A rajongó Adél

Athénben voltunk, egy rossz szállodában, amely előtt Ottó király fára föstött arcképét lengette a szél; esett az eső, hideg volt; csak a déli országokban tud az ősz ilyen barátságtalan lenni. A kávéház előtt ültem, és egy elszakadt francia újságot olvastam, rossz kedvem volt, a pokolba kívántam ezt a szomorú országot, törött műemlékeivel, zsaroló kalauzaival, töpörödött citromfáival, bemohosodott oszlopaival.

Három hete nem láttam rendes fürdőszobát, az ágyak rosszak voltak, a fogadók piszkosak, az ételnek, italnak fenyőszaga: az ember csak húszéves korában vágyjon Görögországba! Mit nem adtam volna érte, ha most a hálókocsi pamlagán ülhetnék, és magyar ákácok csapód­nának a vonat ablakához!

Ilyennek láttam ezen a hideg októberi estén Görögországot. Hogy kerültem ide? Nos, ideszöktünk, kedves olvasó, a régi iskola minden kellékével fölcifrázva szöktünk ide: álnév alatt, váltott lovakkal, pisztolyokkal fölfegyverkezve, ahogy az ember régi színdarabokban látja. Éjszaka indultunk el hazulról; a kocsi, ahogy illik, vágtatva vitt a kis vidéki városka vasúti állomásához, dobálóztunk a körmöci aranyakkal, a határon hamis útlevéllel jutottunk át, ha vasúttal mentünk, tízszer is átszálltunk, hogy üldözőinket félrevezessük - és nekem a hajam már szürkülni kezdett!

Így történt a szökés, így vetődtünk el a kopott Athénbe, az Ottó királyhoz címzett szállodába.

Fejem fölött kinyílt egy nyikorgó ablak.

- Miklós, esik még? - kérdezte Adél.

- Még esik - feleltem, és letettem a francia folyóiratot.

- Akkor hát ne menjünk sétálni, jer föl, teát főztem, és a pincér egy gyönyörű tengeri halat hozott. Siess hát!

Egy gyönyörű halat! Istenem, Adélnak minden gyönyörű volt Görögországban. Huszonnégy éves volt, és megszökött az urától; boldogan, mámorosan élvezte ki a helyzet regényességét, nem törődött a fenyőízű ételekkel, a kétes tisztaságú tapétákkal, a neveletlen pincérekkel, a koromszagú szállodákkal, egész lelkével benne élt egy Abbé Prévost-regényben, még a legöregebb halat is gyönyörűnek látta.

Ő volt a legrajongóbb nő, akivel valaha életemben találkoztam. Nem ösmertem mást, aki így föl tudott volna olvadni a szerelemben, a szerelem regényességében, aki ennyire a szerelemért élt volna. Minden egyéb, ami a földön még élt: kötelességek, hivatások, emberi kötelékek, elmosódott a szemében, nem törődött semmivel, senkivel, csak velem meg az aranymetszésű verseskönyvekkel, az illatos virágokkal, a világos éjszakákkal; boldogan szorította meg minden percben a kezemet, és ijedten nézett rám, ha nem engedtem, hogy az ölembe üljön. És én nem mertem számot vetni magammal, csakugyan szeretem-e ezt a rajongó nőt, vagy csak a hiúságomnak áldoztam fel őt is?

Adél türelmetlenül tapsolt a fejem fölött.

- Nos, jer már - szólt duzzogva -, kész a tea!

Zsebre tettem a szivartárcámat, és fölmentem az ócska, alacsony padmalyú szobába, amely éppen olyan volt, mint az egykori párizsi diákszállásom. Egyszer leírtam volt ezt a tanyát Adélnak; nem nyugodott addig, míg a szállodai vackot is éppen így nem rendezte be.

A sarokban teaforraló, a falakon Makart-csokrok, az íróasztalon zöld ernyős petróleumlámpa, a kályhában cserfahasábok, amelyeket mindig annyira szerettem, s amelyeket ma sem cserél­nék föl a kőszénnel. Valahonnan egy vívófölszerelést is kerített, egy kis pohárban két elkésett rózsa hervadozott; a horgolt asztaltakarón egy triciklit ábrázoló dohánykészlet szomorkodott. A quartier mindenütt a világon egyforma.

