A gyûlölet

Kedves olvasóim, gondoltatok valaha rá: miért gyűlölünk? Lehet, hogy így fogtok felelni: azért gyűlölünk, mert okunk van rá, mert ellenségekkel kerültünk szembe, mert a szívünk valamelyik pontján megsebeztek, és ezt nem tudjuk, vagy nem akarjuk mással viszonozni, mint egy gonosz érzéssel; lehet egyébként, hogy azért gyűlölünk, mert alapjában irigyek, kicsinyesek és végesek vagyunk. Nem mondom, hogy egyben és másban nincsen igazatok, de aki a szívére teszi a kezét, kénytelen bevallani, hogy a legtöbb emberi gyűlölség, csakúgy, mint a hit, a barátság vagy a szeretet, önkéntelenül, önmagától, szinte akaratunk ellenére kelet­ke­zik a lelkünkben, nem tudjuk a magyarázatát adni, szégyelljük, hogy gyűlölködünk, de bele­nyugszunk, mint az ősz bánatába, a céltalan ábrándozásba, a csüggedésbe, amelyek szintén titokzatosan, fehéren és biztosan emelkednek ki a semmiségből, a lélek furcsa mélysé­geiből.

Mielőtt az alábbi különös mesét a gyűlöletről elmondanám, néhány szót kell előrebocsátanom. E sorokat ötvennyolc éves koromban, egy hosszú betegségből lábadozva írom, messze szülőhazámtól, egy délszaki szálloda szobájában, amelynek széles ablakából tiszta napokon a sivatag rőt világáig látni. Az orvosok azt mondják, hogy immár egészséges vagyok, de a lel­kem mélyén azt érzem, hogy ez nem egészen így van, és ha nincs is kitapintható, meg­mérhető bajom, az életem mégis a rév felé közeledik. Fáradt vagyok, törődött és kedvetlen, a színek, hangulatok már nem emelnek magukhoz, hanem őszi füstként csapódnak le körülöttem a földre, örülök, ha nem kell a külvilág eseményeit átértenem, ha nem kell reménykednem, mosolyognom, hinnem, és az agyam semmire se kíváncsi. Mindezt nem azért jegyzem föl, mintha érzékenykedni akarnék, hanem, mert a következő történet megértéséhez szükséges.

Nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor egy távoli rokonunk, egy kiszolgált vatikáni tiszt került a városunkba. Özvegyember volt; egy leánnyal, a velem egykorú Elizzel. Csakolyan volt, mint a legtöbb nyolcéves kisleány, talán nyurgább és koravénebb, tanultabb. Sok szeplője volt, különösen az orra körül, és a nyaka feltűnő vékony, mint az öregedő tyúkoké. Abban a pillanatban, hogy megismerkedtünk, máris irigykedve néztünk egymásra, én arra a kék szemű aranygyűrűre, amelyet a kisujján hordott, ő pedig az én Garibaldi-ingemre, amelynek gallérját vígan lengette a szellő.

- Tudod-e, hol született Garibaldi, és mikor? - kérdezte gúnyosan.

Ezt bizony nem tudtam, és azért így feleltem:

- Mi közöd hozzá? Én se kérdezem, ki öntözi a szeplőidet, pedig valaki ugyancsak öntözgeti.

Nem tudott felelni, összeszorította az öklét. Ezóta ellenségek voltunk. Ahol szerét ejthettük, bosszantottuk egymást, amikor egyszer a karmaim közé keríthettem francia bábuját, lenyírtam a haját, és nagy huszárbajuszt pingáltam neki. Ő viszont beárult, hogy én voltam az, aki a tisztelendő úrnak szöget ütöttem a katedrájába, és ezért két órán át dión kellett térdepelnem. Sok gyerek gyűlöli egymást ilyenformán, de a legtöbb effajta gyűlölet az idők folyamán megenyhül, sőt nemegyszer barátsággá vagy szerelemmé alakul át. Mibennünk nem; mi végig gyűlöltük egymást egész gyermekkorunkon, sőt már húszévesek voltunk, amikor még mindig jól emlékeztünk Garibaldira és a szeplők öntözésére. Én a barátaimat arra iparkodtam rábírni, hogy a majálisokon ne táncoljanak Elizzel, ő pedig az ifjú hölgyek közt azt a hírt terjesztette, hogy bundás pálinkát iszom, és cselédlányok után futkosok. Mind a ketten mód nélkül bosszankodtunk e lovagiatlan eljáráson, de ahelyett hogy bölcs békét kötöttünk volna, tovább gyűlöltük egymást. Mikor Shakespeare-t olvasgattam, az ő személyével helyettesítettem Margit királynét, Gonerilt és Regant, ő pedig valószínűleg bennem látta VIII. Henrik és III. Richárd gonoszságait.

