Angyalka

A Dél csillaga alól tértem haza, vadászzsákmány helyett maláriával, amely a tüdőmre, az idegeimre, a lelkemre feküdt. Sokat szenvedtem, félrevonultam az emberek tekintete elől, sivár hotelszobákban tengettem az életemet, éjjelente az ágyam szélén megjelent Szenegambia királya, égő turbánban, szem helyett két békafejjel a kezében, tüzet fújt rám, és megsimogatta beretválatlan államat. Afrikából Nápolyba, onnét Rómába, majd Velencébe menekültem, és egy hideg, esős estén átkeltem a magyar határon, nyomorultan, betegen, mint egy bélpoklos, aki már minden kórházból kikopott.

Benyitottam a lakásomba, amelyet elfelejtettek befűteni. A tükörbe néztem. Az aranyozott keretből egy tatár kán kiszítt, borostás ábrázata nézett reám, és lassan, mint egy eltűnni készülő látomás, bólintott. Megöregedtem, és megcsúnyultam a förtelmes betegségtől, a bőrömön furcsa, reszketeg keresztek, mély gondolat- és fölkiáltójelek képződtek, az orrom megnyúlt, a szemem pedig egy sárga pocsolya mélységéből iparkodott ki a napvilágra.

Leültem az íróasztalomhoz, átlapoztam a honn rekedt postát. Néhány megkésett meghívó, üzleti értesítések, árjegyzékek, sorsjegyek, idejüket múlt újságok, azután egy kis, pezsgőszínű, kék szegésű levél, amilyent szerelmes vidéki asszonyok szoktak írni, éjjel, lopva, az ágyuk­ban, a biblia hátán. Ez Angyalka volt! Tizenhat esztendő óta minden évben egyszer levelet írt, késő ősszel, a születésem napjára, pezsgőszínű, kék szegésű papiroson, tele rajongással, lemondással, gyermekesen, mintha most került volna ki az intézetből, mintha minden érzését egy vidéki levélbe akarná önteni. Tizenhat év óta nem láttuk egymást, én már régen meg is feledkeztem volna róla, ha minden évben egyszer nem ír; néha a fényképét is elküldötte, és egy hegyi virágot préselt rá. Némelyik arcképe a lányával együtt ábrázolta, a kislány egyre jobban nőtt, és éppen olyan volt, mint az anyja; őt is Angyalkának hítták, őneki is összeért a szemöldöke, és ő is oldalt választotta el a haját.

„Emlékszik-e még reám, Miklós? - így kezdődött a levél -, és tudja-e, hogy még mindig, minden éjjel megjelenik az álmomban? Az idő mintha semmit se haladt volna azóta, hogy utoljára találkoztunk, még mindig úgy szeretek színházba járni, virágokat ápolni, verseket olvasni, és nem tudom a háztartást ellátni meg a pénzemet beosztani! Tizenhat esztendő alatt semmit sem változtam, és néha úgy rám jön a sírás, hogy ki kell mennem a folyócska partjához, és egész nap ott ülök a vadászlaknál, és magára gondolok, az egyetlen emberre az életben, akit szerettem! Meddig lesz ez így? Mikor fogom végre megbecsülni tudni az uramat, ezt a szegény, derék embert, aki tudja, hogy a lelkem sohase volt az övé, és aki azért mégis törhetetlenül bízik bennem, és mindig azt mondja: Minden jóra fog még fordulni, Angyalka! - Mikor találom meg a nyugalmamat? Mikor öregszem meg békésen, csöndesen, vagy talán úgy van megírva, hogy nekem mindig szenvednem kell, Miklós? Hiába megyek a templomba, az oltár fölött most is ott lóg az a kép, amelyet a maga keze föstött, egy ifjú spanyol lovag, amint áhítatos arccal nyújt föl egy darab kenyeret a feszületen csüngő Krisztusnak, és ez az ifjú spanyol lovag ön, a homloka világít, az ajka alázatosan mosolyog, és a haja a vállát éri. Ah! Miklós! Olyan szomorú az életem, olyan nagyon szomorú!”

