Epilógus

A gyűlöletről szóló visszaemlékezéssel hősöm följegyzései megszakadnak, most újra én veszem át a szót, hogy e furcsa történetek epilógusát megírjam.

Egy februáriusi estén sürgönyt kaptam egy kis sziléziai városból. Az elkésett lovag kért meg, hogy utazzam a porosz határra, és vigyek magammal egy pár új pisztolyt. Engedtem a regényes kívánságnak, és következő nap este megérkeztem a sziléziai városkába; hideg volt és köd, úgyhogy a városkából nem láttam mást, mint egypár sovány gázlámpát és nagy, fekete foltokat, amelyek mint az eltévedt juhnyáj vándoroltak ide és oda. A szálloda neve „A Trenck” volt; ez a név illett a helyzethez, mert hogy valaki Pestről, egy pár pisztollyal a hóna alatt a ködös Sziléziába utazzon, elég kalandos dolog, amikor otthon korcsolyázni, színházba járni, a kályha mellett olvasgatni lehet.

Barátom a második emeleten, egy óriási szobában lakott, amely kopott műteremhez hason­lított, és igen rosszul fűlt. Az íróasztalnál ült, kalappal a fején, indus sállal a vállán, és írt. A kész leveleket gondosan lepecsételte, ahogy a jó gazdaember a szilvóriumos üvegeket szokta. Nem vett rögtön észre, egy ideig megfigyelhettem sovány, határozott arcélét, amely élesen, mint egy nagy madár árnyéka rajzolódott a falra. Megöregedett, amióta nem láttam, a halán­téka már ezüstszürke volt, és az ajka körül figyelmes és csodálkozó vonás. Hirtelen fölemelte a fejét; megpillantott.

- Ah, köszönöm - szólt fölkelve az asztaltól -, és térjünk rögtön a tárgyra. Nos! Meg kell verekednem, és úgy érzem, el fogok esni.

Nem először történt, hogy kalandos párbajokban az oldala mellett álltam; mindig finoman verekedett, és kíváncsi szemmel nézett az ellenfele pisztolyába.

- Félsz?

- Igen, félek - szólt élénken. - Sohase féltem eddig, de most azt érzem, hogy a határhoz értem. Sokszor álmodtam róla, hogy párbajban fogok elesni, életemben minden nagy esemény, már gyerekkorom óta, regényes, színpadias volt, a befejezés se lehet más. De azelőtt tudtam, hogy még fiatal vagyok, hogy a halál messze van; ma fáradt vagyok, megöregedtem! Ám, hagyjuk ezt! - szólt ledobva magáról a sált, és szórakozottan mosolygott. - A segédek várnak; az én második segédem egy őrnagy. Mellettem lakik, talán azért is választottam éppen őt.

Megkopogtatta az irónnal a falat, pár perc múlva bejött a nyugalmazott őrnagy, aki erre az alkalomra fölvette egyenruháját, amelyet mintha nem az ő testére szabtak volna. Minden gyorsan ment. Rögtön összetalálkoztunk az ellenfél segédeivel, és megállapítottuk a fölté­teleket. Nőről volt szó - miről másról lehetett volna Miklósnál szó? - így a részleteket mellőz­tük; az ellenfél pisztolyt választott. Az öreg őrnagy találkozási helyül a régi malmot jelölte ki, indulás reggel nyolc órakor. Még sorsot húztunk a pisztolyokért. A mieinknek kedvezett a véletlen.

Az estét együtt töltöttük el „A Trenck”-hez címzett szálloda éttermében. Barátom sokat beszélt, és jókedvűnek látszott. Elmondta, hogyan és mint intézkedett földi dolgairól, hol vannak az írásai, kik a rokonai, és aztán egyszerre így szólt:

- Az életnek a legnagyobb java mégis az asszonyi mosoly, ezt az egyet sajnálom itthagyni. A női könnyektől sohase féltem, de az asszonyi nevetés a szívemig hatott. Igen, ezt kerestem minden nőben, és ameddig nevetni tudtak, addig a rabszolgájuk voltam, amikor nem nevettek, fölhúztam vitorláimat. Rossz ember voltam? Bizonyára; én is csak fecske voltam, aki mindig a napsugarat kereste, aki a gondok, a felelősség, a tél elől ügyesen elmenekedett, és inkább kész volt a tengerbe zuhanni, semmint száraz ágon ülve szomorkodni. És ha még egyszer kezdhetném? Ah, megint csak így élnék!

Az ilyen hangulatú embereket a legjobb kibeszélni hagyni, hadd fogyasszák el azt, ami a lelkükön rágódik, végül is kifogynak belőle, és akkor másra térnek át. Hallgattam tehát.

