Netti

- Ah! Megint itt vagy, Miklós? Ilyen gyorsan? Nos, mi baj? Bátran ki vele!

Aki ezt a pár szót szelesen, tágra nyílt szemmel mondta, Netti volt, egy hamvasszőke, eleven, úgynevezett tiroli szépség, nagy, kék porcelán szemmel, a parasztlányok egészséges fogsorá­val és nyugtalan, finom szájjal, amely mint egy vidám vadrózsa virított az arca közepén. A foglalkozása? Énekesnő volt, a grazi vagy brünni vagy talán éppen az olmützi operettszínház tagja. Másodrendű szerepeket játszott, maga sem hitt művészetében, és gyakran mondogatta, hogy csak addig énekel és táncol, míg egy becsületes iparosmester vagy földvállalkozó nőül nem veszi. Akkor ő fogja a legjobb uborkát befőzni egész Olmützben.

Ez volt a legvígabb és legbolondosabb lány, akivel valaha találkoztam. Soha senki rossz­kedvű­nek nem látta, ha éhezett, ha jól ment a sora, mindig könnyelműen, fölényesen vonta meg a vállát, kacagva rázta meg a fejét; soha senkire nem neheztelt, az utolsó falat kenyeret megosztotta a pályatársnőivel, és nem volt ember, akinek a tekintélyében hitt volna. Még a világ, a sors szürke keze sem tudta soha igazán megijeszteni, semmitől se félt, az éhségtől, a betegségtől éppoly kevéssé, mint az irigységtől vagy a rosszakarattól, és minden szépnek, kellemesnek, csillogónak gyermek módra örült, lett légyen az egy barátságos szeptemberi délután az erdőszélen, egy prémes bunda vagy egy doboz déli gyümölcs. Sohase volt egy krajcárja, a városban minden uzsorást ismert; ízléstelenül szeretett öltözködni, de furcsa kalapjain, tarka selyemruháin átmosolygott a fiatalság üdesége.

Valahányszor az életben szerelmi hajótörés ért, és ez többször fordult elő, mindig a Netti jókedvéhez és fiatalságához menekültem. Ahogy az ember a könyvtára mélyében titokzatos, szent és jó könyveket rejteget a magányosság, a kétségbeesés, az öregség órái számára, jól teszi, ha olyan embereket is tartogat a lelki fiókjaiban, akikhez a ború óráiban elmenekülhet, akiknek verőfényénél megnyugvást talál, akik a mosolyukkal, a könnyelműségükkel mint egy nagy, virágból font legyezővel elűzik a sors árnyékait. Sajnos, ilyen ember oly kevés akad a világban! De Netti ilyen volt, és mindig hálával gondolok vissza reája, nagy porcelán szemére, egészséges paraszt fogsorára, félrecsapott bársonykalapjára, amelynek közepébe hosszú sólyomtoll volt tűzve.

- Istenem! Mi baj van hát megint? - szólt, valahányszor az esti vonattal berobogtam a ködös grazi vagy brünni határba. - Megint eladtak?

- Igen, Netti - feleltem a fejemet lehorgasztva -, és most már talán te se tudsz rajtam segíteni!

Nevetett; jobbról, balról megcsókolta az arcomat, hűvösen, ártatlanul, ahogy csak igen kis gyerekek vagy igen tapasztalt nők tudnak.

- Ne mondj ilyet, Miklós! Nem tudod te, mi az, szenvedni! Te rajongó férfi vagy, a perc lovagja, ha jó, ha rossz ez a perc, azt hiszed, az egész életed benne lakik! Ah! Én túl vagyok ezen, engem tíz évig minden este megvert az anyám, és azért mégse voltam sohasem szomorú, ej, jó is volna, ha ilyen olcsón tudnánk kiegyezkedni a sorssal!

