A zöld oroszkás hölgy

Huszonnyolc esztendős voltam, amikor sorsom a zöld oroszkás hölggyel hozott össze, huszon­nyolc esztendős, tele életkedvvel, reményekkel, fogékony, friss, mint egy fiatal sólyom, aki az életről addig csak annyit tudott, hogy repülni és rabolni lehet benne.

Karácsonytájt volt; Argentínából tértem vissza a Mirrorral; a hajón ösmerkedtünk meg; körül­belül egykorú lehetett velem; prémes, zöld oroszka volt rajta. A távoli partokon talán hava­zott, a szülőföldi fákról jégcsapok csüngtek alá, de kint, a végtelen vizeken világos, mély szürkeség honolt, és a hullámok éppen olyan mozgékonyak, kövérek és egészségesek voltak, mint nyáron. A szárazföld a maga temérdek színes szervével, bokraival, domboldalaival, csillogó patakjaival, e csodálatos bűvésztükrökkel minden hangulatot kétszeresen megérez, és kétszeres erővel ad tovább, a tengeren azonban minden biztos és megfontolt, a víz nem fecseg, nem szomorkodik, nem dob érzelgős vagy regényes képeket elénk, a levegő illata se változik, csak az esti olvasmányainkból, a frakkos zenekar furcsa hangulataiból tudjuk meg, hogy vala­hol messze tél van, a háztetőkön, gémeskutakon, szélmalmokon fehér bundácskák fekszenek, és a szánkó kocsisa gyorsabb járásra ösztökéli fáradó lovait.

Az első percben megszerettem a zöld oroszkás hölgyet, és azután évekig minden éjszaka róla álmodtam. Vannak női alakok, amelyek éjjelente könnyű ködbe burkolva, bocsánatkérő moz­du­lattal jelennek meg szempilláink alatt, mások mintha egy titokzatos szél szárnyán táncol­nának végig emlékezésünk hajnali óráin, ismét mások csodálkozva, fáradtan néznek reánk, mintha nem értenék, hogyan vetődtek ide, és vannak olyanok, akiknek álomképe tisztább, erősebb, mint az igazi alakjuk, akiket az álomvilágban ösmerünk meg igazán, akik e csalóka fénykörben az élet öntudatával és biztonságával mozognak. Ilyen volt a zöld oroszkás hölgy; üdén, övén az arany csecsebecsékkel, nyakában a bársonyszalagos gyémántkereszttel, kezében félig összecsukott legyezőjével jelent meg; láttam, amint körmein a fény csillog; minden éjjel szívdobogva nyitottam ki az ablakot, mert biztosan hallottam, hogy egy kéz megzörgette az üvegtáblát, és amikor kinéztem a sötétbe, mintha a távolban valaki így szólt volna: „Miért?” és apró lépésekkel sietett volna tova a havon.

Karcsú volt, szőke, gyors mozdulatokkal, amelyeket annyira szeretek fiatal nőknél; mosolya keveréke a kíváncsiságnak és a negédességnek. Bizonyos szórakozottság ült az arcán; az álla kissé előreugrott; régi írók dacosnak nevezik az ilyen állat, pedig a dacnak semmi köze se volt a zöld oroszkás hölgyhöz.

Mikor a hajón először vallottam meg neki, hogy szeretem, mosolygott, és a kezemre téve keskeny kezét, így szólt:

- Ó, szegény Miklós! Milyen kár, hogy ez így van! Mit feleljek? Minden megvan önben, ami egy férfit a szívünk közelébe hoz: nyílt, regényes, okos, művelt, a pénz értékét nem ösmeri, borongó, könnyelmű, és én mégsem tudom szeretni, higgye el, sohasem tudnám szeretni! Miért? Nem tudom; ej, ha a szerelmet az értelmünkkel kormányozhatnók! Nem bosszantó ez? - fejezte be, és tágra nyílt szemmel nézett rám, aztán szórakozottan játszott aranylornyonjával.

Hónapokig nem láttam; ám minden éjjel pontosan jelent meg álmaimban, háromnegyed háromkor jött el, és egynegyed ötkor távozott, jól hallottam, amint óvatosan tette be maga mögött az ablakot. Minden éjjel kiugrottam az ágyból, és utána néztem; a ház előtti eperfa rosszkedvűen susogott; egyszer félálomban ki is kiáltottam, de csak a visszhang felelt.

Egy év múlva Rómában találkoztunk újra.

- Ó, Miklós! - szólt, és könnyedén megölelt -, mennyire örülök, hogy viszontláthatom! Ej, egy kicsit mintha megnyúlt volna, de a szeme még a régi! Nos, megvigasztalódott?