- Ha egy vágyam még teljesedhetne - folytatta -, úgy az az lenne, hogy síromon egy fiatal, szép asszony nevessen. Álljon föl a friss dombra, karolja át a fejfámat, és nevessen: ez a legszebb üzenet innét föntről, hidd el, a többi mind nem ér semmit se. Vajon lesz-e asszony, aki eljön a temetésemre? És vajon ki lesz az? Talán a vak ember felesége? Vagy Netti? Vagy talán éppen a vörös Ágnes? Ki tudja, élnek-e még? És kinek lesz kedve tél derekán Sziléziába utazni?

Még sokáig beszélt, aztán az éttermet bezárták, fölmentünk a szobába. Én fáradt voltam, lefeküdtem, ő még írogatott egy ideig, és újra föltette a kalapját, és újra nyakába kerítette a furcsa sált. Mikor hajnalban fölébredtem, az asztalra könyökölve aludt. A szomszédban már hallatszott az őrnagy köhögése. Megreggeliztünk; Miklós átöltözködött, megberetválkozott, és egy kis keresztet akasztott a nyakába. Átadta az írásait, majd megölelt, és így szólt:

- Meglátod, el fogok esni, az életben nem volna következetesség, ha nem esném el. Hideg van, lábzsákot kell kérni a szánkóba!

Nyolc órakor indultunk el. Az éjjel erős fagy volt, a fák, bokrok zúzmarába burkolóztak, és a varjak egész közel várták be a szánkót, hogy azután nehézkes szárnycsapásokkal, mintha úsznának és nem is repülnének, álljanak odébb a ködben. Mikor a malomhoz értünk, amelynek kerekéről fehér, hosszú jégszakállak lógtak alá, Miklós rám nézett és mosolygott.

Repül és a malom vidékin
Megáll a szánka. Guillot itt
Le Page öldöklő csöveit...

- kezdte idézni Puskint, de aztán belezavarodott, vállat vont és elhallgatott.

Pár perc múlva megérkezett az ellenfele, egy hosszú, sovány férfi, aki bajuszt növesztett színészhez hasonlított, és erősen köhögött.

A hó csikorgott lépéseim alatt, mikor kimértem a távolságot; a botokat csak nehezen tudtam a jeges kéregbe szúrni. Az őrnagy katonásan iparkodott fölolvasni a föltételeket, de egyszer a csiptetője leesett, és ez kihozta a sodrából; végül is rosszkedvűen szólította föl a feleket, hogy béküljenek ki. Mind a kettő már a helyén állt, és elgondolkodva nézett maga elé; egyik sem felelt. A bajuszt növesztett színészhez hasonló úr lassan föltűrte a kabátja gallérját, és összehúzta a szemét.

Számoltam. Már a harmadik szónál az ellenfél elsütötte a fegyverét. Egy gally leesett a fáról, a zúzmara porzott, aztán Miklós lőtt, és kíváncsian nézett maga elé. Most az őrnagy fölszólította a feleket, hogy cseréljenek helyet. A nap óvatosan bújt ki a malom mögül, és vörös, színpadi fényt dobott a hóra. A lépések élesen csikorogtak, aztán megint számoltam, az ellenfél megint már a harmadik szónál lőtt, majd egész testében megrázkódott, mintha ő sebesült volna meg, pedig a golyó az ellenfele télikabátjába fúródott.

- Itt - szólt Miklós szemrehányón, és a mellére mutatott. - Itt! Óvatosan!

Gyorsan leült a hóra, mint egy rossz korcsolyás; a kalapja leesett a fejéről. Az orvosok hozzászaladtak, az egyik elesett a havon, és ezt mondta: „Ejnye!”, azután fölugrott, és megint elesett. Óvatosan fölemeltük Miklóst, és a szánkóra tettük; az egyik orvos kinyitotta a kabátját, és gyorsan lehajlott a mellére.

- Kötőszert - szólt hátra a társához, aki közben fölkelt a hóról, és nagyokat és magasakat ugorva, mint a zsombékba került róka, közeledett feléje.

Csak lépésben tudtunk a városba visszatérni; a kórházhoz hajtattunk. Miklós ekkor már eszméletlen volt, de délután valamivel jobban lett. Vért köpött, nagyon sápadt volt, egyszerre megfogta a kezemet, és óvatosan így szólt:

- Nos, nem megmondtam? A sejtelmek sohase csaltak meg az életben, ők voltak az egyetlen érzéseim, amelyekben mindig megbízhattam. Rosszul vagyok, kedves barátom, nagyon rosszul, de végre is, talán nem kár érettem!

Estefelé meggyónt, megáldozott, azután a fal felé fordult, és csak hajnalban szólalt meg újra, félénken, türelmetlenül.

