Egy éj Velencében

Éjjel tizenegy órakor érkeztem Velencébe, ködben, nyirkos hidegben, világgyűlölő hangulat­ban. Egy gonosz és furcsa emlék nehezedett a lelkemre: életemben először csaltak meg és adtak el, olcsón, ostobán, könyörtelenül, mint a Moličre-darabokban, ahol a legnemesebben és a legcsúfosabban bánnak el a szerelmes emberekkel.

- Uram, ma álarcosbál van! - szólt megfontoltan a szállodás, aki középkori alabárdosnak volt öltözve. - És mondhatom, előkelő álarcosbál! Csak meghívóval lehet bejutni, engedje meg, hogy eggyel szolgáljak!

Megráztam a fejemet, fölmentem a szállásomba, amelynek ablakai a fázós, fekete vizekre néztek.

Van-e ridegebb dolog e földön, mint egy szállodai szoba, ha az ember szíve szomorú? A nyitva felejtett ablakon hűvös szellő fújdogált be, és meglengette a törülközőt, amelyre ez volt hímezve: „Jó reggelt!”, a szekrényből pézsmaszag áradt, és a hálószekrényen egy kis, barna orvos­ságosüveg állott, amelyet a szoba előbbi lakója felejtett ott. Föl- és alá jártam, befűttettem, de a kályha füstölgött; hirtelen gondoltam egyet, kikerestem a poggyászomból a frakkomat, és elmentem az álarcosbálba.

Valóban előkelő álarcosbál volt, huszonöt líra belépődíjat kellett fizetnem, és a lépcsőházban két sor rövid nadrágos, piros kabátos inas tartotta a kandelábereket. Föntről túlzott zene hallatszott, a márványos lépcsőcsarnok tele volt csillogó jelmezekkel, spanyol nemesekkel, inkvizítorokkal, selyemharisnyás lovagokkal, püspökökkel, Colombinákkal, Stuart Máriákkal és chevau-léger-kkel. Bementem a díszterembe, amelynek nagy csillára ünnepélyesen forgott; a padmalyról selyemzászlók és óriási farsangi jelvények csüngtek alá. A középen nagy és színes szökőkút; oldalt hosszú lugasok és folyosók babér- és narancsfákból, amelyek félénken remegtek a léghuzamban. Néhány dominó táncolt, de a nagy többség föl- és alá járt, és élénk mozdulatokkal társalgott. Velencében az álarcosbálokon, legalább az akkori időkben, még több hitelök volt, mint nálunk, és a hangulat vidám volt; itt is, ott is asszonyi nevetés hallat­szott (mintha egy titokzatos kéz csiklandozgatta volna őket), gyors, éles szavak, a virágcsaták rózsáihoz hasonlóan röpködtek ide és oda; a zene néha mindent túlharsogott; a levegőt illat­szerek, gázlángok és női csipkekendők szaga töltötte be.

Rosszkedvűen sétáltam föl és alá a tarka tömegben, és arra gondoltam, hogy közben talán a kályha kifüstölögte magát, és haza lehetne térnem, mikor egy könnyű csipkelegyező érintette meg a vállamat.

- Ah, uram! - szólt egy mályvaszínű dominó. - Kitaláltam a gondolatát?

És be sem várva feleletemet, franciás kiejtéssel így folytatta:

- Ön csalódott szerelmes, messziről jön, és messzire megy! Nincs senkije, és a nemzetisége: orosz.

Ó, ez bizonyára egy Oroszországot megjárt táncosnő! - gondoltam magamban, de azért udvariasan meghajlottam, és így feleltem: - Valóban az vagyok, asszonyom, és ön lekötelez, mikor figyelmére méltat!

- Nos, ha csakugyan csalódott szerelmes - vette át a dominó a szót, és kissé előrelépett, mint a színészek, amikor a szerepök kezdődik -, akkor engedje meg, hogy néhány percig elszóra­koztassam: ez emberbaráti kötelesség. Egyébként meglehet, hogy ön nem is orosz, de Olaszországban minden szőke bajuszú idegent angolnak, minden feketebajuszút orosznak szokás tartani, és én tisztelem a hagyományokat. Nos, ami engem illet, ön, ugyebár, azt hiszi rólam, hogy éhes házmesterkisasszony vagy megöregedett műlovarnő vagyok, aki már csak az idegenforgalomból él, és nem is valami jól. Nemde?