Nem engedett felelni, máris magára kapta hamisított hermelinköpenyegét, piros bársonycipőit, magával hurcolt a girbegörbe grazi utcákon, a hosszú, visszhangos olmützi tereken, lakást bérelt számomra a rózsaszínű házban, ahol annak idején Metternich lakott, és nevetve a szárnyai alá vett. Egész nap velem volt, ő vezette a háztartásomat, beszerzett egy gramofont, rengeteg cserép virágot és egy kutyát, mert a kutya mégiscsak az ember leghűségesebb társa. Átvette a pénzemet, és mondhatom, kegyetlenül bánt vele, nem ismerte a garas értékét, a lakásom tele volt mindenféle haszontalanságokkal, japán tárgyakkal, részletre vett díszkiadá­sokkal, hamisított szőnyegekkel, félelmetes csatafestményekkel, amelyek az embernek egy panoráma bejáratát juttatták az eszébe, alkalmi perzsa függönyökkel és alpakkából készült dísztárgyakkal, amelyek olyanok voltak, mintha karikadobásnál nyertem volna őket. Meg­ismer­tetett a társaival és a társnőivel, minden éjjel hajnalig kellett a sörházban ülnöm, és régi színészadomákat hallgatnom a csodálatos Devrient-ról és a nagy Anschützről. Mindenáron azon volt, hogy beleszeressek a primadonnába, egy kövérkés, jóképű hölgybe, abba a bizonyos gömbölyű fajtába, amelyet már csak az öregebb urak neveznek szépségnek.

- Csinálj sok adósságot - szólt gyakran, és ok nélkül fölnevetett, mint az éjjeli szállásra repülő rigó -, ez a legjobb szer, hogy az ember minden mást elfeledjen az életben! A fülemig vagyok tele adóssággal, úgyszólván ki sem merek már menni az utcára, talán ez az oka, hogy sohasem vagyok szomorú.

Boldog volt, hogy ha aranyoszlopocskákba kártyáztam (az összes titkos játékbarlangokat ismerte), és a szeme fölragyogott, ha egy művésznő, aki elvesztette a pénzét, igénybe vette tárcámat. Előkelő személyzetet kellett tartanom, francia inast és svájci szobalányt, kocsist, lovászt, egy részeges olasz szakácsot is szerződtetett; a pincém tele volt a legfinomabb borokkal.

Úgy éltem, mint Des Grieux diák; reggelenként a szobám tele volt hitelezőkkel és kérege­tőkkel, és Netti mosolyogva ült köztük, és arról hazudott nekik, hogy egy porosz főhercegnek vagyok a természetes fia, és valamennyiüknek megszerzem a portugál nemességet, a hitelezőknek, a kéregetőknek, sőt még őneki is.

Ilyen volt Netti! Csodálatos ajándéka az Úristennek az olyan ember, aki könnyű hajón evez át az élet nehézkes vizein, aki sem a tér, sem az idő nagyképű fogalmait nem ismeri, aki előtt nagy és kicsi, jó és rossz, okos és bolond tarka ördögszekérként vágtat el a sors országútján. Ha mindnyájan ilyenek volnánk, a világ talán jobb, szebb, barátságosabb lenne! Igen, valamivel könnyebbeknek, következetlenebbeknek kellene látnunk a dolgokat, és sokat, sokat kellene nevetnünk, lehetőleg ok nélkül és könnyező szemmel, ahogy Netti szokta, ezért hát csöndesen tűrtem zsarnokságát, belenyugodtam, hogy mindig francia borok álljanak az aszta­lon, hogy ügetőlovaim és agaraim legyenek, hogy a pénznek megszűnjön az értéke, a percnek a súlya, és hogy esténként a virágkereskedő óriási bokrétákat szállítson a primadonná­nak a színpadra.

- Látod - szólt ilyenkor Netti, mialatt a művésznő hálásan szorította kebléhez a piros rózsákat -, ez a lány volna való neked: becsületes, szerény, és még sohase csalt meg senkit! Három udvarlója volt, mind a három megnősült, és tisztességes, bár nem nagy összegű végkielégítést adott neki. Ha premier van, mind a három egykori udvarlója elhozza a feleségét a színházba, és az asszonyok is tapsolnak neki, és posztót meg karperecet küldenek a jutalomjátékára!