Összetéptem a furcsa levelet, és a frissen gyújtott tűzbe dobtam. Angyalka! Időbe telt, míg a névhez a hangulatot, a gömbölyű betűcskékhez a régi emlékeket megtaláltam; a furcsa, vadszőlős, kőkerítéses ház a Tapoly törpe fűzfái mellett már csak haloványan húzódott meg a lelkem egy járatlan zugában, és Angyalka maga is csak ritkán tudott régi alakjában meg­elevenedni előttem. Hol csak a szemére, hol a haja színére, hol a nyakán lógó aranyláncra tudtam visszaemlékezni - az egész alakot többé nem tudtam összeilleszteni! És íme, ő még mindig rám gondol, hallja a hangomat, furcsa kiejtésemet, látja a sebforradást a homlokomon, a kis gyöngytűt a nyakkendőmben, és messziről megismeri a lépéseimet. Neki még mindig huszonhat esztendős, rajongó spanyol ifjú vagyok, aki áhítatosan imádkozik a feszület előtt, és Angyalka minden éjjel az imájába fűzi a nevemet, míg az ura a homlokát az ablaktáblához szorítva így szól:

- Várjunk, Angyalka, még minden jóra fog fordulni, az élet nem igazságtalan!

A tűz lassan kialudt, a pezsgőszínű levél fölszállott a gyárkémények és háztetők fölé, és összevegyült a nagyváros száz más füstté vált reményével, örömével, szomorúságával. Föl és alá jártam a szobában, és megint megálltam a tükör előtt, amelyből a kopott tatár kán gyors mozdulattal lépett előre.

- Íme, ez lett a fiatal spanyol lovagból, és emiatt szenved Angyalka - szóltam magamhoz mosolyogva -, ily dőrék az asszonyok! Körülöttük a meleg kandalló, a barátságos otthon, a serdülő gyermek, az élet csöndje, a falu tiszta nyugalma, és ők visszakívánkoznak a múltba, a nyomorúságba, a könnyekbe, a hóviharba, és maguk se tudják, miért. Vajon mit szólna, ha most, így látna?

Ha most látna? Egyszerre, mintegy bűvös érintésre, előttem állt alakja, úgy, mint az utolsó estén, amikor rosszkedvűen búcsúztam el tőle a pályaudvaron; az ura idegesen bólingatott, és gyorsan szítta szivarját. Világosan láttam könnyű metszésű fejét, vékony, arany nyakláncát a négylevelű lóherével, magas homlokát, tartózkodó mosolyát és gyermekes állát, amely félig besüppedt a nyakát övező fehér rókaprémbe. A kezében voltak a korcsolyái, és néha megcsörrentek, és a lábai fázósan topogtak a téglapadozaton; a bánya felől vonatérkezést jeleztek. Nem mert sírni, a téli életükről beszélt, de néha sápadtan, kételkedve nézett rám, és az árnyéka megingott a falon, én pedig arra gondoltam, miért is zavartam ki a nyugalmából és arra, hogy valószínűleg csak nehezen fog megvigasztalódni tudni. Ej, ha most látna, öregen, szürkén, betegen!

Hirtelen az íróasztalhoz mentem, fölgyújtottam a lámpát, bemártottam a tollamat. Furcsa, ábrán­dos mezben és mégis biztos alakban állt elém a kívánság, hogy visszaadjam Angyalká­nak a nyugalmát, serdülő gyermekét, szorgalmas és bólingató férjét, és elcsodálkoztam rajta, mért nem jutott ez már régen az eszembe. Megráztam fejemet, aztán újra bemártottam a tollat, megírtam a levelet, és megkértem, hogy jöjjön föl a városba, hozza magával a kislányát, mert nem szabad így elválnunk, vissza kell adnom az életét. Mialatt írtam, a szívemben egy kis melegség támadt, amely a testem lázával vetekedett, egy érzés, amellyel már rég nem talál­koztam, tavaszi fecskeként szállt a papírosom fölött: jót akartam tenni, mohón, gyorsan, ahogy csak beteg emberek szokták, akik tudják, hogy az élet legnagyobb java: megsimogatni valakinek a homlokát, és sietnek vele, nehogy utóbb meggondolják a dolgot. Mialatt a betűk óvatosan sorakoztak egymás mellé a papiroson, ezt gondoltam magamban: „Térj vissza az uradhoz és a lányodhoz, Angyalka, az, akit szeretsz, immár nem rajongó spanyol ifjú, aki az élet aranyparipáján ül, hanem megöregedett, kiszáradt, kóbor lovag aki sohase szeretett senkit, akinek jeltelen marad a sírja, mert sohase látott bele egy könnycsepp félelmetes világába. De most betelt a sorsa, szomorú roncs lett belőle, az élet a körmére ütött, hóval szórta be a halántékát, és az emlékei óvatosan szöknek meg előle, Angyalka!”

