A vörös Ágnes

Késő ősszel volt, hirtelen alkonyodott, és bár egész nap derült égbolt alatt vadásztunk, estére sűrű eső kezdett esni. Messze voltam hazulról, a kocsinak nem volt födele, bőrig áztam. Eszembe jutott a vörös Ágnes, és meghagytam a kocsisnak, hogy forduljon be a Kurucz-majorba.

Ez a vörös Ágnes nevezetes nő volt. Itt született a Kurucz-majorban mint a béresgazda leánya, libát őrzött, majd tizenhét éves korában a fővárosba került, és egy kis színházban kar­dalos­nőnek csapott föl. Szerteomló, buja, piros haja volt, ezért hívták a vörös Ágnesnek, a szeme pedig sötétkék és nagy, mint egy csokor ibolya. A tehetsége semmi, de amint a színpadra lépett hófehér arcával, lángoló sörényével, finom kezével, amelynek ujjait össze szerette görbíteni, mint egy ragadozó állat a körmeit, az ember önkénytelenül összeborzongott, és úgy érezte, nem volna jó a vörös Ágnes körmei közé kerülni.

Öt évig mozgott a deszkákon, ahol tizedrangú szerepeket játszott, aztán eltűnt, senki se tudta, hová. Némelyek szerint egy skót herceg vitte volna el magával, mások szerint férjhez ment egy asztalosmesterhez; az igazság az volt, hogy visszavonult a csatatérről, és megvásárolta a Kurucz-majort. Mindig szerette a földet, a rögöt; a színházi társalgóban, szünetek alatt tollat fosztott, és régi falusi nótákat dúdolgatott, gyakran emlegette, hogy az egyetlen kívánsága visszatérni a szülőföldjére, csizmát húzni, gereblyét tenni a vállára, és élte fogytáig gaz­dál­kodni a szikes földeken. Vágyát már öt év múlva teljesítette a sors. Ha beutaztam a szomszéd mezővárosba lőport, szivart venni, gyakran találkoztam vele, amint kurta bekecsben, prémes sapkával a fején alkudozott az ökörvásáron, vagy amint a csapszék előtt áldomást ivott a disznókereskedőkkel.

- Nézzen be egyszer hozzám, rendben tartom-e a szénámat? - szólt hozzám többször, de én mindeddig óvakodtam tőle, hogy a közelébe kerüljek, mert még jól emlékeztem rá, amint karcsún, biztos mozdulattal állott az élesen megvilágított színpadon, és szemét mint egy finom karvaly szögezte a fekete nézőtérre.

A kocsis nagy örömmel engedelmeskedett a parancsnak; rácsapott az ázott lovacskákra; negyed óra múlva a Kurucz-majorban voltunk.

- Hol a tekintetes asszony? - kérdeztem egy fürge kisinastól, aki a kocsikelepelésre elém futott a tornácról.

- Az irodában!

Bekopogtattam. Ott ült a hosszú fenyőfa asztalnál, előtte egy csomó számadás, amelyeket csomóba kötött. Mikor megpillantott, összecsapta a kezét, és kétszer erősen megcsókolta az arcomat, ahogy a férfirokonok szokták, ha régen nem látták egymást.

- Sokáig váratott magára, de mégis megtartotta a szavát - szólt egy kicsit gúnyosan, azzal gondosan elzárta az írásait, leoltotta a lámpákat, és átvezetett az úriházba. - Most pedig itt marad vacsorára, és ha az eső el nem áll, úgy itt hál. Az utaink gyalázatosak, fél órája jelentette a vadászunk, hogy a Morgó hídját a víz még az éjjel elviszi.

Ellenkeztem, de nem hallgatott rám, tapsolt a cselédnek; meghagyta, hogy fűtsék be a vendégszobát. Azután meggyújtotta a facsillárt, és maga rakta meg az öreg cserépkályhát, hogy csak úgy durrogott. Fél óra múlva a kisinas, fényes csizmában, hófehér vászonkabátban jelentette, hogy a vacsorát föltálalták. Leültünk, fáradt és éhes voltam; nem volt szükség kínálásra.

