A kék napernyõs kisasszony

- Ah! Miklós! Miklós! Álljon meg! Várjon meg!

Esti sétámra indultam egy barátságos, falusi úriházból, amelynek vendégszeretetével minden nyáron visszaéltem; egész délután finom eső szitált, és a réteknek üde illatuk volt, mint az alkonyatkor meglocsolt kerteknek. Pár perc múlva előttem állott a ház fiatal kisasszonya, frissen, hamvasan, karcsún, úgynevezett Üdvöske-arccal; a nyakában aranykereszt, az övében öt szál búzavirág. Világoskék napernyőjén vígan táncolt az alkonyatkor kibukkanó nap.

- Ohó, mi történt magával, Dóra? Hol a szalag a kontyából, és hol a rövid szoknyája?

A kék napernyős kisasszony büszkén mosolygott.

- Ej, ön nem tudja? Tehát: holnap leszek tizenhat esztendős, most már nagylány vagyok, és nem kell többé matrózruhában járnom. Ha tudná, hogy gyűlölöm a szalagos kontyot és a matrózruhát meg a zongoraórákat, hiszen semmi tehetségem a zongorázáshoz! A neveltetésem tehát befejeződött, miss Spenzer ezentúl csak a húgomat oktatja, és nekem nem kell többé Marokkó térképét lerajzolnom!

- Nos, ez nagy dolog! Tehát egy kész kisasszony! Engedje meg, hogy szerencsét kívánjak. Elkísér?

- Igen, elkísérem.

A rétek felé indultunk, ahogy illik, karonfogva, mert jó barátok voltunk; én tartottam Dórát keresztvíz alá, és tőlem kapta az első bábuját.

- Most tehát szabad az út az életbe - szóltam -, reménylem, hogy bölcsen fogja kihasználni. Ha nekem szót fogad, egypár évig minden férfinak elcsavarja a fejét. A kacérság nem utolsó dolog a földön: az élet, a sors, a szerencse, még az időjárás is folyton kacérkodik velünk, és ezek komoly tényezők, amelyek bizonyára tudják, mit cselekszenek.

Rám nézett, féloldalról, de nem mint azelőtt, nyugodtan, bizalmasan, hanem élesen, biztosan, mint egy jókedvű kalandra induló sólyom.

- Tudja - szólt fölényesen, mintha ezt a tulajdonságát is együtt kapta volna a hosszú szok­nyával -, tudja, nekem más fogalmam van az életről és a szerelemről! Nekem csak a szomorú szerelem tetszik, az a szerelem, amely tele van finom árnyakkal, bánattal, lemondással, érzelmességekkel; ah, az ilyen szerelem mégis a legszebb. Van egy gyönyörű nagynéném, aki egész életét a tengerparton tölti, mindig fekete selyemruhában jár, a kezében fekete csipkelegyező, és kenyérmorzsát dob a sirályok felé, és senki se tudja, miért oly szomorú! Vagy Tatjána! Milyen nemes alak Larin Tatjánája, akiről környezete sem sejti, hogy kiért ég a szíve, kiért tört darabokra a lelke! Mily szép lehet így szeretni, összebarátkozva a lemondás­sal, a büszke magányossággal, titkos könnyekben fölolvadva!

- Ej - vetettem ellent -, a szomorú szerelem bizonyára nagy dolog, de nem áll csupán néhány szép verskötetből, fekete selyemruhákból és bánatos liliomokból; az ilyen szerelemnek a mélyén sötét szenvedések és szenvedélyek is lakhatnak - és hozzá az álmatlan éjszakák!

- Ó, nincs szebb egy álmatlan éjszakánál! - csillant föl Dóra macskaszeme. - Belémerülni a sötétség, az ábrándozás árnyékképeibe, és végül is lámpát gyújtani, és egész éjjel Boleyn Anna jeleneteit olvasni a VIII. Henrik-ből: nem gyönyörű ez?

A szeme büszkén tekintett körül; íme, most már ő is kiveheti ebből a titkos gyönyörűségből a részét, és éjjelenként elborongva pillanthat a távoli, holdvilágos nádakra.

- Furcsa leány maga, Dóra - szóltam, és megint ránéztem.

A hosszú ruha nagyobbá, törékenyebbé tette karcsú alakját, asszonyos hajviselete kiemelte finom orrát és pár vonással megrajzolt, élénk arcélét. Nyugodtan, egy kissé gúnyosan viszo­nozta tekintetemet, és álmatag mozdulattal (amely különösen szőke hölgyekhez illik jól) simított végig homlokán.

- Igen - szólt elgondolkozva -, furcsa vagyok; nem tetszem így önnek?