Pár nap múlva válasz jött tőle, nyolc sűrűn teleírt oldalon, pezsgőszínű papiroson, ferdén ragasztott bélyeggel; és egy hét múlva sürgöny, hogy a déli vonattal megérkezik, de a kis­lányát nem hozhatja magával, mert beteg volt, most lábadozik, és az ura félti a hosszú úttól. És másnap csakugyan megérkezett, két kis kézitáska volt az egész poggyásza, leadta az első szállodában, amely az utunkba akadt, aztán újra beültünk a vasúti fiákerbe, és kihajtattunk a temetőbe, mert annak idején is mindig a temetőben találkoztunk, a hétszemélynök furcsa kriptájánál, amelyet rosszkedvű kőkutya őriz. Addig csak futva pillantott rám, félénken, meg­alázkodottan, de mikor már messze bent jártunk a régi temetőben, ahol a szürke kövek álmos utasokként billennek féloldalt, és torzonborz papsajtbokrok őrzik a holtakat, megállította a kocsit, kiszálltunk, és akkor hosszan a szemembe nézett, és ijedten fogta meg a kezemet.

- Ah! Miklós! - szólt lágyan, mély hangján, amely semmit se változott tizenhat esztendő alatt. - Ah, Miklós! Az idő mégis eljárt!

Nem feleltem, továbbmentünk, egy özvegyasszony, aki föltűrve kabátja ujját, a kései virágo­kat nyeste egy horpadt síron, gyűlölködve nézett reánk, aztán megint Angyalka vette föl a szót.

- És én is megváltoztam, nemde? - kérdezte félénken, és látszott, hogy várja az ellentmondá­somat. - Bizonyára én is megöregedtem, elhervadtam?

Megráztam a fejemet.

- Nem, Angyalka; ma is olyan, mint tizenhat év előtt!

Megelégedetten mosolygott, és a karomba kapaszkodott.

- És... és, ön beteg volt? Olyan különös az arca, ugye, beteg volt? Nagybeteg?

- Nem - feleltem rosszkedvűen. - Miért lettem volna az? Csak megöregedtem, Angyalka.

Bólintott, gondolkodva nézett maga elé; éreztem, hogy a vadvirágos sírok között a fiatal spanyol lovagot keresi, amint tiszta homlokkal, ábrándosan nyújtja föl Krisztus Urunknak a kenyeret, míg titokban talán már egy szép spanyol asszony csókja jár az eszében. Ah, a spanyol ifjú! A szél megérintett, összeborzongtam. Ismét az ajkamon éreztem az éjjeli láz nyomát, a szememet össze kellett húznom, mert káprázott az éles napfényben, nehezen jártam, néha a fagy végigborzongott rajtam, föl kellett tűrnöm a kabátom gallérját. Ez a betegség, éreztem, tíz évvel öregített meg.

- Nos, Angyalka - szóltam, és végigsimogattam a karját, mint egy kisgyerekét, akit az ember megdicsér a szorgalmáért -, érdemes volt-e annyi álmatlan éjszakát átszenvedni? Hova lett a spanyol ifjú?

Nem felelt, de gyöngéden megszorította a karomat, és a fejét egy pillanatra a vállamra hajtotta.

- Istenem - szólt végre -, hisz ez természetes, és mégis, oly nehezen tudom megtalálni az arcán a régi vonásait. Sokkal szigorúbb most az arca, talán a szakálla is teszi; azelőtt puhább, töré­kenyebb volt, és a szeme nagyobb. Vagy csak nekem rémlik így? Azután a hangja is élesebb, és, és a lépéseit most már nem tudnám messziről megismerni, Miklós - tette hozzá meg­szeppen­ve.

- Igen, a lépéseim! És a gondolataim? Miért éltem tulajdonképpen? Szereztem örömet valaki­nek? Megvigasztaltam valaha valakit? Leszárítottam egy könnycseppet? Sírtam-e igazán? Mindig önző voltam, és ez egyszer megbosszulja magát, íme, megöregedtem!

Hirtelen ránéztem, félénken viszonozta tekintetemet, de azért közelebb simult hozzám.