Majdnem huszonöt éves voltam, és házasodni készültem, mikor az a hír terjedt el rólam, hogy az esküvőmön egy kellemetlen, az akkori időkben egyébként gyakori jelenet fog lejátszódni. Azt jósolták, hogy mikor a templom lépcsőin fölfelé megyek, egy elhagyott varróleány fog elém ugrani, és magasra tart egy síró csecsemőt. Ezt a hírt több névtelen levél megerősítette, és az eljegyzésem föl is bomlott. Akkor mód nélkül fölháborodtam, és első fölindulásomban faragatlan levelet írtam Eliznek, akiben e levelek íróját és a hír terjesztőjét kerestem. Nem felelt, hanem följelentett a járásbíróságnál, ahol nagyobb pénzbüntetésre ítéltek.

Ám nem folytatom a részleteket, elég az hozzá, hogy ahol lehetett, elkeserítettük egymás életét, sőt végül egy csúnya örökségi pörbe is keveredtünk, amely kíméletlenül viharzott le köztünk. Ha csak messziről láttam az utcán Elizt, elfutott a harag, ő pedig hidegen, gúnyosan nézett reám, és megvetően vonta meg a vállát. Ha férfi lett volna, talán késhegyre mentem volna vele, így be kellett érnem, hogy magamba fojtsam a dühömet.

Szerencsére mihamar elkerültem a városkából, megkaptam az örökségemet, sőt megnyertem a nagybátyánk hagyatékáért folyó pört is, így más dolgom volt, mint, hogy a hervadó Elizre gondoljak. Nyugodt, biztos életem volt, keresztül-kasul utazhattam a világot, sohase kellett aggód­nom a mindennapi kenyérért. Sokat tanultam, jó társaságban forogtam; lassan más ember lett belőlem, az első csalódások kicsiszoltak, finomabbá és tartózkodóvá tettek. Mikor egyszer hazautaztam, hogy egy és más dolgomat elintézzem, és a családi sírhelyet a hegy tetején megnézzem, összetalálkoztam Elizzel. Úgy éreztem, hogy jóvátenni valóm van, ezért mosolyogva nyújtottam feléje a kezemet, és így szóltam hozzá:

- Nos, gyűlöl-e még, Eliz?

Elfogadta a kezemet, egy kicsit kinyújtotta sovány nyakát, és így felelt:

- Igen, még mindig gyűlölöm. Belátom, hogy ez csúnya dolog, de nem tehetek róla, gyűlölöm önt, ezt az elbizakodott vonást az ajka körül, a puha, fehér kezét, dölyfös mozdulatait, a lelkét, a gondolatait. És hiába próbálja velem elhitetni; ön is gyűlöl engemet, és mindig is gyűlölni fog. Ez az indulat fölöttünk áll, ebbe bele kell nyugodnunk.

Nevettem, de be kellett ismernem, hogy a lelkem mélyén, józan eszem ellenére, még mindig gyűlöltem az Eliz sovány nyakát és apró szeplőit. Furcsa és ostoba érzés! Hamarosan elváltunk tehát; fölkerestem régi barátaimat, akiknek száma az idők folyamán erősen meg­csappant. Már csak egy-kettő lézengett a hivatalokban, az ügyvédi irodákban, de azok is idegenül, irigykedve vagy csodálkozva néztek rám, a boldog henyélőre. És az asszonyok, ifjúkori álmaim hősnői? A legtöbbnek már nagy leánya volt, sőt unokája, némelyek elhíztak, de a többség megsoványodott; összehúzott szemmel jártak, és félénken mosolyogtak. Többen meghaltak, csak egy-kettő volt, aki megszeppenve nézett rám, mintha attól féltek volna, hogy azért jöttem, hogy kiűzzem őket békés otthonukból, hímezőkarikájuk, paradicsomos üvegeik, férjük és unokájuk mellől, és eljárjam velök a nagy mazurt. De én fáradtan mosolyogtam, kezet csókoltam nekik, és visszaadtam a leveleiket, amelyeket egy vasládában őriztem volt meg odáig.

- Ön derék ember - mondták, de sietve faképnél hagytak, sőt némelyik talán a templomba ment, és keresztet vetett Szent Sebestyén képe előtt.

Nemsokára második föld körüli utamra indultam, azután évekig éltem Rómában, ahol mint azt már másutt is megírtam, egy furcsa szerelmi hajótörés fáradtságát pihentem ki. Mikor tíz év múlva megint hazavetődtem, már csak a főispán élt iskolatársaim közül, de ő se volt már főispán, hanem egy ócska pléddel térdén ült egy kis házacska előtt, és folyton ezt ismételgette: „Nincs kétség: én vagyok a szerecsen király, aki ott született, ahol legforróbban süt le (itt egy kis szünetet tartott) a nap.” Több barátom, tarka ifjúságom osztályrészesei, mind eltűntek; a barátság tehát meghalt. Rokonaim is mind megtértek az örök békességbe, egykori szép sze­relmeim közül még élt egy, de ő is nagyon megijedt, mikor meglátta immár szürkülő hajamat, és így szólt magában:

Szent Isten, mit akarhat? Talán megbánta, hogy visszaadta a leveleimet? - és gondosan az ajtóra tolta a vasreteszt.