Itt éltünk hetek óta, és innét jártuk be a regényes Görögországot, ahogy illik, bársonynyerges öszvéreken, rengeteg poggyásszal, és egy gazfickó kalauz társaságában. Ó, micsoda utazások voltak! Hol föl, hol lementünk a keskeny, síkos hegyi utakon, amelyek szürkén, mint egy rossz olvasmány emléke kúsztak keresztül-kasul a kopár hegyeken; magunk főztük az ebé­dünket, mindennap megáztunk, és átfázva, betegen érkeztünk haza. Láttuk a thermopülai szoros maradványait, az unalmas marathóni síkot, vékonypénzű olajfáival, elvadult szőlőivel, végigbotorkáztunk Tanarga siralmas romjain, vizet merítettünk a legendás forrásokból, és megkerestük Pindarosz házát Thébai avatag maradványai között. És Delphosz! És Spárta! Micsoda csalódások; mármint nekem, mert Adélnak könnybe lábadt a szeme, mikor a kalauz megmutatta neki Leonidasz sírját vagy a thermopülai meleg forrást, és babonásan borult térdre Püthia egykori szent helye előtt.

- Ó, mily gyönyörű mindez - szólt hozzám franciául -, és mily boldogság szeretni! Mennyire szeretlek, én üdvösségem!

Mindent elragadtatással nézett: az elszáradt kerteket, a kopott oleándereket, az érni kezdő gránátalmákat, a gyermeküket szoptató, fonnyadt nőket. Ha a tüskés bokrok közt megpillan­tott egy teknősbékát, összecsapta a kezét, és ijedten húzódott a mellemre; minden pénzét odaadta a kalauznak, hogy vágjon neki egy sétabotot a Parnasszoszról, véssen le neki egy faragványt Szophoklész házáról; két zsákot töltött meg ezekkel a furcsa emlékekkel. Mialatt én esténként a tűz mellé ültem és elszundítottam, kirakta őket a szőnyegre, és eljátszott velök, mint a gyerek a bábuival.

Ilyen volt a rajongó Adél! Egy nagy gyermek, aki mindenben a szerelmet látta, mindent átmelegített a bohó szívével, és boldog volt, hogy otthagyhatta értem a házát, a tűzhelyét, az urát, a becsületét, és fekete kecskék, piszkos görögök közt vándorolhatott velem. Mintha a sors arra teremtette volna, hogy a szív világában olvadjon föl; ahogy vannak emberek, akiket a végzet arra rendelt, hogy a hit, a meggyőződés bajnokai legyenek, ő az érzelgős regényesség eszméjében merült ki.

Gyakran elmondotta, hogy már gyerekkorában folyton csak a szerelmen járt az esze, hogy minden jegyespárt ösmert a városban, és titokban virágokat dobott a szobájukba; minden este színházba kívánkozott, hosszú éjszakákon ábrándozott el Jessicával, Júliával, Lujzával; a maga erejéből tanult meg franciául és angolul, csakhogy Musset-t és Byront eredetiben olvashassa. Ami regényes házasság a megyében történt, mind följegyezte a naplójába, és a barátnőit arra kérte, hogy chevau-léger-khez menjenek férjhez, pedig akkor már rég meg­szűntek a chevau-léger-k, és a megyében a katonaságot csak egy zászlóalj honvéd képviselte.

Furcsa, szinte félelmetes volt ez a szerelmi elragadtatása, ez az örök rajongása, amely nem ösmert pihenőt, és mindent, ami körülötte volt, sajátságos, finom fényével vont be. Így ment férjhez is. Az ura, egy jóravaló, szorgalmas férfi, akit a városban a galambnak neveztek, és aki adóhivatalnok volt (úgy, mint Burns, tette hozzá Adél), hat évig járt körülötte, félszegen és félénken, és ez a nagy ragaszkodás, ez az alázatos türelem végre is annyira meghatotta Adélt, hogy egy nap sírva nyújtotta neki a kezét. Jómódban éltek, a galamb, akinek a hivatalán kívül két erdője volt, korán kelt, sokat lótott-futott, küszködött, és este mindig fontoskodó arccal tért haza.

- Ah, mennyi munka, mennyi kellemetlenség - szólt, mialatt egy doboz cukrozott gyümölcsöt vagy egy színházjegyet nyújtott át a feleségének. - Hogy vannak a gyerekek?

Nem várta be a választ, átöltözött, megvacsorázott, és elaludt a karosszékben, Adél pedig hárfázott vagy rajzolt, vagy kölcsönkönyvtári regényt olvasott, és mikor a regény végére ért, mindig ezt mondta:

- Ó, be pompás! Milyen szép volt! Ah, még egyszer el fogom olvasni!