Hirtelenében nem jutott okosabb válasz az eszembe, és ezt mondtam:

- Hogy múlik az idő, Dóra! Mintha tegnap tartottuk volna a keresztvíz alá, emlékszem, nagyon sírt és rugdalózott; az ördög nem egykönnyen bújt ki belőle! És most, tessék, egy nagy kisasszony áll előttem, és én megöregedtem.

- Csinos vagyok?

- Nagyon csinos!

- Köszönöm, és, hogy viszonozzam a bókot, tehát ön éppenséggel nem öregedett meg, ön még ma is a régi, tökéletes lovag, bárha az önéhez hasonló fejeket inkább a hervadó hölgyek szeretik. Nem tudom, miért, ilyennek, mint maga, ilyennek képzeltem mindig Percyt. Ön és Percy - nem furcsa ez?

Megszorítottam a kezét; finom, hosszúkás keze volt, és félénken hűvös, mint egy ákác lombja kora ősszel. Nem viszonozta a szorítást, de elhallgatott, és komoly lépésekkel ment mellettem. A lőportoronyhoz, sétám rendes céljához értünk; visszafordultunk. Alkonyodott.

- Tudja-e - szóltam -, hogy éppen ilyen volt az édesanyja húsz év előtt? Egy regattabálon ösmerkedtem meg vele.

- Nos, és tetszett önnek?

- Nagyon!

- Lássa, én is így gondoltam. Sőt... őszinte leszek; titokban mindig azt hittem, hogy önök közt történt valami, egyszer ki is kutattam az anyám fiókját, nem találok-e benne valami levelet vagy emléket öntől; de semmit se találtam. Különben, néha ez is gyanús. És tudja, mit gondoltam még?

- Nos?

- Azt, de ne nevessen ki! Azt, hogyha egyszer nagy leszek, elhódítom magát az édesanyámtól. Nem mulatságos?

- Nem; mert köztünk sohasem történt semmi.

Rám nézett, egy kicsit összehúzta a szemét, mintha nagyítón át vizsgálgatna: éppen úgy, ahogy az édesanyja szokta, ha reggelinél kezet csókoltam neki.

- Kár; olyan regényes lett volna! Nekem pedig, első hódításnak, igen szép eredmény!

A vállára tettem a kezemet, ahogy az ember a gyerekekére szokta tenni beszélgetés közben, de rögtön visszahúztam, mert ez a váll is mintha megváltozott volna egy éjszakán át; tegnap még szögletes és kemény volt, ma pedig gömbölyű és meleg.

- Hm - szóltam szórakozottan -, maga talán kacérkodik velem?

- Én? Miért ne? - felelte.

Megállt, megvonta a vállát, aztán egy csodálkozó pillantást vetett rám, és továbbsietett. Nagyon csinos volt, amint így féloldalról, fürkésző, követelődző tekintetével, neheztelő mosolyával, arcába hulló hajával, a fiatalságával, még a keze negédes tartásával és a kék napernyőjével is, félig tudatosan, félig akaratlanul kacérkodott velem.

A kertajtóhoz értünk, amely a rétek felől vezetett vissza a házhoz; a tornácon már a gyertyatartók üvegburái csillogtak. A kavics élesen csikorgott lábunk alatt. Egy helyen az út két magas vadrózsabokor között vezetett el, amelyek egészen közel értek egymáshoz. Egy erősen illatozó ág végigsimította homlokomat, és a következő percben, lassan, biztosan átka­roltam Dórát, mint egy gyermeket, akit az ember magához akar fölemelni, és megcsókoltam rozsdaszőke haját.

- A kalapom - szólt, és megigazította félrecsúszott vászonkalapját, aztán hozzám simult, és megcsókolt. - Miklós! - tette hozzá alázatos hangon -, én nagyon szerencsétlen vagyok, Miklós, én nagyon szerencsétlen vagyok!

A hangja egy kicsit megcsuklott, majd minden szégyenkezés nélkül csókolta meg az ajkamat, forrón, odaadóan; egy könnycseppje a bajuszom fölé hullott, és erősen csiklandozta az arcomat, úgyhogy csaknem tüsszentenem kellett. Azután hirtelen leszárította könnyeit, kibontakozott a karomból, és fölfutott a házba. Mire a tornácon utolértem, már mosolyogva rakta az asztalra a gyümölcsöt meg a süteményeket; senki se hitte volna, hogy egy perc előtt még sírt, és kétségbeesve csókolta meg az arcomat.