Ám: nekem a kövérkés, érett szépségek sohasem tetszettek, és így a dologból nem lett semmi. Így hát Netti más szórakozást keresett, álarcosbálokba hurcolt, Teplicből cigányokat hozatott a névnapomra, tavasszal majálisokra, tél végén titokzatos szánkirándulásokra vitt magával a hegyek közé, ahol fajdkakasokra lövöldöztünk, avagy művészünnepélyeket rendezett a lakásomon, és utána még egy hétig Pierrot-k aludtak a pamlagaimon; a legrosszabb esetben fáraóbankot adott azzal a kikötéssel, hogy csak aranyban szabad játszani.

Mindig volt valami új eszméje - az élet fukarságán múlik, hogy nőn, kártyán, lovon, vadá­sza­ton kívül nemigen van szórakozás -, és amellett csinos volt, ennivalóan csinos, és ha megesett, hogy borús estéken mégis lehorgasztottam a fejemet, odaült mellém az üres kályhához, és megcsókolta a homlokomat, de amikor lassan át akartam karolni karcsú derekát, fölugrott, a sarokba szaladt, és a szemembe nevetett.

- Ah, ennyit ér hát a bánatod? - szólt, és magasra húzta a vállát. - Így vagyunk?

Hányszor utaztam csüggedten, fáradtan, öregen Nettihez, és hányszor tértem vissza tőle második Faustként, megifjodva, fölüdülve a mosolygásától, napsugaras könnyelműségétől. Hányszor gondoltam furcsa és gonosz hajótörések után, hogy az élet már csak árnyékot tarto­gat számomra, és hányszor csalódtam! A kacagása át- és átjárt, mint az első tavaszi napsuga­rak a tavalyi levelekbe burkolózó tölgyet, és leheletében az első erdei ibolyák illatát éreztem.

Egyszer késő télen, erős olvadáskor utaztam el a távoli Olmützbe. A régi pályaudvaron csurogtak a jégcsapok, a templom kétakkorára nőtt meg a ködben. A kocsis ünnepélyesen vitt el a kis külvárosi házhoz, ahol Netti lakott, de amikor becsöngettem a kapun, a házmester megrázta a fejét, mosolygott, és így szólott:

- Netti kisasszony már nem lakik itt! Netti kisasszony férjhez ment!

- És kihez? - kérdeztem, és fölhajtottam a kabátom gallérját.

Megmondta a címét; a férje a szomszéd városka egyik vasúti hivatalnoka volt, és az esküvő három napig tartott, egész Olmütz megjelent, sőt Netti engemet is várt, a házmester, egy jobb időt látott puskaműves, már ki is bérelte a régi szállásomat a Metternich-házban, de a levél, úgy látszik, elkallódott valamerre.

- Uram - fejezte be a házmester megfontoltan -, ő volt a legszebb menyasszony, akit valaha Olmützben láttam, és nekem ajándékozta a zöld kakaduját meg a hermelines kabátját!

Tanácstalanul állottam.

- A vasúthoz - szóltam végre is a kocsishoz, de aztán még egyszer megállíttattam a lovacs­kákat.

- Nos, adja hát el nekem legalább a hermelin-köpenyeget! - fordultam az öreg puskaműveshez. - ön úgyse veszi hasznát!

Egy kicsit gondolkozott, ellenkezett, de aztán fölment a hamisított hermelinkabátért, becso­magolta egy nagy újságpapírba, és a poggyászom tetejére rakta.

- Ő volt a legjobb lélek egész Olmützben - szólt, és óvatosan tette zsebre a pénzt.

Átutaztam a furcsa nevű morva városkába, megkerestem a hegyes-völgyes utcát, amelyet két oldalról gesztenyefák őriztek, és becsöngettem egy kis, nepomukos házba, amely mint egy furcsa álom csüggött a hegyoldalon.

- Ah! Miklós! - kiáltott föl Netti, és összecsapta a kezét. - Szent Isten! Hogy megfogytál, és milyen sárga a szemed! Rossz bőrben vagy, én szegény barátom!