- Nem - feleltem -, hogy is vigasztalódhatnék meg, Flóra?

Nevetett.

- Még mindig szeret?

- Még mindig!

- Bolondság; és én? Hallgasson meg! Nos, tizenkét hónapon át minden este egy furcsa kérdést vetettem föl a lelkemnek, a kérdés ez volt: tulajdonképp miért is nem tudom önt szeretni? Minden éjjel ezzel a különös kérdéssel aludtam el, és minden reggel ezt mondottam: „És még­sem tudom szeretni, hiába próbálok akármit is, nem tudom szeretni!” Nem bohó dolog ez?

Nem feleltem.

- De még egy érzés fűződött össze az ön alakjával - folytatta. - Higgye el, engemet nem érdemes szeretni! Miért? Mert szívtelen vagyok, szívtelen, ahogy más jó vagy tehetséges, a születésénél fogva, talán akarata ellenére; igen, ez lesz a magyarázata, hogy nem tudom önt szeretni. Hallgasson meg! Első emlékem az életből az, hogy egy szép, nagy kertben ülök, mellettem a dajkám újságot olvas, én pedig egy furcsa bogárnak tépem ki a hat lábát, aztán a fejét, aztán a szárnyait és végül a törzsét. Emlékszem, az ég kék volt, csak gyermekkorunkban ilyen kék az ég! És a nap sütött, és én tapsoltam a gyerekszékben, mert a bogárból végül is csak két barna pont maradt meg. És később? Nincs a fiatalságomban egy világító folt, korán elvesztettem a szüleimet, és a zárdában, a békés, csöndes, szürke nővérek közt, csupa titkos ellenséget kerestem, akiknek a gyűlölségemmel fizettem meg. Volt egy francia tanítónőnk...

- Ah, Flóra - szakítottam félbe, és titokzatos szíve közepébe láttam -, ön meg akar vigasztalni, ön ki akar játszani, de én túljárok az eszén! Ön azt akarja velem elhitetni, hogy gonosz és szívtelen? Ej! Hiába torzítja el az alakját, én szeretem Flórát, és mindig is szeretni fogom!

Meghökkent, rám nézett, aztán rosszkedvűen így szólt:

- De hát miért nem tudom én is önt szeretni? Mért okozok önnek szenvedést? Ön fiatal, független, gazdag, nyitva előtte az élet, boldog lehetne, és egy dőre álomkép után szalad. Nem szomorú ez?

Esztendők teltek el, újra külföldön találkoztunk össze; a szálloda lépcsőházában ültem, esett az eső; a villamosújság gyorsan pergő szalagját olvastam.

- Ah! Miklós - szólt valaki a lépcsőről, és övén megzörrentek az arany csecsebecsék -, ez aztán az öröm! Honnét jött? Istenem! Még soványabb lett! Kezd csúnyulni! Nos, még mindig szeret?

- Még mindig - feleltem, mert csakugyan, a zöld oroszkás hölgy még mindig, minden éjjel megjelent álmaimban, és gyöngéd mozdulattal tolta félre a többi szőke, barna és vörös női fejet - még mindig!

Megvonta a vállát.

- Milyen balgaság! - szólt rosszallólag, de rögtön rá mosolyogni kezdett, negédesen, furcsán, mint egy XIV. Lajos korabeli arckép. - Tehát figyeljen rám: bizonyos, hogy most meg fog vigasztalódni. Tudja-e, mért vagyok itt? Egy híres tanárhoz járok, tavasz óta beteg vagyok, és senki se tudja, miért. Mi a bajom? Ha el tudnám mondani! Minden héten más és más, egyszer nem tudom a bal karomat mozgatni, és a másik héten a jobb lábom bénul meg minden külö­nös ok nélkül, azután gyakran rettenetes, céltalan szomorúság fog el, és nem merek egy téren, egy utcán az egyik oldalról a másikra átmenni. Azt hiszem, az idegzetem teljesen fölmondta a szolgálatot. A hajam ijesztően hull; higgye el, rom vagyok, egy ápolónő a komornám, és egész nap kínozom a szeszélyeimmel.

Zavarodottan, mégis furcsa büszkeséggel nézett rám, és megmutatta a haját; az egykori gyönyörű korona megfogyott, már csak kevés fürt maradt meg, amelyeket rövidre nyíratott, mint egy időben az írónők szokták volt. Az arca igen sápadt, hol itt, hol ott egy piros pont gyúlt ki rajta, amely lassan tűnt el, mint a virradásban a lámpafény.