- És most meséljen - szólt a vörös Ágnes, mikor a kapros tésztához értünk, és katonásan hörpintett föl egy pohár vörös bort -, mi újság odakint? Tudja-e, hogy azóta se jártam Budapesten? Akkor még a Niniche-t adták; játsszák még ezt a darabot és a Madame Favar-t?

- Nem, már senki se emlékszik rájuk.

- És Tamásy?

- Régen meghalt.

- De Eőry csak él?

- Az is meghalt.

Csodálkozva húzta föl szemöldökét.

- Az idő múlik - szólt szivarka után nyúlva. - Nemsokára tizenöt esztendeje, hogy falun élek. Meglátszik rajtam?

- Nem - feleltem, és udvariasan mosolyogtam.

Kacagott. A fogai hófehérek és nagyok voltak, egy ragadozó állat gyönyörű fogsora.

- Ön félreért - szólt, és fölemelte keskeny kezét, amelynek árnyéka titokzatosan táncolt végig a falon -, én nem akarok bókokat. Elég volt a bókokból, sőt! Boldog vagyok, hogy nem kell többé udvarlásokat, esküket hallanom, szerelmes leveleket olvasnom; oly egyformák mind! Én parasztnak születtem, aki a goromba szót, a verést inkább megérti, mint a cifra szavakat. Ha Pesten hintón jártam, akkor is mindig az járt az eszemben: de jó lenne, ha négy címeres ökör húzná ezt a szép kocsit. És amikor a varga zöld posztóba takarva hozta a selyem- meg bársonycipőket, arra a rézpatkós csizmára gondoltam, amelyet gyermekkoromban a fehérvári vásáron láttam, s amelyhez hasonló azóta se került a szemem elé.

Nevettünk, koccintottunk.

- Nos, és maga - folytatta hetykén -, talán nem érzi néha, hogy elég volt ebből a gavallér­életből, a lovagi dolgokból, a szerelmes postákból, az esküdözésből? Bohó dolog ez, higgye el nekem, aki az orránál vezettem a fél főváros gavallérait, és aki, mikor magamban voltam, mind kikacagtam őket. Többet ér augusztus derekán egy szénaboglyán hálni vagy tavasszal a zöld rozsban megázni! Nos, nem igaz?

Bólintottam, és érezni kezdtem az erős bort.

- Hát? Mit mondjak, Ágnes? Persze; bennem is lakik egy kis falusi vér, én is szeretem az erdőt májusi reggelen, amikor hűvösen szép, mint egy fiatal hercegkisasszony, és én is szeretek télen szánkóba ülni és céltalanul bolyongani a fehér tornyok között, miközben dőre emlékekre gondolok. Hiszen egy kicsit művész is vagyok, aki a hangulatokat túlbecsüli. Szép a falusi élet az ő regényességével, és nem utolsó dolog, amikor karácsony éjszakáján a vidék tele van apró lámpákkal, mindenünnen a templom felé iparkodnak az emberek, a kis orgona nagyokat fúj, és az ablakhoz hozzáverődnek a hópelyhek. Vagy egy görög húsvét! A bora kitűnő - fejeztem be a beszédet -, de az embernek a lábába száll.

Kényelmesen hátradőltem a karosszékben, amely akkora volt, mint egy ágy, és puhán fogta körül testemet.

- Miért volna ostobaság? - szólt Ágnes, és fehér könyökével az asztalra támaszkodott. - Mondok magának valamit, ha nem is hiszi el: én már nagyon szeretnék öreg lenni, és titokban mindennap a tükörbe nézek, nem fehéredik-e már a hajam; de eddig csak szerencseszálakat találtam. Még mindig szép vagyok, jól tudom, és ha nem tudnám, mások megmondanák, mert emberek mégiscsak járnak errefelé. És a férfiak, mondhatom, még mindig olyan bolondok, mint amikor a Madame Favar-t meg a Párizsi nő-t játszottuk; de mi haszna, ha az ember egy szegény falusi jegyzőt vagy egy korhely szolgabírót elbolondít?! Pedig lássa, elbolondítom őket, akaratom ellenére; ránéznek a piros hajamra, és végük van; nem csoda, hiszen ez a piros haj a walesi hercegnek is tetszett egy kicsit. Tele a fiókom furcsa levelekkel, egyszer el­olvasom magának, ki mindenki ír itt nekem; el fog rémülni, vagy nagyot fog kacagni. Ej, jó volna öregnek lenni, hogy az ember ne törődjék mással, mint a lelki üdvösségével, az egészségével és a magtárával.