Nem tudtam felelni, egy ideig ő se szólt semmit, aztán karon fogott, és bevezetett a lakásba, ahol a kályhában friss tűz égett, és erős almaszag áradt. Az olcsó bársonypamlag fölött egy pecsétgyűrűs, szakállas, Ferenc József-kabátos úr krétarajza nézett a világba: a férje volt, a helyettes állomásfőnök.

- De most már nem segíthetek rajtad - szólt Netti habozva -, az uram nagyon derék ember, de az ilyesmibe mégse megy bele. És én lassan meg is öregszem, ideje volt, hogy okosabb életre adtam magamat! Jól élünk, de most nagyon csínján kell bánnom a pénzzel, és tudod, hogy ez nem könnyű dolog, legalább nekem nem az. De mit csináljak hát veled?

Egymásra néztünk, mosolygott, megsimogatta a fejemet, aztán így szólt:

- Azt gondoltam, hogy van egy rokonom, Borbálának hívják, csinos lány, ó! jó madár; nemrég lett színésznő, azt mondják, éppen olyan, mint én. Hogy lenne, ha összeismerkednétek? Ő se tud bánni a pénzzel, és egész nap nevet, sohase tudja, hogy min, akárcsak én. Ah, emlékszel, Miklós, mikor az előszobában ültem a hitelezőiddel és a kéregetőkkel, és azt mondtam nekik, hogy egy porosz főherceg természetes fia vagy? Furcsa idők voltak; nem?

Megösmertetett az urával, aki diákpipával a szájában most tért haza a szolgálatból; náluk kellett hálnom, és másnap áthozatta az unokanővérét, Borbálát, és libapecsenyét ebédeltünk, de hiába, Borbála nem volt az, ami Netti. A mosolygásából hiányzott az ő nagy, céltalan bizalma az életben, az ő fölényes nembánomsága, és a hangja is mélyebb és szomorúbb volt.

- Nos, nos? - tudakolta tőlem kíváncsian ebéd után, mikor egy percre magunkra maradtunk.

- Nem, Netti - feleltem, és a szívem mintha összeszorult volna egy kissé -, ez nem te vagy!

Megszeppenve nézett reám.

- Nem én vagyok? - kérdezte csüggedten. - Ó, miért nem? De hát mi különös van rajtam?

- Nem tudom!

Az ura bejött, és megkínált egy óriási cseréppipával, amelyre Mac Mahon tábornok arcképe volt föstve. Nekem azonban fájt a fejem, nem gyújtottam rá, hanem elbúcsúztam a vendég­szerető háztól.

- Istenem - szólt Netti -, ilyen rossz kedvvel akarsz elutazni? Maradj hát legalább még egy napig, majd gondolkodni fogok, és kieszelünk valamit. Bizonyosan kieszelünk valamit, maradj még egy napig! Így nem engedlek elmenni!

Ám nekem nem volt maradásom, kezet csókoltam Nettinek, kezet szorítottam az urával, aki mosolyogva fújta rám a kapadohány füstjét, és megsimogattam a Borbála csinos paraszt­arcocskáját. Már a kocsiban ültem, mikor Netti visszaszaladt a konyhába, és egy nagy üveg uborkát hozott ki.

- Én csináltam - szólt büszkén -, ezt haza kell vinned, és elhiheted, egész Morvaországban nincs ennél különb uborka!

Fölraktuk tehát az uborkát a poggyász tetejére, a hermelines kabát mellé, haza is hoztam mind a két olmützi emléket, a nagy, zöld üveget, a hamisított prémet, amely messziről egy rosszul festett, havas tájra hasonlított. Ha néha nagyon egyedül vagyok, és érezni kezdem, hogy már megettem a kenyerem javát, kiveszem a szekrényből a borzas hermelinkabátot, rája nézek, és magam elé idézem Netti alakját. Jól látom ma is puha tokáját, egészséges parasztfogait, vadrózsaszáját, félrecsapott bársonykalapját, amelybe egy hosszú, furcsa sólyomtoll van tűzve, és akkor úgy rémlik, hogy az életből mégsem vész el minden, és ujjammal ezt a szót írom a levegőbe: Netti.