- Nos, érdemes-e engem szeretni? - kérdezte rosszkedvűen, és a tekintete kíváncsian futott végig az arcomon. Éreztem, hogy boldog lenne, ha azt mondanám, hogy íme, megszabadultam a varázsa hatalmától.

Megcsókoltam a kezét, amely mintha kisebb lett volna, mint azelőtt. Arcát a betegség meg­fino­mította, a szeme most volt igazán szép, a görög oszlop is akkor a legszínesebb, a legneme­sebb, ha romok közt borong, elhagyott, holdvilágos éjszakákon. A szomorúság mint egy könnyű, előkelő fátyol illeszkedett karcsú alakjára.

- Flóra - mondtam csüggedten -, én még mindig nagyon szeretem.

- Ah, de miért nem szeretem önt viszont? - kiáltott föl türelmetlenül. - Hiszen senkim sincs, egyedül állok, és beteg vagyok, és mégsem tudom szeretni!

Ismét hosszabb ideig nem találkoztunk, több mint két esztendeig nem láttam. Ez idő alatt sok női lélekkel, jókkal és rosszakkal, gőgösökkel és megalázkodókkal hozott össze a sors; föl­tűn­tek és eltűntek, mint egy csodálatos színpad furcsa látomásai, de amikor éjjelenként magamra maradtam, még mindig megjelent előttem a zöld oroszkás hölgy, sajátságos, apró lépéseivel ment végig a szobámon, a körmei csillogtak, övén az arany csecsebecsék halkan megzörren­tek. Megvonta a vállát, az asztalomhoz ült, és írni kezdett; világosan hallottam a tolla percegését és visszafojtott, gyors lélegzetét.

Most pedig újra itt állt előttem az utcán, megint megölelt, könnyen, felületesen, aztán a karomba kapaszkodott, és megkért, hogy vigyem magammal sétálni.

- Ah! De most már csak elfelejtett? - szólt élénken. - Egyszer láttam Bécsben, egy páholyban ült, a tükör alatt, egy szőke hölggyel, és nem figyelt az előadásra, ahogy szerelmes emberek szoktak, lecsukta a szemét, és mosolygott.

- Nem, nem - feleltem reménytelenül -, még mindig, minden éjjel ön jelenik meg álmaimban, és reggel csüggedten kérdezem magamtól: miért is élek? Miért? Bosszankodom e dőreségen, elégettem mindent, ami önre emlékeztet, a fényképeit, a legyezőjét, a csipkekendőjét, hiába! Nappal mosolygok ez érzelgős ábrándon, de éjjel, éjjel nem vagyok ura az idegeimnek, Flóra, éjjel ijedten, kétségbeesetten érzem, hogy az ember csak egyszer szeret igazán az életében, és ezt soha, semmivel se tudja pótolni, ezt az érzést, akármilyen céltalan és érzelgős legyen az, nem tudja többé magából kiirtani.

Elkomolyodott, lassan kihúzta a kezét a karomból.

- Ej - szólt végre -, milyen dőre az emberi lélek! Ki hitte volna ezt önről, amikor meg­ösmerkedtünk a Mirroron, és ön Wallensteinről és Piccolomini Miksáról beszélt nekem? Akkor azt gondoltam, hogy talán vadászni volt a messze Délen, avagy elvált a feleségétől, és szórakozni utazott a kedvesével, és íme, ez következett be. De hagyjuk hát! Újságot mondjak? Nos, tehát: férjhez megyek! Igen, kívánjon szerencsét! A jövő hónapban lesz az esküvőm. És ki vesz el? A gazdatisztünk, egy jelentéktelen ember, akiről tudom, hogy csak a pénzemre pályázik, és akit mégis - nem tehetek róla - szeretek! Igen, szeretek! Miklós, a titokzatos Flórából, íme ez lett! Beatrix, Laura, Lady Gray, Etelke így olvadnak szét békés, együgyű, érték­telen polgárasszonyokká, akik a konyhában és a gazdaságukban megszürkülve emlékez­nek vissza a régi, szép időkre. Ím, ez a maga regénytárgya! Ezért kellett annyit tépelődnie! Mindig mondtam, hogy nem érek sokat, hogy túlbecsült lélek vagyok; talán minden női lélek az, csak önök, férfiak, képzelik belénk a rejtelmeket!