Érezni kezdtem a nap fáradtságát; a szemem pislogott, csaknem elaludtam a tűz mellett.

- Ej, lássa - kacagott -, maga máris öregszik! Nem? Itt ülünk kettesben, kint esik az eső, éjszaka van, és maga békén elalszik, mint egy gyerek karácsony éjszakáján, pedig magától is van egy levél a fiókomban, az igaz, hogy már egy kicsit sárgulni kezd.

Tapsolt; a kisinas figyelmes arccal ugrott be, és meggyújtotta a feketekávés gépet.

- Tudja, mit gondoltam? - szólt Ágnes, nem törődve a fiúval. - Különös gondolat, de magának való, aki mindig szerette a furcsaságokat. Tehát, arra gondoltam, hogy ha mindketten meg­öregszünk, akkor ön minden héten legalább kétszer át fog járni hozzám, és el fogunk tűnődni rajta: milyen jó, hogy bealkonyodott, és a szerelmes levelek, az esküdözések, az ábrándo­zások, a sikerek és csalódások már nem érnek el hozzánk. Karácsonykor föl fogunk öltöztetni huszonnégy béresgyereket, és a régi malomból közös költségen kórházat építtetünk. A hosszú téli estéken megcsináljuk a végrendeletünket, okosan, szépen, hogy az eklézsiának, a vakoknak, az iskolának, a kórházaknak és a megye szegényeinek egyformán jusson. És még egyet fogok kikötni: azt, hogy a hajamat a temetésem napján el kell égetni, ennek okvetlenül meg kell történnie! De mikor lesz ez? Nos, mit szól hozzá?

- Hogy mit, Ágnes? - szóltam, és úgy éreztem, mintha a szomorú őszi eső a terített asztalon dobolna. - Csak az öregség szép e földön. Ugyan mit ért az eddigi életem? Egy csomó nőt én csaltam meg, egy csomó engemet: ennyi a számadásom. Mind eltűntek, a legtöbb a föld alól néz reám, és akik élnek, azoknak csak a rossz álmaikban jelenek meg. És mégis, mindig újra és újra elkezdem a táncot, és keresek valamit és valakit, aki pedig már régen egy kereszt alatt pihen, és mosolyogva vonja meg a vállát. Miért kellett tőle is elszakadnom? Mire várok még? De - tettem hozzá friss szivarra gyújtva - ezek érzékeny dolgok, holnap jót fogunk nevetni rajtuk. Ez a bolond őszi eső az oka, hogy ilyesmi az eszembe jut, nos, és a maga óbora.

Elhallgattunk. Csönd volt, künt néha egy fa álmosan rázta meg magát, mintha a másik oldalára akarna fordulni. A kályha mérgesen fújt egyet-egyet. Újra és erősebben éreztem, hogy a szemem leragadni készül; mosolyogtam, de már csak nehezen tudtam az elalvás ellen védekezni.