- Az igazat megvallva, egy Oroszországot megjárt táncosnőre gondoltam.

Nevetett, de nem úgy, mint a többiek, akiket egy titokzatos kéz csiklandozott, hanem félig énekhez, félig beszédhez hasonló, furcsa nevetéssel, amely a ritkább és értékesebb női tulajdonságok közé tartozik.

- Ért ön az asszonyi kezekhez? - vette föl könnyen a szót, mintha egy virág volna. - Ért ehhez a nehéz mesterséghez?

- Nos, ahogy vesszük.

- Istenem - folytatta nem törődve válaszommal -, vannak női kezek, amelyek mindig, a világra jöttük óta finomak, előkelőek, puhák és fehérek: ezek a született kezek, ahogy vannak született Montmorencyk vagy született Hamiltonok. Azután vannak parvenü-kezek, amelyek egy sötét zugban pillantották meg a napvilágot, csíkos párnák közt vagy egy külvárosi szállodában, de hosszú ápolás, gondozás, csiszolás, odaadás után ők is elnyerik a nemesi oklevelet, ők is fehérek, keskenyek, csillogóak, de azért - Montmorencyk sohase lesznek! Nos - fejezte be levetve egyik kezéről a hosszú szárú kesztyűt -, nézze meg a kezemet!

Valóban - született női kéz volt, hosszú vonalú, keskeny, könnyű ívű, mint egy álombéli ezüsthidacska, amely mindjárt pillangóvá vagy tulipánná fog átalakulni. Színe a régi porce­lánok fanyar fehérségére emlékeztetett, a kisujján régi mívű gyűrű, amelynek rubinja félénken nézett velem farkasszemet. Meghajlottam, és megcsókoltam a született kezet.

- Nos, úgy látom, ön meg van elégedve... - folytatta a dominó, és vállának egy könnyű, biztos mozdulatával vette tudomásul elösmerésemet. - És azt is tudja, hogy a kéz a nő legfőbb ékessége, a lelke, az egyénisége! Mindig biztosra veheti, hogy ahol a kéz szép, ott az arcban sem fog csalódni. Egyébként, ha talán mégis kétségei lennének...

Megállt egy díszes babérlugasban, amely első osztályú ravatalra emlékeztetett, pillanatra föl­emelte fél álarcát, megmutatta nyugtalan Marie-Antoinette-arcát, és a következő pillanatban ügyes mozdulattal tűnt el a tömegben. Egy ideig még éreztem az ibolyaillatot, azután egy táncos savoyard pár majdnem elgázolt.

Milyen furcsa és milyen kedves volt! - gondoltam el, és azon kaptam rajta magamat, hogy a rossz kedvem elszáll, és a tükörbe nézek, hogy megigazítsam a nyakkendőmet. - Vajon ki lehet?

Elkezdtem keresni az álarcosok között, benéztem az étterembe, a cukrászdába, amelyben olyan lárma volt, mint az uszodákban, azután szemügyre vettem a páholyokat, amelyekre félelmetes címerek voltak faragva. A táncosok meg-meglöktek, egyszer a szállodás, aki erősen izzadt a sok keringőzéstől, megszorította a kezemet, és egy pohár borra hívott meg, de rögtön azt mondta: „Bocsánat!”, és egy debardőrrel kezdett lejteni. Végre is a dohányzóba mentem, és bosszúsan rágyújtottam.

- Ah, lássa! - szólalt meg mellettem egyszerre valaki, és könnyű mozdulattal (akár a királynők az ezüstrózsát) a vállamra tette a legyezőjét -, ön talán mégse olyan nagyon szomorú és elhagyott, ha ennyire keres egy dominót, akiről azt se tudja, hercegnőt vagy komornát takar-e? Nos: itt vagyok újra, és most egy félórát adok önnek, legyen ügyes, és használja ki jól! Ej, mit szólna hozzá, ha meginnánk egy üveg pezsgőt? De egy föltétellel: én fizetem, nehogy félreértsen!

- Ó, persze. És a pincérek? Mit gondolnának rólam?

- Jó! - mosolygott. - Úgy hát húzzunk sorsot!

Gyufát húztunk, ő vesztett; nevetett, és egy aranyat csúsztatott a kezembe. Leültünk a sarokba, és vaddisznófejet meg pezsgőt rendeltünk, ahogy a diákok és varrólányok szokták, akik pezsgő és vaddisznófej nélkül nem tudnak igazi álarcosbált elképzelni. A pincér ünnepélyes arccal hozta a vörös vödröt, és figyelmesen mosolygott a fejünk fölött.