Megmutatta a vőlegénye arcképét; vadászruhás, nagy bajuszú férfi volt, kicsiny szemű, egész­sé­ges, érdekes, finom vágású szájjal, amely e közönséges arcon úgy föstött, mint a szatócs­boltba tévedt kócsagtoll. Az ember könnyen el tudta képzelni alakját választáson, agarászaton vagy a megyei közgyűlésen, bizonyosan keménynyakú negyvennyolcas volt, és az ökör súlyát a szemével tudta megmérni.

- Nos, mit szól hozzá?

- Mit szóljak? - feleltem, és mint a legtöbb csapásnál, amelyet az élet ránk mér, csak közhely jutott az eszembe. - Becsületes magyar embernek látszik, és mért ne érteném önt meg? Vagy érthető az én szerelmem? Érthető ez a reménytelen és üres ábrándozás? És én mégis, még mindig szeretem, Flóra!

Pár év múlva vetődtünk össze megint. Honn jártam, a Duna-parton sétáltam, és azon gondol­kodtam, mért csavarogjuk be a nagyvilágot, mikor ez a legszebb helye a földgömbnek: a fehér gőzhajók kacéran táncolnak a hullámokon, a Gellérthegy mint egy nagy nyári felhő közeledik felénk, és a budai ligetekből furcsa virágillat száll felénk, mint egy céltalan és mégis szent figyelmesség - amikor egyszerre valaki a vállamra teszi a kezét. Oldalt fordulok, ő áll előttem, Flóra, a zöld oroszkás hölgy, és gyorsan lélegzik.

Ah! De mennyire megváltozott! Az arca egészséges piros, ám a szeme kisebb lett, régi fénye eltűnt; a halántéka alatt két éles csillag, és a dacos áll megenyhült. Ej, minek is tagadjam: a zöld oroszkás hölgy megöregedett és megcsúnyult. A régi szépségből már csak ajkának furcsa vonása és halkan domborodó, negédes homloka maradt meg, amely félénken nézett reám, mint egy elkésett vadrózsa, amely ok nélkül álldogál a téli mezbe boruló kertben.

- Flóra! - szóltam tétován, és nem tudtam tovább folytatni.

Egy ideig hallgattunk, az arcomon éreztem fürkésző tekintetét. Mikor végre ránéztem, az ajkán fölényes mosoly ült.

- Ah! Miklós! - szólt, és mint régi baráthoz illik, a karomba kapaszkodott. - Most tehát vége! Igen, ne tagadja: ebben az órában a zöld oroszkás hölgynek vége! Megöregedtem, megcsú­nyul­tam, és nem jelenek meg többet az ön álmaiban, Miklós! Vége van, és jó, hogy így van!

Felelni akartam, tiltakozni, de nem engedett, mosolygott, és tovább folytatta:

- Miklós! Egy utolsó baráti szót! Egy őszintét! Ugyebár, megöregedtem? Egy utolsó baráti szót!

Válaszolni akartam, de nem tudtam, és lehorgasztottam a fejemet. Egy percig meghökkenve nézett rám, majd megvonta a vállát, és elgondolkodva mosolygott a budai hegyek felé.

- Nos - szólt gyors mozdulattal -, a válasza az arcára van írva. Istenem! Az évek folyamán mennyit gondoltam önre, hányszor nyilallt a szívembe, mért is nem tudom Önt szeretni, mért okoztam önnek, akaratom ellenére, fájdalmat, mért kellett találkoznunk a Mirroron? De most, most látom, érzem, hogy mindennek vége van, és boldog vagyok, hogy ön, a legjobb, a leghűbb ember, akit a világon megösmerhettem, akinek mindig minden jót kívántam, megsza­badult egy céltalan szenvedéstől, és nos, igen: talán ezért is érdemes volt megöregednem! Mindig azt éreztem, hogy valami jóvátenni valóm van az életben, most végre megnyugod­hatok.

- Flóra! - szóltam, és lehajoltam, és kezet csókoltam neki.

Többé nem láttuk egymást; a zöld oroszkás hölgy alakja lassan eltűnt életemből. Egy ideig még föl-fölbukkant álmaimban, de már nem a régi alakban, hanem fáradtan, idegenül, aztán mások kerültek a helyébe, és többé nem engedték zöld oroszkáját a szempilláim alá. Most, hogy évek múlva papírra próbálom vetni ezt a furcsa női fejet, már csak egy-két vonást látok belőle, a régi álomképből szürke árnyék lett, amely fázva bolyong az íróasztalom párkányán, és az egykori szépséget csak egy fáradt, gyöngéd tekintet hirdeti, amely komolyan, barátsá­gosan néz rám, ahogy leégett házak belső falairól az épen maradt szentképek szoktak.