkacagott, aztán megfogta a kabátom gombját, és így szólt:

- De tőlem ez az úr megkapja a magáét! Hohó, én a csarnokban születtem! Mindent tudok; minden nyáron telefecsegi a lányoknak a fülét, szeptember elsején pedig odébbáll, és azt hiszi, mindenkit lekenyerezhet egy fülbevalóval vagy egy kék vasúti részvénnyel. Én fütyülök az ő kék vasúti részvényeire.

- Tehát botrányt akar?

- Bízza reám! - nézett rám dacosan.

Augusztus utolsó napján az úgynevezett hercegi parkban sétáltam, amelyet Trubez gyöngyé­nek is hívnak, mikor éles női veszekedést hallok egy bokor mögül, majd egy furcsa csattanást, mintha egy ázott rakéta puffant volna szét. Rögtön rá, ijedt arccal, egy fehér pofaszakállas úr rohan el mellettem, aki a nyakára tartja a zsebkendőjét, és elhatározottan ezt kiáltja:

- Csendőrség, csendőrség!

Az államtanácsos volt; meg akartam állítani, de rá sem hederített, gyorsan továbbszaladt, miközben bal kezét magasra emelte, mintha kard volna benne, és erélyes hangon egyre ezt kiáltotta:

- Csendőrség, csendőrség!

A nyakáról csurgott a vér.

No, ez csakugyan megkapta, amit megérdemelt - szóltam magamban, de alig fejeztem be a mondatot, mikor a finom gyöpön, lobogó selyemkabátban, félrecsúszott kalapban Marianne futott el mellettem, könnyű lépésekkel, mint egy menekülő őz. A partnak tartott. Kezében kis revolver volt, amelyet azonban hirtelen messzire dobott el magától.

- Mindenre, ami szent, mindenre, ami szent! - sikoltotta folyton.

A part széléhez ért, beleütközött egy villanylámpa oszlopába, egy kicsit tántorgott, aztán befogta a két fülét, és ügyetlen fejest ugrott a tengerbe.

Egy pillanatra felbukkant még a vízen, kibomlott hajjal, ijedt arccal, azután a szalmakalapja elvált tőle, és lassan jobbra úszott. A következő percben Marianne megint eltűnt a hullámok­ban. A matrózok utánaeveztek, de a „Francia Kosár” tulajdonosát többé nem vetette föl a víz.

És most, hogy hónapok múlva, egy álmatlan éjszakán, ezt a furcsa történetet, magam se tudom, miért, följegyzem, önkéntelenül újra magam előtt látom az államtanácsost aranycsip­tetőjével, fehér pofaszakállával, tekintélyes külsejével, amint a kandallója előtt ül, és lusta szivarját szívja. Vacsora utáni hangulat; a levegőben feketekávé fűszeres szaga; a szivarfüst karikát von egy perzsa szobormaradvány fölé. Körül a falakon képek, műtárgyak hirdetik az államtanácsos gazdagságát. Itt lóg a címere, nagy selyemzászlóra hímezve; egy szép, spanyol modorú kép a gyárait ábrázolja, egy másik a birtokot, ahol a híres kosokat nevelik. A szivarozóasztalka fölött gobelin, amely egykor a Hradzsin falait ékesítette. Odébb, üveg alatt Lahore utolsó nagy császárjának a koronája, fölötte egy kőszáli kecske koponyája. Egy Donatello-szobor közömbösen néz le a gazdagságra, amelyet az egykori hajóinas össze­harácsolt, míg maga a hajóinas megelégedetten legelteti szemét a kincseken, azután a tükörhöz lép, és büszkén nézegeti a nyakán levő hosszú, piros forradást.

- Igen - szól talán magában -, most már mindenem megvan, amit az élet nagyot adhat, nemcsak a jómód, a rang, a becsület, de a szerelem kincsesházából is, és elmondhatom, hogy nem éltem hiába!

És igaza van: mert nincs a világnak az a gyémántja, műremeke, földbirtoka, amely fölérjen egy nővel, aki holdvilágos éjszakákon a tenger fenekén fekszik, és sápadtan, szerteomló hajjal ábrándozik rólunk, az életünkről, a lépteink zajáról, a szívünk hideg dobogásáról.