- Miklós - szólt a vörös Ágnes -, magának meg kell ígérnie, hogy megmondja nekem, amikor már öreg leszek, talán egy év múlva, talán tíz év múlva, de lovagi szóra! Csak annyit kell mondania: „Ágnes! Itt az ideje, hogy a betegekre és szegényekre gondoljunk”, és én boldog leszek, hogy végre megválok a piros hajamtól, a kék szememtől, amely annyi hiábavaló romlást okozott. Okozott? Ej, még most is okoz. Ha kinéznénk az ablakon az országút felé, talán egy öregurat látnánk föl és alá járni, öt gyermeke van, derék felesége, a legjobb gazdasszony a megyében. Körorvos, és itt jár, töltött fegyverrel a vállán, az országúton, és szerelmes leveleket küld be hozzám a drótos tótokkal meg a vándorlegényekkel. Bolond egy dolog! De lehet, hogy egy másik vagy egy harmadik férfit is látnánk... és ennek mind ez az átkozott vörös hajam az oka, amely nem tud, nem akar megfehéredni, nem hagy békén megöregedni. Megígéri?

Álmosan bólintottam, és azt éreztem, hogy lassan egy meleg forrásba süppedek, és az arcomat puha gallyak simogatják.

Mindjárt el fogok aludni - gondoltam magamban, és nem volt kedvem ellenkezni.

- Minden szerdán meg szombaton nálam fog vacsorázni - folytatta Ágnes -, és vacsora után kirakom magának, hogy nagy hó lesz-e télen avagy fekete karácsony. Olykor eljön a pap, és hármasban kártyázunk, vagy valaki elolvassa a szevasztopoli ütközetet egy régi naptárból. Én magam fogok befűteni a kályhába, ez külön tudomány; és igaz, nem szabad elfelejteni, hogy a papnak zsámolyt kell tenni a lába alá, mert köszvénye van. És addigra talán magának is köszvénye lesz, Miklós, és magának is zsámoly kell a lába alá. Vasárnap pedig kimegyünk a dombra, és elültetünk négy ákácfát, azok közt akarok feküdni egykor, mindig ez volt a kedvenc tervem.

Még hallottam egypár szót, aztán elaludtam, békén, mélyen, mint az öregurak, akik már csak karosszékben tudnak igazán aludni. Álmaimban lassan eveztek el előttem Tamásy, Eőry, aztán a kis kalapos Niniche, a lovaglóruhás Madame Favart, egy páholynyitogató nő a régi Nép­színházból, egy csomó hófehér liba, huszonnégy gyermek új ködmönben és patkós csizmában meg egy hosszú sor paraszt, amint lámpával kezükben haladnak a templom felé.

- Mindörökké - szóltam hozzájuk, és fölébredtem.

Fakó reggel nézett be az ablakon; a facsillárban még égtek a gyertyák, ám a kályha kihűlt.

- Jó reggelt - szólt Ágnes -, és tapsolt az inasnak, aki álmos arccal, de fürgén jelent meg a küszöbön a papramorgóval.

- Bocsássa meg - mondtam zavarodottan -, de a vadászat és az erős bor; és bizony, öregszünk. Szólj hát a kocsisnak - fordultam a fiúhoz. - Hadd fogjon be!

Az eső elállt, hideg szél fújt, a hegyek szaporán füstölögtek.

- Ne felejtse el, amit ígért - kiáltott utánam a vörös Ágnes, amikor kocsim nekivágott a szürke, sáros mindenségnek.

A lovak lassan ügettek végig a mezei úton; mihamar kiértünk az országútra, amely az esővíztől csillogva, nyílegyenesen húzódott föl a dombra. Mikor a feszülethez értünk, egy őszes, körszakállas férfival találkoztunk, aki puskával a vállán várt valamire. Mikor meglátott, erősen a szemembe nézett, majd ügyesen lelőtt egy varjút a fáról.

- Furcsa egy lány volt mindig ez a vörös Ágnes - dörmögtem magamban, és arra gondoltam, amint zsámollyal a lábam alatt, fehér szakállal ülök a kályhája mellett, és a vörös Ágnes megfontolva diktálja a nagy ókulárés papnak:

- Ezer forintot a vakoknak, ezer forintot az ispotálynak, ezer forintot az eklézsiának, ezer forintot a mindenkori útmesternek, aki a négy ákácfát a sírom fölött ápolni fogja, és ezer forintot annak a felebarátomnak az Úrban, aki a vörös hajamat a temetésem napján el fogja égetni! Így legyen!