Csak egyvalaki élt még azon változatlanul: Eliz. Most is hidegen, céltalan gyűlölséggel nézett reám, és egy kicsit fölhúzta sovány vállát, éppen úgy, mint amikor évtizedek előtt ezt kérdezte:

- És vajon tudod-e, hol született Garibaldi, és mikor?

Pár szót váltottunk; óvatosan, fanyar mosollyal felelt. Megkérdeztem tőle, gyűlöl-e még?

- Igen - felelte, és összébb húzta vállán az indus kendőt -, még mindig gyűlölöm, pedig már mind a ketten megöregedtünk, és ideje volna a földi békességre gondolni. Most már bizonyos, hogy mindig is gyűlölni fogom az ajkát, a szemét, furcsa járását, a dölyfös lelkét, ön még most is gyakran jelenik meg álmaimban, gúnyos tekintettel néz reám, ilyenkor nem tudok aludni. Mily dőreség!

Egymásra néztünk, a tekintetünk, mint két ellenséges penge ért össze, aztán kezet fogtunk és elváltunk. Hosszú idő telt el, míg újra hazautaztam, a sírhely mészoszlopai összedőltek volt, a kis épületet le kellett bontani. Úgy jártam a városkában, mint a kísértet, immár nem volt egy barátom se, az utolsó táncosnőm is már meghalt, avagy ki tudja, hova költözött. Végig­ballagtam a rossz kövezetű utcákon, ahol ifjúságom szép napjai teltek el, és elgondolkodva álltam meg egy-egy kapunál, amely alatt a tüzérek és a szobalányok most is úgy szorongatták egymás kezét, mint gyermekkoromban. Mikor az Eliz lakása előtt elhaladtam, fölnéztem az ablakra. Ott ült a vaskosárban; csodálkozó, irigy mosollyal pillantott le reám viaszvirágai közül, megvonta a vállát, és mint egy látomás emelte föl a kezét, akárha azt akarná mondani: „Még mindig!”

Azután sokat szenvedtem, és mint történetem elején elmondtam - nagy betegségen estem át. Nagyon megöregedtem; nemcsak az ifjúság, de immár az egészség is elhagyott. És az emlé­kek, a női fejek, az álmok, az eskük: hová lettek? Mind, mind elszéledtek, és soha többé nem tértek vissza! És hitem az életben, örömöm a zenében, a verseskönyvekben, a vadászatban, a karcsú hajókban, a sors változandóságában? Megtértek egy szebb hazába, vagy talán átköltöz­tek egy ifjabb lélekbe!

A szállodai ablakból ellátok a sivatag rőt homokjáig; messze balra, mint egy leláncolt felhő, a szfinx álmos árnya borong, az előszobában pedig az ápolónőm köhécsel. Kezembe veszek egy könyvet, de rögtön le is teszem, az olvasás varázsa megszűnt. Rágyújtok: a szivar már nem ízlik. Nemsokára lent megszólal a bécsi zenekar, és magyar dalokat is fog játszani, de hangjai már nem népesítik be a lelkemet, éppoly kevéssé, mint a tenger bohó mormogása vagy az égbolt első nagy csillaga. Mindenki elhagyott, Theodóra csakúgy, mint Olga, Dóra úgy, mint a zöld oroszkás hölgy, csak egy hideg szempár néz még reám, de az sem szánakozva vagy szomorúan, hanem gyűlölködve, dőre irigységgel, úgy, mint akkor, nyolcéves korában, amikor először találkoztam vele: az Elizé. Az orra körül szaporán virítanak a szeplők, a nyaka most már olyan, mint egy öreg saskeselyűé, de az ajkán még mindig ez a pár szó lebeg:

- Tudod-e, hol született Garibaldi, és mikor?

Micsoda hatalmas kőoszlop a gyűlölet, amely túléli a barátságot, a szeretetet, az ifjúságot, az egészséget, a boldogságot, az életet, amely erősebb a férfi szavánál, a nő hiténél, és örökre össze tud kapcsolni két embert, a gondolataikat, a sorsukat, talán a túlvilági életüket is! Mért nem tudunk úgy szeretni, ahogy gyűlölni tudunk?

És mialatt az afrikai égbolt gyorsan és koromfeketén gördül le a szállóm ablaka fölött, és lent vacsorára szól a csengettyű, azt érzem, hogy ha egyszer lefekszem a sírboltba, a négy gesztenyefa közé, Eliz lesz az egyetlen, aki meg fog látogatni, ő az egyetlen, aki még akkor is gondolni fog rám, és mialatt megigazítja a koszorút a fülkém előtt, így szól:

- Gyűlöllek, Miklós, örökké gyűlöllek! - És én mégis alázatosan csókolok neki kezet, mert hidd el, nincs rettenetesebb dolog, kedves olvasó, mint egyedül lenni a föld alatt!