- És most mondja el, honnét jött, hová megy, és csakugyan szerelmes-e? De az igazat! Ígérje meg, hogy csak igazat fog beszélni!

- Igenis - feleltem közelebb húzva a székemet. - Az igazat! Magyar vagyok és kóbor lovag, és csakugyan csalódott szerelmes.

- Kijátszották? Eladták?

- Igen! Kijátszottak és eladtak.

Nevetett, megvonta a vállát.

- És most az utazásban keres vigaszt? Istenem; van-e szomorúbb dolog, mint egyedül kóborolni be a világot, pincérekkel, portásokkal cserélni ki a gondolatainkat, múzeumokat nézni, öszvéreken lovagolni, és azt hinni, hogy ez a gyógyulás, ez a feledés? Nos, csókolja meg a kezemet! - tette hozzá szórakozottan.

Megcsókoltam a kezét, aztán koccintottunk, ünnepélyesen, magasra emelt pohárral, ahogy a színpadon szokás.

- És ki ön? - kérdeztem. - Most önön az őszinteség sora. Nem szabad megtudnom! És miért nem?

- Én? - mosolygott szórakozottan. - Ez mellékes vagy legalábbis korai; érezze magát jól, felejtse el az emlékeit, és ne utazzon tovább, nincs förtelmesebb, mint Olaszország télen; télen csak egy szép dolog van az egész világon: a fűtött kandalló. Hogy hívták azt a nőt, akit szeretett?

- Aglája.

- Valóban, pompás név! Bizonyára aranyszőke volt, és szerette a hermelint, nem? Nekem legalább az Aglája név mindig gyönyörű aranyszőke hajat és egy nagy hermelinprémet juttat az eszembe: vajon miért? Nem furcsa? Nos; de hát mért hagyta önt el? Gazdag ön?

- Mondjuk, hogy jómódú.

Elösmerően nézett rám.

- És jó a megjelenése is; a szemében van valami kalandorszerű, de az nem bántó, mert az ajka olyan puha, mint egy kisgyereké, ön nem lehet rossz ember. De hát akkor mért hagyta önt el Aglája? Talán hűtlenségen kapta rajta? Különben - vonta meg hirtelen a vállát - beszéljünk másról, azt akarom, hogy ma jól érezze magát, ki tudja, mit hoz a holnap? És már csak egy negyedóránk van.

- És máskor nem láthatom?

- Mi célja lenne? Hallott már álarcosbáli ismeretségről, amely jól végződött volna? Én nem! Koccintsunk, és nevessen; azt akarom, hogy nevessen! Ah! Talán nem is tud nevetni; akkor hát értem, miért hagyják el az asszonyok.

Nevettem, és megcsókoltam a kezét; letette az álarcát, és végighúzta legyezőjét az arcomon. Nagyon csinos volt, bárha már túl az első fiatalság dőre álmain, de a nyaka, a válla üde, mint egy intézeti leányé, aki a hajnali órákban hideg vízzel mosakszik, a legjobb szépítőszerrel. Csak a szeme körül volt egy alig látható vonás, egy finom ránc, amely azt mondta, hogy a mályvaszínű dominó nem mindig kacagott és koccintott az életben. De most fölényesen, frissen nézett rám, és így szólt:

- Tetszem önnek? Csinos vagyok?

- Nagyon!

- És jól érezte magát? Nem voltam nagyon zajos?

- Hálás vagyok önnek, kimondhatatlanul hálás. Gyűlöletes hangulatban érkeztem Velencébe, és mindehhez: a szálloda, a pézsmaszagú szekrény, a hímzett törülköző, az orvosságosüveg! De most minden megváltozott, diáknak érzem magamat, és boldog lennék, ha valami ostobaságot követhetnék el. Ön megfiatalított, ha nem is évekkel - ez bók volna -, de egy éjszakával, egy szomorú, borús éjszakával, és ez is nagy és szent szolgálat.

- Ezt őszintén mondja?

- Őszintén! - szóltam, és éreztem, hogy ez a furcsa nő mintha halkan fölébe emelkednék az álarcosbáli zajnak, és messziről nézne le reám, tétovázva, megrezzenve, mint egy kedves emlék.