Éjjel hirtelen fölébredtem, és szemrehányásokat tettem magamnak. Nem tudom, más is úgy van-e vele, de én minden éjjel, közvetlen hajnalhasadás előtt, fölébredek, és ilyenkor rendbe szedem a gondolataimat; átfutom az elmúlt nap eseményeit, megítélem tartalmukat, és ké­szü­lök a következő reggelre. Ilyenkor mindent világosabban látok, és gondosabban megrostálok, mint nappal, persze csak amióta a halántékomnál egyre több és több jégvirág képződik; azelőtt ez is másképpen volt.

Tehát lássuk, hogyan állunk? Negyvenhat esztendős voltam, és ha koromnál nem is tarthattak idősebbnek, úgy bizonyára fiatalabbnak nem látszottam. A házasélethez, bevallom, sohase volt kedvem; nem tudtam elképzelni magamat, amint a gyermekeimet az iskolába kísérem, vagy amint karonfogva sétálok a feleségemmel a városban, és cipőt, harisnyát, háztartási cikkeket vásárolok. Elgondolni, hogy éveken át egy és ugyanazon kályha mellett kell ülnöm, a napi élet apró gondjaival veszkődnöm, hogy a holnaptól nem szabad új és meglepő dolgokat reménylenem: sohasem tudott beleilleszkedni gondolatvilágomba. A magamfajta emberek legokosabban teszik, ha a magányosságuknak, vagy nevezzük így, az önzésüknek élnek, mert ha kiszakítják magukat világukból, csak másokat fognak szerencsétlenekké tenni.

És ez a kisleány? Előttem állt karcsú alakja, amint kicsi korában, hófehér ruhában először kívánt franciául szerencsét a születésnapomhoz; amint vadászat után büszkén, mintha ez valami nagy dolog volna, lehúzta a csizmámat; amint egy este rám bízta első titkát, hogy ő volt az, aki zöld színűre festette be a kutyát; amint be-besurrant a szobámba, és arra kért, csináljam meg a német leckéjét. És most egyszerre a nyakamba borul, és azt hiszi, hogy én vagyok az ő életének a kulcsa, pedig a magyarázat talán az, hogy én vagyok az első férfi, akivel az életben találkozott, az első ember, aki egy kicsit hasonlított a regényhősökre, mert jó szabónál dolgoztat, ráspolyozza és fényesíti a körmeit, tud lovagolni, négyes fogatot hajtani, vaddisznót lőni és minden szép hölgynek figyelmességet mondani. De belől? Mi lakik bent? Önzés, sivárság, unalom, egy csomó elhervadt kaland, egy csomó bántó emlék, egy csomó lélek nélküli, elsárgult szó, amelyet a szél néha fölkavar, de amelyek rögtön rá maguktól hullanak alá az avarra.

Nem - szóltam magamban nagyot ásítva, és a fal felé fordultam -, ennek nem szabad megtörténnie!

Másnap, harmadnap azon voltam, hogy lehetőleg keveset legyek vele egyedül, ami részben sikerült is, utána való két nap vadászatra mentem, és csak igen késő este tértem haza, rákövetkező nap pedig a szomszéd városba utaztam, ahol egy régi barátomat látogattam meg, és megint csak este vetődtem vissza. Így csak vacsoránál láttam. Éreztem, hogy folyton rám függeszti a szemét, de tartózkodva vagy egyáltalán nem viszonoztam a tekintetét, és ha búcsúzásnál kezet fogtunk, gyorsan és határozottan szorítottam meg vékony ujjait, nehogy érezzem remegésüket. De hetedik nap nem tudtam előle kitérni. Éppen vacsorához csöngettek; átöltöztem volt, és átsiettem a sötét biliárdszobán, mikor valaki hirtelen megfogta a kezemet.

- Miklós! - szólt dacosan, de rögtön sírni is kezdett, ahogy a gyerekek szoktak, akik a nyakasságot összekapcsolják a kétségbeeséssel -, énnekem így el kell pusztulnom! Miért gyűlöl engem, Miklós? Mit vétettem önnek?

Az ajkamba haraptam, de azután fölemeltem a fejemet, és elhatároztam, hogy - hiszen ennek úgyis meg kellett egyszer történnie - nyíltan beszélek vele. Meggyújtottam tehát egy lámpát, és elmondtam neki mindazt, amit a minap, hajnalhasadás előtt elgondoltam. Hogy negyvenhat esztendős vagyok, semmi hajlandóságom a családi élethez, hogy a lelkem üres, és önzésben öregedett meg. Sok meggondolatlanságot követtem el az életben, könnyelmű és fölületes vagyok, mélyebb érzés híján; kértem, hogy bocsásson meg, amiért visszaéltem a fiatalságával, az ábrándjaival, ahogy mások is megbocsátottak, akiket éppen így megcsaltam, de akik azért később mind igen boldog feleségek és jó családanyák lettek: ma már legföljebb rossz álmaikban, viharos éjszakákon bukkanok föl olykor.