- Milyen rideg ez a kórház, mért nem ápolnak itt apácák? Hadd lássak utoljára egy női arcot, egy női kezet, női szemet; igen, uraim, ezt kívánom!

Az őrnagy átment a szállodába, és megkérte a portás leányát, hogy jöjjön át a kórházba. Csakugyan át is jött; tizenhat éves volt, ijedt arcocskával, egérszürke ruhában, mellén furcsa aranykereszttel. Tétován nézett körül, ahogy belépett a terembe; azután keresztet vetett és engedelmesen ült le az ágy mellé, mint egy iskolás leány, aki vizsgázni készül. Nem volt szép, de a homloka magas és tiszta, a haja aranyszőke.

- Ne féljen, kisleány - szólt Miklós -, és mosolyogjon, azt akarom, hogy mosolyogjon! Ennyi az egész!

A leány ránk nézett megszeppenve, félszegen, aztán megint Miklósra, és sírni kezdett.

A toronyóra nyolcat ütött. Szerencsétlen Miklós barátom egy kissé fölemelkedett párnáiról, fontoskodó arccal valamit mondani akart, azután gyorsan hátrahanyatlott, és kiszenvedett. Megkértem a nyugalmazott őrnagyot, hogy adja föl a sürgönyöket, de a szegény öreg a kezébe temette az arcát, és keservesen sírt. Végre is magam mentem el a postahivatalba, és széjjel­küldtem az értesítéseket, majd megrendeltem a temetést, énekes diákokkal, fáklyákkal és tizenkét pappal, ahogy barátom kívánta.

Negyvennyolc óra múlva temettük el. Úgy látszott, hogy senki se jön el a rokonai, régi barátai és szerelmei közül, de az utolsó percben szánkó állt meg a ház előtt, és egy öreg, férfias arcú hölgy szállt ki egy álmos kis tót cselédleány kíséretében. Katonás lépésekkel ment föl a szálló előtti lépcsőkön, mikor kezet csókoltam neki, erősen a szemembe nézett.

- Én Vadkerty Eliz vagyok - szólt határozottan, mintha rendeletet adna át -, és reménylem, hogy még jókor jöttem szegény unokaöcsém temetésére! Mi baja volt?

- Párbajban esett el.

Biccentett a fejével.

- És a temetés?

- Fél óra múlva lesz.

- Akkor hát menjünk, uram. Nyújtsa a karját, kérem! Te itt maradsz - fordult a tót cselédhez, aki tátott szájjal nézte a liftet.

A temetés kezdetén elkezdett esni a hó, gyönyörű, hegyvidéki, kemény hó, mintha az ég utol­jára akart volna kedvezni az elkésett lovag regényes hajlandóságának. A kocsi csak nehezen jutott el a temetőbe, a pap dideregve végezte a szertartást, mialatt a sapkájára finom, fehér vonalkák rajzolódtak. Pár kíváncsi néző volt mindössze: a szállodás, a portás, a fűtő, a borbély, a fiákeros, aki olyan keservesen sírt, mintha az apját gyászolná Miklósban, azután a portás leánya, aki igen melegen öltözködött föl, akárcsak ha nagy utazásra készülne. Amint a szertartás véget ért, a gyülekezet gyorsan eloszlott, csak ketten maradtunk még a sírdombnál: Eliz és én.

Eliz összekulcsolta a kezét, és imádkozott. Az arca közömbösnek látszott, az ajka körül mély vonás rajzolódott, lehet, hogy a hidegtől, lehet, hogy egy belső érzéstől, amelynek forrását senki se ismerte.

Tehát a gyűlölet csakugyan túlélt mindent - gondoltam el magamban, és eszembe jutott a furcsa történet Vadkerty Elizről, aki egy egész életen át céltalanul, makacsul gyűlölte Miklóst. - A többi mind eltűnt, elveszett, csak ő maradt meg egyedül. Hová lettek a mosolyok, az álmok, a szőke és barna női fejek, az eskük? Mind, mind elszálltak, és soha többé nem térnek vissza. Mindenki elhagyta, csak ez a hideg szempár nézett rá még most is, és a fejében talán ez a pár szó kavarog: „Gyűlöllek, Miklós, még mindig gyűlöllek!”

Eliz türelmesen imádkozott, és nyugodt tekintetét rászegezte a csillogó fejfára. És Miklós árnyéka talán e percben csöndesen emelkedett föl, és kezet csókolt neki, az utolsó nőnek, aki még emlékezett rá, aki eljött a temetésére, aki nem tagadta meg: mert nincs rettenetesebb dolog, kedves olvasó, mint egyedül lakni a föld alatt, Sziléziában, fagyos rögök alatt, a szomorú Osztravica csöndes vize mellett.

.oOo.