- Köszönöm! - szólt, aztán mohón hajtotta föl a poharát. - Nos, hogy viszonozzam figyelmességét, tehát még egy negyedóráig maradok. Igen, még egy üveggel - mosolygott rám diákosan -, de ezt már önnek kell fizetnie, nincs több pénzem, cserébe érte önnek adom a legyezőmet.

Régi csipkelegyező volt, elefántcsontból; a szélén ünnepélyes olasz címer, amelybe furcsa ragadozó madarak és lengő strucctollak voltak vésve.

- És csakugyan nem szabad megtudnom, kié ez a legyező?

- Ah, azé, akit akar! Talán nem is vagyok velencei, talán Atalanta hercegnő vagyok, vagy a Campagna grófnője, vagy egy érzelgős műlovarnő, ez végre is mindegy! Mondjuk, hogy egy szerencsétlen asszony, aki sohase fog megvigasztalódni tudni.

Összehúzta finom szemöldökét, és figyelmesen mosolygott.

- A kedvese volt? - kérdeztem a szemébe nézve.

Visszanézett, aztán hirtelen megvonta a vállát.

- Nos, igen, a kedvesem! Féltékeny voltam, szakítottam vele, másnap nem fogadtam, és estére agyonlőtte magát, bolondul, céltalanul, ahogy a férfiak a kártyabarlangok előtt szokták magukat agyonlőni. Íme, most hát mindent tud! Ennyi az egész; azóta nem élek, és aki itt, önnel szemben ül, csak egy kóbor árnyék, egy marék sárga levél, amelyet a szél hol ide, hol oda kerget. Nem mindegy-e, hogy hívják ezeket a leveleket? Oly sok akad belőlük ősszel, és tavaszra mégis mind eltűnik!

Elhallgattunk. Az étterem egészen kiürült; messziről vékonyan, mintha csak egy szál hegedű játszana, szűrődött át a zene. Egyszerre a hold benézett a magas ívű ablakon, és halavány árnyékot húzott az asztalra.

- De most már csakugyan távoznom kell! - szólt a haját hátrasimítva. - Ne gondoljon rólam rosszat, nyugodjon bele, hogy vannak furcsa nők, anélkül hogy talán gonoszak vagy kacérak volnának. És még egyet: miért szólítottam önt meg? Istenem, oly egyszerű a magyarázata! Láttam, hogy elhagyatott, hogy szomorú, hogy talán valami ostobaságon töri a fejét, hogy talán a kedvese oktalan féltékenységből önt is elhagyta, és azt éreztem, hogy le kell simítanom a homlokáról a szomorúságot. Ennyi az egész; néha egy női mosoly, egy női szó többet ér a vallás minden vigaszánál, sok hajótörött férfin segítettem egy mosollyal, mert nincs az Istennek ennél csodálatosabb ajándéka. Van-e szebb hivatás, mint valakinek a homlokáról letörülni a szomorúságot, a magányosságot, és ha mindjárt csak egy félórára is? Most tehát mindent megmagyaráztam, feledje el a mai éjszakát, aludja ki magát, örüljön a fiatalságának, az életnek, és bocsásson meg annak, aki ön ellen vétkezett, mert egyszer ő is érezni fogja, hogy az élet szomorú, nagyon szomorú.

Fölkelt, mosolygott, és megsimogatta a fejemet.

- Gondoljon jó lélekkel reám - szólt vállat vonva, és a karomba kapaszkodott -, és ne kutassa, hogy ki vagyok. Képzelje holnap azt, hogy mindezt álmodta.

Meghajtottam a fejemet, fizettünk és eltávoztunk a pincérek ünnepélyes sorfala közt. Mikor a folyosóra értünk, még egyszer megállt, rám nézett, és megsimogatta a fejemet, aztán kezet nyújtott, és a lépcső felé indult.

Megtartottam a szavamat, nem fürkésztem ki, hogy ki volt: Atalanta hercegnő-e, vagy Campagna grófnője, avagy csak egy érzelgős műlovarnő? Másnap hazautaztam; nyirkos hó esett; egész úton a kezemben tartottam a címeres legyezőt. A furcsa ragadozó madarak türel­mesen néztek rám, és a strucctollak lassan nőni kezdtek, szárnyat kaptak, kikívánkoztak a vasúti kocsiból, és fölrepültek a mennyboltig.