Mert nagyon könnyű volt kielégíteni az ízlését, ha egy regényben lovagvárak vagy titkos esküvők vagy éppen álruhák, Lajos-aranyak, szerelmi öngyilkosságok akadtak, ez már elég volt, hogy a tetszését megnyerje. És melyik jó regényben ne fordulna elő ilyesmi? Ilyenkor letette a könyvet, és mialatt a csöndes szundikáló galambot nézte, elgondolkozott, milyen szép lenne, ha ő maga is részt vehetett volna egy ilyen titkos esküvőn, vagy ha a vágtató postakocsi Lyonba vinné. Milyen kár, hogy ezek a regényes idők örökre eltűntek!

Azután, ötévi házassági élet után, én jelentem meg a színtéren, deresedő fejjel, az akkori divat szerint kételkedve és tépelődve, mint egy tucatba készült Lord Byron, vagy talán inkább, mint a Kaukázusba száműzött Lermontov. Rögtön láttam, hogy tetszem neki; egy este vacsora után ő vallotta meg, hogy szeret, és utána oly nyíltan nézett a szemembe, mintha a világon ez volna a legtermészetesebb dolog. Nem várta be a válaszomat, nyugodtan csókolta meg a szememet, a hajamat, és féltékenyen simogatta meg a bal karomat, amelyben évek óta egy eltévedt golyót hordozok.

- Így még nem szerettek téged soha - szólt öntudatosan -, és amikor el akarsz hagyni, elhagyhatsz, nem fogok sírni!

Már másnap el kellett mennem vele a templomba, és amikor a szentséget fölmutatták, komoly arccal vetett keresztet, és így szólt hozzám:

- Én most a te hitvesed vagyok, és te az én uram! Mindörökké! Mondd utánam, hogy az uram vagy!

Teljesítenem kellett a furcsa kívánságot, és megszorítottam a kezét.

- Istenem, mily gyönyörű mindez! - szólt büszkén, és körülnézett a templomban.

Később kimentem vele az őszbe csavarodó Tiszti Kertbe. Folyton arról beszélt, hogyha baj ér, megmérgezzük magunkat, de nem Magyarországon, hanem Veronában vagy Firenzében, mert a magyar föld hideg, nem tudna alatta nyugodtan aludni. A halál Magyarországon rideg, félelmetes, olasz földön szerinte még az elmúlás is szép volt.

- Mondd - szólt egyszerre -, igaz ez: hogyha egy halottnak hosszabb az egyik lába, mint a másik, az azt jelenti, hogy a halott valakit még magával visz a családból?

- Igen - feleltem kissé fáradtan -, a babona így tartja, de ki hisz a babonában?

- És ha így lenne - folytatta megszeppenve -, akkor az talán azt jelentené, hogy valamelyik a kislányaim közül követni fog?

Nem tudtam felelni, szórakozottan mosolyogtam, és megcsókoltam a haját.

Egy este, amikor éppen hazamentem a színházból, ijedten fogott el az utcán. Sűrű fátyol volt rajta és utazókabát, a vállán kis bőrtok, ahogy vidéki színházakban az utazókat ábrázolják.

- Az uram mindent tud - szólt gyorsan, összefüggés nélkül -, és rettenetesen föl van indulva. Elvesztünk, soha többé nem láthatjuk egymást! Egyetlen szerelmem, meg kell szöknünk innét!

Meg akartam nyugtatni, de nem lehetett; összetette a kezét, alázatosan nézett reám, le akart térdelni az utca sarába, és így szólt:

- Miklós! Én nem tudok nélküled élni, ne hagyj elpusztulni! Miklós, én mindenről lemondok, a rabszolgád, a kutyád leszek, de menjünk el innét! Ha megelégeltél, lökj ki, még akkor is megcsókolom a cipőd nyomát, de vigyél el innen, vigyél el, ha irgalmat ösmersz!