- Ah, ne beszéljen így, Miklós - szólt alázatosan. - És ha így is volna? Ez csak káprázat, és lám, már meg is szoktam, csak az első percben volt furcsa hosszú szakállával és kiálló arccsontjával. Ha önt mindenki elhagyta a világon - tette hozzá zavarodottan -, akkor, nos, akkor még inkább szüksége van rá, hogy valaki jó lélekkel gondoljon önre, hogy valaki megszorítsa a kezét, vagy nincs így?

Meghökkenve néztem reá, és nagyon megsajnáltam ezt az ábrándos teremtést, amint apró lépésekkel, óvatos mosollyal, teli dőre és szent bizalommal sétált az oldalamon.

- Ah, nem nem - szóltam nyugtalanul -, önnek vissza kell térnie az urához és a gyermekéhez, én azt akarom, hogy ne gondoljon rám többé, Angyalka, önnek békességre van szüksége, ezért akartam önnel beszélni, csak ezért!

Gondolkodott, aztán rám vetette tiszta tekintetét, és elfordította a fejét, de rögtön rá megint rám nézett, és egy kicsit összehúzta a szemét, mintha jobban akarna látni. Éreztem, hogy ebben a percben kitalálta gondolatomat, igen, most tudta meg, mért hívtam föl a fővárosba, hogy széjjel akarom bontani szerény falusi ábrándjait, amelyek mint az elkésett fecskék szálldogáltak az őszi vetés fölött.

- Ó, Miklós - szólt, és a szeme könnybe lábadt -, ön oly jó hozzám! Istenem, miért oly jó és gyöngéd hozzám? Az én nyugalmam! Istenem, hol van az?

Nem tudtam felelni, továbbmentünk, a megfeketedett kövek fölírásait olvasgattuk, aztán - bizonytalan hangon, amelyben magam se hittem - arról beszéltem neki, hogy csak a perc szeszélyét kerestem benne, hogy sohase szerettem igazán, hogy már régen megfelejtkeztem volna róla, ha minden ősszel nem ír a születésem napjára. De mindennek nincs célja; be kell egyszer ismernünk, hogy elszakadtunk egymástól, és hogy ezen nem szabad változtatni.

- Ah, nem, nem, Miklós - szólt mosolyogva -, ne vegye el az én álmatlan éjszakáimat, hiszen ez az egyetlen szép, amit az élet még meghagyott nekem! És higgye el, ön nem az a rossz ember, akinek magát tartja, az ön szívének a mélyén jóság és gyöngédség lakik, csak ön nem meri fölismerni. Amit tett, azért az Úristen meg fogja jutalmazni. Melyik férfinak jutna ez a gondolat az eszébe?

Meghajtottam a fejemet.

- Csókolja meg a homlokomat - szólt, és félretolta homlokáról a fátylat.

Megcsókoltam a homlokát, és elgondolkodtam rajta, milyen csodálatos teremtménye az Isten­nek a női lélek, amely mindenben a szépet, a jót keresi, amely mindent meg tud bocsátani, amely hófehéren emelkedik ki még a pocsolyából is, mint a sirály, amelynek tolláról lepereg az iszap.

A délutáni vonattal elutazott, kikísértem a pályaudvarra; nem sírt, az arcán derült, nyugodt vonás ült, mint akit az élet megerősített a hitében. Szeme lassan körülölelte az alakomat, mintha magához akarná emelni, ahogy egy kisgyermeket szokás.

- Isten vele - szólt büszkén mosolyogva, és mint egy száműzetésbe induló királyné nyújtotta csókra a kezét -, és engedje, hogy megint írhassak, csak egyszer egy évben, a születése napjára, csak egyszer egy évben! Nos, ugyebár, szabad?

Meghajtottam a fejemet; a vonat elindult, és aprókat szökve vitte vissza Angyalkát a Tapoly apró fűzei közé, a furcsa, vadszőlős házba, a kerti virágok, a tiszafa bútorok, a régi csipke­függönyök közé. És én azt éreztem, hogy sohase fog békén megöregedni, sohase fogja a pénzét jól beosztani, a háztartását rendesen vezetni, hogy az ura hiába reméli, hogy egyszer még minden jóra fog fordulni - és a lelkem lassan megtelt verőfénnyel és tavaszi ibolyák hóban fürdött illatával.