Ránéztem. Finoman remegve, mint a levelét hullató nyárfa, állt előttem, inkább megszeppen­ve, mint kétségbeesve; éppen ilyen volt az arca gyerekkorában, amikor elárulta nekem, hogy ő volt az, aki a kutyát zöldre festette. Nagy macskaszeme szinte elhagyta törékeny testét, és föl és alá járt a szobában, a zöld posztó, a fej nélküli dákók, az állóóra között. Megértette, hogy kijátszották, megcsalták, félredobták, hogy immár nem a gyermekkor ártalmatlan rémei, hanem az élet, a vaskezű sors szomorúsága áll vele szemben. Nem lázadott föl, csöndesen, reked­ten köhintett egyet, mintha meghűlt volna, összébb húzta a kendőt a vállán, aztán így szólt:

- Igaza van, és én bele akarok nyugodni sorsomba; mi mást is tehetnék? Igen, hiszen én is jól tudtam, hogy mindez lehetetlenség, dőreség, de nem védekezhettem ellene, az élet gonosz, és annyira szeretem magát! Nem teszek önnek szemrehányást, Miklós, ön becsületesen csele­kedett, mikor megmondta az igazságot, és én is így tettem volna az ön helyében.

Gondolkozni látszott, aztán szórakozottan vett föl egy piros labdát a tekeasztalról, és alázatos mosollyal ajkán folytatta:

- Lássa, milyen balga voltam, mikor ábrándjaimban mohón kerestem a szomorúságot, a reménytelen szerelmet; ej, most itt van, szembeállok vele, és íme, egy pillanat alatt irgal­matlanul összetört. Ah! Annyi erőm nincs, hogy ezt a labdát végiggurítsam az asztalon. Mily bohó az ember! És Miklós, az álmatlan éjszakák! Igaza van, más is lakik alattuk, mint fekete selyemszövetek és gyászos liliomok! Ha tudná, mit szenvedtem az utolsó három éjszakán! Nem, nem; az élet más, mint amilyennek képzeltem, egészen más, az élet ijesztő, dermesztő, kegyetlen, és én még gyönge vagyok rá, hiszen én még csak gyermek vagyok!

Megsimogattam a haját, és azt mondtam, amit ilyenkor mondani szokás, hogy ne lássa ennyire sötéten a dolgokat, a gyermekszerelmen át kell esni, mint a bárányhimlőn, később mindenki nevet rajta. Iparkodjon szórakozni, kérje meg a szüleit, hogy utazzanak pár hétre a fővárosba, járjanak színházakba, mulatságokba, ott majd megvigasztalódik. Mindenki így kezdi az életet!

- Nem, nem - szólt egy kicsit megborzongva -, én még gyermek vagyok, félek az élettől, én még nem tudok megbirkózni vele. Ej, az élet kegyetlen!

Rekedten nevetett, aztán karon fogott; az ebédlőbe mentünk, ahol már türelmetlenül vártak ránk.

Másnap összecsomagoltam, még egyszer végigjártam a nagy bükkfaerdőt, amelyet annyira szerettem, és harmadnap reggel útnak indultam. Mikor beléptem Dórához, hogy elbúcsúzzam tőle, éppen az íróasztalnál ült és dolgozott. Gyorsan fölkelt, és két kezével az asztalra támasz­kodott, ahogy serdülő, fiatal lányok szokták. Első pillanatban idegennek, furcsának rémlett az alakja, mintha kisebbé és teltebbé vált volna, aztán megtaláltam a magyarázatot. A haja újra leányos kontyba volt fonva, benne skót szalag; és ismét a rövid matrózruha volt rajta.

- Igen - szólt megvonva a vállát -, újra iskolás leány lettem, visszamentem a tankönyveim és térképeim közé. Így jobb, ah! Fázom az élettől, a rendhagyó igék és a francia leckék mégis szelídebbek és jobbak hozzám! Nos, gondoljon reám néha!

Kezet fogtunk és elváltunk, mosolyogva és mégis nehéz szívvel, ahogy régi barátokhoz illik.

Mikor az ablaka előtt elmentem, nem állhattam meg, hogy ne nézzek be még egyszer a szobájába. Ott ült a fehér íróasztal mellett, sápadtan, összevont szemöldökkel, előtte a földgömb; finom ujjai Marokkó térképét rajzolták, és szép macskaszeméből könnycseppek hulltak alá a rajzpapirosra.