Mit tehettem volna? Egy darabig vonakodtam, mert hiszen az idők folyamán kényelmes lettem, az ilyen kalandok különben se voltak soha kedvemre, de oly rémülten nézett reám, hogy végre is megcsókoltam a kezét, és igent mondottam... Nos, így szöktünk meg, így jutottunk Görögországba, és ezért barangoltuk be a kietlen hegyeket, a fakó marathóni síkot, az összedőlt falvakat és a bozótos, végtelen völgyeket. Így lettem, deresedő fejjel, még egyszer regényhőssé, és ennek köszönhettem, hogy most egy rossz athéni szállóban a világ legrosszabb tengeri halát kellett megennem, mialatt Adél boldog fontoskodással járt körülöttem, mosolygott, énekelt, és a lábamra húzta a hímzett papucsot. És én tétován néztem reá vissza, és még mindig nem mertem számot vetni a lelkemmel, csakugyan szeretem-e ezt a szép játékszert, vagy csak a hiúságomnak áldoztam föl?

Így telt az idő, hat hete időztünk már Görögországban, folyton utazva, visszatérve, ismét nekiindulva, mikor egy este az ajtó hirtelen kinyílt, és a fakó lámpafényben a galamb állt előttünk. Első percben alig ösmertünk rá, a szakálla szürke volt, mintha nagy porban utazott volna, és a csiptetője, amint sebtiben belépett, leesett, úgyhogy a szemét erősen össze kellett húznia.

- Itt vagy hát? - kiáltotta ügyetlenül elénk állva. - Itt vagy hát? - és a következő percben fölkapta az íróasztalról az otromba papírvágót, és markolatig Adél mellébe szúrta. - Ennek meg kellett történnie - tette hozzá ijedten, és körülnézett, mintha bocsánatot akarna kérni valakitől -, ennek meg kellett történnie! Két gyermekünk van, uram!

Rárohantam, birkóztunk, elestünk, végre is a személyzet beszaladt és elválasztott. A galamb kimerülten, verejtékes arccal támaszkodott az asztalra, amely gyorsan táncolt izgatott keze alatt, aztán elhagyta az ereje, le kellett ülnie, de rögtön rá izgatottan csapta össze a kezét, és fölkiáltott:

- Mit tettem? Mit tettem? Lehetetlen, hogy én tettem volna ezt! Mi lesz most velünk, uram! Mi lesz most velünk!? Ezt nem én tettem!

A szobalány levetkőztette Adélt, és az aranyozott ágyra fektette. Az arca alig volt sápadtabb a rendesnél, a szeme is tiszta; beszélni akart, de nem tudott, megrázta a fejét, mintha haragudna érte, hogy nem tud szólni, ám hang mégsem jött az ajkára. Mellén egy vöröses fekete folt látszott, amely lassan továbbterjedt. A lélegzete mélyebb lett, bal kezével néha gyorsan simogatta végig a takarót.

Elküldtünk az orvosért, jeget, gyertyákat, ecetet hozattunk, kinyitottuk az ablakot; a csillagos égbolt, homlokán a Jupiterrel, nyugodtan nézett be a szobába, mintha mindazt, amit látott, rendjén lenne, és hozzátartozna a tavaszi éjszaka rejtelméhez.

Éjfélkor intett, hogy jöjjünk közelebb.

- Ne sajnáljatok - szólt erőltetett mosollyal -, én nem szenvedek, ennek meg kellett történnie! Boldog voltam, és meg tudok fizetni a boldogságomért. Így még nem szerettek tégedet, Miklós. De - fordult az urához - te is férfiasan viselted magadat, és én megbocsátok neked.

Egy kicsit elhallgatott, aztán rajongó szemét megint felém fordította.

- Oly szép volt - szólt megfontolva -, oly gyönyörű, köszönöm neked ezt a boldogságot. Hidd el, öröm ez, meghalni azért, akit szeretünk, Miklós! A befejezés is szép és méltó ehhez a nagy szerelemhez, ehhez a mi szomorú, szép regényünkhöz!

Büszkén mosolygott, mintha azt akarta volna mondani, hogy íme, most már ő is méltó Júliához, Tatjánához, Antóniához, Mary hercegnőhöz, hogy az ő regénye is érdekes volt, hogy kivette a szerelem szent szépségéből a részét: az életéből úgy, mint az elmúláséból.

- Ne sajnáljatok - szólt még egyszer, aztán megvonta a vállát, és a fal felé fordult.

Így élt, és így halt meg a rajongó Adél, furcsán, érzelmesen, mint egy ábrándos, olcsó regény hősnője, és a magányosság óráiban gyakran gondolom el, hogy talán ő volt a legigazabb asszonyi lélek, akivel hosszú földi vándorlásaim alatt összeakadtam, és, hogy hozzá hasonlót a sors többé nem fog az utamba terelni.